Levante útja

Fantasy / Novellák (188 katt) Erdős Sándor
  2024.10.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2025/1 számában.

Sápadt sárgán derengett a horizonton a nap, megrezegtetve a sűrűn gomolygó sárgás ködöt a levegőben. A távoli horizontot hatalmas hegység uralta, amire a harcos vágyódó pillantást vetett, majd szablyáját a vállára vetve elindult a távoli hegyek felé.

Levante a harcos tulajdonképpen csak volt harcos, jelen pillanatban inkább nevezhetjük guberálónak. Ő jobban szerette választott szakmáját kincsvadászatnak hívni, de hiába szépíti, guberálásból tengette életét. Miután maga mögött hagyta a délvidéket, ahol mágusok uralták a világot, vadászatból szerezte a betevőjét, ám ez a tevékenység nem elégítette ki teljesen, ezért a távoli múltban itt élt jövevénynépek kacatjait kezdte gyűjtögetni. Nem volt könnyű megélhetés ez, de annál jövedelmezőbb. A vándorkufárok jó pénzt adtak egy-egy ilyen ereklyéért amit a mágusoknak nagy haszonnal adtak tovább.

Hangosan ropogtak a száraz ágak a léptei alatt miközben küzdött a rengeteg vérszívó indával, amik a szélben szállva belekapaszkodtak az arra járóba és a véréből lakmároztak. Nagy ívben elkerülte a mérgező ólomhegyeket mert tudta, hogy nem élné túl a kirándulást. Csak néhány mutáns hegyi patkány képes ott élni, ahol senki más. Egy közeli kis faluban, név szerint Willavarban a Pangáshoz címzett fogadóban vásárolt néhány erőteljes pofonért egy elsárgult térképet. Az eredeti tulajdonosa egy kék törpe volt, aki ki tudja hol szerezte ezt a becses tárgyat, ám Levante pár pofonnal rábeszélte, hogy váljon meg tőle és adja át neki.

A térkép szerint már nem járhat messze a céljától, egy a jövevények elhagyta épülettől, ahol reményei szerint busás zsákmány vár rá. Sokat hallott már a jövevényekről, akik a távoli múltban erre a világra költöztek ködös céljaikkal és különös tudományukkal. Legendák szóltak gépezeteikről, amik segítségével még a mágusokkal is felvették a harcot, ám a mágusok erős varázsaikkal a távoli Tufaerdőbe kergették őket. Siettükben sok mindenféle tárgyat és írást hagytak hátra, amiért a főmágus kutatóexpedíciókat indított a világ négy tájára. Kutatócsapataik egy-egy varázstudó társaságában mindent összegyűjtöttek, amit csak találtak. Viszont kalandorok sora is kutatta ezeket a tárgyakat vagyon reményében. Ilyen volt Levante is, és nem is a legrosszabb közülük. Valaha nagy harcos hírében járt, ám a sárga virágok bódító levének mértéktelen fogyasztása miatt távoznia kellett a király seregéből. Hosszú évek magányos vándorlásai során sikerült neki a főzet élvezetéről lemondania, és egy boszorkánymester segítségével újra a régi formájába került.

Félresöpört egy vérszívó indát markáns sötét bőrű arca elől, majd ezüst színű szemét – amit északi barbár törzsektől származó őseitől örökölt – a közeli kőhalomra meresztette. Durva szabású bőrből készült öltözéke alatt megfeszültek hatalmas izmai, és a szablyát a kezében tartva közelített a kőrakás felé. Lassan lépkedett és az idegei pattanásig feszültek. Ismerte az efféle csapdákat. A féllények, melyek agy nélkül éltek és csak a vadászat ösztöne vezérelte őket, így álcázták magukat. Ocsmány és veszélyes teremtmények voltak, amik könnyűszerrel haraptak át még egy páncélos óriást is, nemhogy egy Levante-féle puhatestűt. A kőrakás mohával borított felülete megrezdült, majd hihetetlen sebességgel futott a harcos felé.

Csáprágóit csattogtatva tömzsi lábain futva akár még mókásnak is tűnhetett volna, ha a harcos nem ismerte volna a féllény erejét. Szablyájának egyetlen határozott csapásával lemetszette a lény egyik csáprágóját. Az üvöltő féllény zöldes folyadékot spriccelve magából a közeli erdőbe iramodott. Levante a fűben megtörölte majd a hátára vetette a fegyverét, tudva, hogy a féllény nem jön már vissza. A csáprágóját elveszítve nemsokára elpusztul.

Megtörölte enyhén gyöngyöző homlokát és a sűrűbe vetette magát, hogy a térképet követve meglelje az elhagyott épületet. Nem volt könnyű előre jutnia a sűrű erdőben. Megannyi bosszantó lény nehezítette az útját, ám a legrosszabbak az apró tüskekígyók voltak, amik a fákról vetették magukat a gyanútlan arra járókra, és a bőrük alá fúrva magukat lerakták a petéiket a leendő gazdatestbe. Ha gyorsan elkapta őket, még mielőtt befúrták volna magukat a bőre alá, fájdalmas harapással köszönték meg eme tevékenységet. Nem volt a harapás mérgező csak roppant fájdalmas, és sajnos ezekből a kígyókból rengeteg volt a környéken. Néhány órányi küzdelmes séta után hirtelen fémes csillanást látott az erdő mélyén. Fegyverét a kezébe vette, és óvatos léptekkel közelített a fény forrása felé. Hatalmas, furcsa formájú épület állt az erdő mélyén, számára ismeretlen anyagból készítve. Első pillantással is ráismert a jövevények munkájára. Ilyet a mágusok nem szoktak készíteni. Ők bűbájaikkal tornyokat emelnek a sziklákból, és munkára bírják a fákat, hogy épületeket emeljenek a számukra. Levante a király seregében szolgálva sokszor hallotta, hogy a jövevények úgynevezett technológiákat használnak varázslat helyett.

A harcos valamennyire ismerte a betűvetés tudományát, így el tudta olvasni az épületre vörös betűkkel rótt szöveget: USS-NewHope. Nem mondott számára semmit a szöveg, viszont így már biztosan tudta, hogy a jövevényektől származik. Ilyen szövegeket ők használnak, a mágusok rúnákat vetnek. Lassan közelített a furcsa anyagból készült épület felé, és meglátott egy ovális nyílást, amin be tud jutni a belsejébe.

Fáklyát gyújtott és belépett, majd hirtelen visszaugrott, mert vakító fény lepte el az épület belsejét. A földre hasalva figyelte a bejáratot, de nem látott mozgást az épületben. Rövid időn belül a fény is kialudt. Gyanította, hogy valami automatika gyújtott fényt, ezért újra próbálkozott. Gyanúja be is igazolódott, mikor újra belépett. A fény elárasztotta a folyosót, ami a harcos elé tárult. Néhány ércpatkány futott el a fal mellett. Ezek a jószágok képesek voltak az érceket is felfalni és megemészteni, itt pedig bőven volt belőle. Az egész épület valami fémből készült a harcos szerint. A következő néhány órában széltében-hosszában bejárt mindent az épületen belül Levante, és már számolgatta, hogy hány harci tatut kap majd azon a vagyonon, amit itt szerez meg. Temérdek számára ismeretlen tárgy volt az épületben. Azt viszont tudta, hogy sok pénzt kap majd értük, ha sikerül elvinnie őket magával. Ez nem tűnt könnyű vállalkozásnak a kincsek nagy száma miatt, viszont a harcos bízott magában, és a valószínűleg a környéken bóklászó lomha, nagy testű logonok erejében. Ha be tud fogni párat ezekből a növényevő, buta, ám erős lényekből, akkor a segítségükkel el tud vinni szinte mindent. Ami esetleg még itt marad azért meg majd visszatér. Az egyik helyiségben egy tárolóban talált egy furcsa anyagból készült mellényt, amit kitörő örömmel öltött magára. Hasonlított a mágusok láncingéhez, amit a hegyi törpék kovácsolnak számukra.

Azonnal neki is akart látni az állatok befogásához, ezért indákból erős kötelet kezdett fonni az épület mellett álló fákról nyert növényekből. Mikor úgy látta, hogy megfelelő hosszúságú lett a kötél, az erdő felé vette az irányt.

Szinte földbe gyökerezett a lába, mikor meglátta a vagy húsz főből álló csapatot, melynek az élén egy varázstudó lépkedett sötét köpenyét összehúzva magán. A főmágus egyik kincskereső csapatával találta magát szemben.

A varázstudó felemelte a kezében tartott varázsbotot és Levantére irányította. A botból egy kékes láng szökkent a harcos irányába, aki a füstölgő mellkasára szorítva kezét a fűbe rogyott.

Mikor magához tért, fájdalmat érzett a mellkasán, de szerencsére a jövevények mellénye megvédte a halálos varázssugártól. Felemelve fejét bébisárkányokat látott az égen, hátukon a kincskereső csapattal, karmaik között zsákmányukkal a Mágustorony felé szállni. Dühösen a földre csapott és szájából egy ősi átok szállt a távozók felé.

Előző oldal Erdős Sándor