A semmi közepén 4.
Szellő az ágyában feküdt egyszerű cellájában, és végtelenül sajnálta magát.
Itt tért magához. Kintről beragyogott az éjszaka órái felett uralkodó Égi Ezüst fénye, varázslatos mintákat festve a falra. Az igazi Égi Ezüst, gondolta Szellő, és megborzongott. Nem kellett megerőltetnie magát ahhoz, hogy felidézze a történteket. Minden átkozott pillanat belevéste magát az emlékezetébe, és úgy fájt, mint egy szúrás a szívébe.
A fal felé fordult, és szégyenében sírni kezdett. Szégyenkezett a gyengesége, az ostobasága, a viselkedése, és főleg amiatt, mert végül nem bizonyult méltónak Felhő bizalmára.
Lassan álomba sírta magát.
A hajnal első fényénél ébredt fel nyugtalan álmából, amelyben üvöltő mélység felett próbált megkapaszkodni valamiben, s kétségbeesett próbálkozásait gúnyosan nevető arcok gyűrűje övezte. Most is egyedül volt, ám valaki bejött, miközben aludt, és egy pohár vizet, valamint némi gyümölcsöt helyezett el egy tálcán az ágya mellett a földön.
Szellő nem volt éhes, szomjas annál inkább. Annyira azonban nem kínozta a szomjúság, hogy kiverte volna az ágyból. Inkább nyakig magára húzta könnyű lenvászon takaróját, összekucorodott, mint egy csecsemő, és elhatározta, hogy soha többé nem fog felkelni. Inkább vigyék ki, húzzák végig a folyosókon, és hajítsák ki az Iskolából, minthogy még egyszer beleártsa magát a bűbájosságba. Elég volt. Most már végérvényesen látszik, hogy nem ide való.
Önmagával folytatott, és korántsem kellemes veszekedését az ajtó nyílása szakította félbe. Szellő nem mert megmozdulni, sem felnézni. Hátha azt hiszik, még mindig alszik! Nem volt kíváncsi senkire.
A jövevény megállt egy pillanatra, majd becsukta az ajtót. Szellőt csak egy pillanatra járta át a megkönnyebbülés: puha lépteket hallott, tehát a látogató nem távozott. Néhány könnyű lépés, apró nesz, majd újabb, ezúttal közeledő léptek és kicsi puffanás következett. Szellő szíve szaporábban kezdett verni, ahogy érzékelte, hogy a jövevény leül az ágya mellé. Ne mozdult meg, az alig lábnyira található falat figyelte konokul, és fohászkodott, hogy hagyják békén.
– Tudom, hogy ébren vagy, dómisz.
Szellő majd elsüllyedt szégyenében. Erőt vett magán, megfordult és felült.
Felhő mester ült az egyik zsámolyán, egyenes háttal, nyugodtan, mozdulatlanul. Ezúttal azonban nem a semmibe nézett, hanem őt figyelte kék szemével.
Szellő idétlenül érezte magát az ágyán kucorogva, Felhő figyelő tekintetének súlya alatt. Engedte, hogy lecsússzon róla a takaró. Kikászálódott az ágyból. Lassan felállt, szembefordult a mesterrel, és lesütötte a szemét.
– Bocsánatodat kérem, mester – mondta kiszáradt szájjal, rekedt hangon.
Felső szembefordult vele.
– Miért kérsz bocsánatot? – kérdezte a mester dallamos hangon.
Még meg is alázza? Szellő lenyelte dühödt keserűségét, és szipogott.
– Ami az Útvesztőben történt…
– Az a legjobb volt, ami történhetett – vette át a szót a mester. – Éreztem, hogy jól választok, és nem okoztál csalódást, dómisz.
Szellő megkövülten állt. A fülével értette a szavakat, de nem fogta fel.
– Ülj le, egyél és igyál. Szomjas és éhes lehetsz.
Gépiesen engedelmeskedett. Leült, és mohón kiitta a vizet, ami valód nektár volt kiszáradt torkának. Mintha életre kelt volna a teste: gépiesen evett, miközben Felhő felvette a kupáját, és az asztalhoz ment, ahol egy kancsóból újratöltötte.
Szellő semmit nem értett. Dicséret, most pedig a mester kiszolgálja…
Mi történik?
– A térbűbáj ellentmondásait nagyon nehezen kezeli a tudat – mondta Felhő. – De anélkül, hogy szembenézne velük, egyetlen bűbájos sem léphet magasabb szintre. Előbb meg kell értenie a mélységeket ahhoz, hogy magasabbra jusson. És a térbűbáj esetében ez igen nagy mélység.
Visszaült a zsámolyra, és letette a kupa vizet az ágy mellé.
– Az, amit átéltél, ifjú dómisz, szükségszerű velejárója a bűbáj megértésének és elsajátításának. Mindenkinek, aki térbűbájt akar alkalmazni, át kell élnie annak a lehetetlenségnek a felismerését, amit egy, a valóságban nem létező térben történő emberi létezés jelent. Erről beszéltem, amikor azt mondtam, hogy a tér nehezen érthető és átélhető jelenség. Emlékszel?
Szellő pillanatnyi gondolkodás után bólintott.
– Most már legalább van némi elképzelésed arról, hogy mit is jelent a térben lenni – folytatta Felhő. – De ehhez át kellett élned és fel kellett ismerned a téren kívüliség iszonyatos élményét… Valamikor én is átéltem. Én is ott ordítottam egy nem létező szoba padlóján, és könyörögtem, hogy vigyenek ki onnan. Nézz rám, dómisz!
Szellő letette a tányért, és a mester szép szemébe nézett.
– Egyedül te voltál az, aki az első alkalommal felfogtad a bűbáj jelentőségét. A többiek lomhább elméje vagy képtelen volt rá, vagy megijedt és megtagadta a felismerést. Te azonban rendkívüli tudásról, tudásvágyról és rugalmasságról adtál tanúbizonyságot, és ezek a készségek nagyon fontosak, ha igazán el akarsz merülni a szitma művészetében. Ne félj, jutalmad nem marad el!
Felhő máskor rezzenéstelen maszkját mintha halvány mosoly törte volna meg.
– Bár úgy hiszem, elég jutalom lesz számodra, amikor majd látod, mégpedig hamarosan, ahogyan a többiek is felfogják majd a térbűbáj ellentmondásait.
A dómisz lelkét mintha hájjal kenegették volna. A rettenet és szégyen emléke eltűnt, mint füst a szélben, helyét aranyló diadal, siker és öröm töltötte be. Bár még nem értett mindent, a mester szavai gyógyírként hatottak rá. Az pedig, hogy Felhő kiemelte őt a többiek közül és elismerte, maga volt a gyönyör.
A mester egy gyors mozdulattal felállt. Szellő felpattant, és odaugrott az ajtóhoz, hogy kinyissa.
– Mester…
Felhő megállt. Szellő megköszörülte a torkát.
– Köszönöm a szavaid, és hogy… tiszteleted tetted nálam. Lenne még egy kérdésem…
– A tudásvágy soha nem szégyen, dómisz. Hallgatlak.
– Ami az Útvesztőben történt… A vízfátyolos érzékcsalódás, a hang, a fénnyé változó emberek, a feloldódás… Az mi volt?
Felhő karba fonta a kezét, és lehajtotta a fejét. Szellő elképedve látta, hogy mosolyog, miközben valahová a messzeségbe néz.
– Nagyon finom érzékekkel rendelkezel, ifjú dómisz – mondta a mester. – Nagyon sokat kell még tanulnod, és fejlesztened az önuralmad annak érdekében, hogy egy ilyen rendkívüli hatású bűbáj ne vonjon a hatása alá. Azonban éppen annak köszönhetően, hogy érzékeny vagy, átélhetted, hogyan hat a világra a bűbáj. Feloldódtál benne, és betekinthettél az anyagi világ mögött húzódó szitma csodálatos létezésébe… Azt mondják, hogy csak a tényleg finom érzékekkel rendelkezőknek adatik meg időnként…
– Mi, mester?
– Az, hogy lássák és érezzék megszületni magát a bűbájt. És éppen ez a tapasztalás az, ami lehetetlenné teszi, hogy bármi más képes legyen akkora gyönyört adni nekünk. Ez az, amit keresünk, ez az, ami az életünk.
– És a halálunk.
Felhő elmosolyodott, és megsimogatta Szellő haját.
VÉGE
