Linktár

Memento mori

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/10 számában.

A pulthoz mentem, hogy igyak valami erőset, ami összekuszálja a gondolataimat. Átsétáltam a habos-babos lampionok alatt, és felültem a lebegő bárszékre a narancssárga pultos lánnyal szemben, aki azonnal elém tett egy martinit.

– Rázva, nem keverve – mondta a lány széles mosollyal, alig túlbeszélve a mediterrán hangulatú zenét.
– Honnan… – kérdeztem, mire megkocogtatta halántékát. – A telepatikus interfész.
– A rendszer már akkor elküldte a kérését, amikor kigondolta. Volt időm elkészíteni, míg ideért. Nem megy vissza a hölgyhöz?

A korlátnál álló, gázóriást figyelő Paulinra néztem. Idős arca fürdött a tompa kék fényben, és megnyugvást tükrözött. Tudtam, hogy semmit sem tudok kihúzni belőle, mert túl gyorsan váltott témát, ezért csak megráztam a fejemet az iménti kérdésre.

– Milyennek találja a bolygónkat eddig? – kérdezte a narancs lány.
– Azt hittem, ez egy hold – fordultam vissza felé. Megéreztem a felőle áradó édes illatot, ami felülkerekedett a tenger sós levegőjén.
– Üdülőbolygóként tartanak számon minket, ezért mindig így hívom. Emeral vagyok. És te?
– Mint itt dolgozónak, látnod kellene a személyes lapomat, nem igaz? – Elvigyorodtam a közvetlenségétől.
– Kovács János – felelte szívmelengető mosollyal, amely még a poharamban lévő jégkockákat is megolvasztotta volna. – Neked hogy-hogy nincs interfészed? – mutattam a kis tányérra, amit az érkezésemkor tapasztottak rám.
– Az itt dolgozók implantátumot használnak, mert a cég számára fontos a stabil kapcsolat.
– Az interfészek nem stabilak? Akkor mégis hogyan engedik repkedni a nyaralókat? – Előbújt belőlem a kukacoskodó énem.

Eszembe jutottak a prospektusban taglaltak, mint például a beültetett emlékek. Azok voltak az igazán olcsó nyaralások, amikor az ember csak leült egy székbe öt percre, és egy hétre való emlékkel tért haza. Látványos? Naná! Pihentető? Ugyan! Ráadásul korlátozták a hasonló beavatkozásokat, ezért mindenkit megvizsgáltak érkezéskor, vannak-e hasonló „ál-emlékei”, mert azok a memóriamódosítások megzavarhatták az interfészek működését.

A „szabadon szárnyaló” vakációzókra gondoltam, akiket az erkélyemről láttam délután. A prospektus szerint gravitációs buborék jött létre két ököl nagyságú gömb között, vagyis a közöttük tartózkodó vállalkozó szelleműek körül, és súlytalanná tette őket. A gömbök mozgását az interfésszel lehetett szabályozni, és így arra reptették a buborékban tartózkodó utast, amerre az menni akart. Ezzel biztosították a szabadság érzetét, mivel az utasnak nem kellett vezérlőkarokkal és hajtóművekkel bajlódnia, csak az agyát használnia.

– Az interfészek nagyon is stabilak – folytatta Emeral –, csak szeretünk első osztályú szolgáltatást nyújtani. Nem véletlenül vagyunk a legkeresettebb üdülőbolygó a galaxisban.

Ricsajos csoport érkezett a bárba, akik már megalapozták a hangulatot máshol. A fürdőruhás suhancoknak még a tanulásra kellett volna koncentrálniuk az ivászat helyett.

– Azt hittem, a nagykorúság alacsony korhatára miatt. – Fejemmel a színpadra lépők felé biccentettem, akik máris rázni kezdték magukat a meleg fényű villanások közepette.
– Azért is – felelte Emeral, és mosolygott. Kíváncsian vártam, hogyan reagál a magas labdámra, de pajkos jó kedvvel vette az akadályt.

Sokáig beszélgettünk mindenféléről, mielőtt rátértem volna az engem izgató kérdésre.

– Áruld el nekem, mitől olyan különleges ez a hely?
– Nem értelek. – Rátámaszkodott a pultra úszóhártyás kezével, és mély levegőt vett. Előretolta formás mellét, és ettől gombóc nőtt a torkomba… és máshova is.
– Egy ismerősöm nagyon ajánlotta ezt a holdat. Aláírom, csodálatos hely, a kiszolgáló személyzet pedig… – Végigmustráltam Emeralt színváltós hajától kezdve karcsú alakjáig. – bámulatos.
– Ez csak egy üdülőparadicsom, semmi több. Százával hemzsegnek a galaxisban.
– Chö! – hangzott oldalról. Amikor odafordultam, egy ébenfekete bőrű férfit pillantottam meg az ívelt pult végén. Minket figyelt a legkomorabb arccal, amit életemben láttam. Áramlott belőle valami jeges kisugárzás, ami azt mondta: „Tartsd meg a két lépés távolságot!” – Még hogy nem különleges!?

Felhajtotta italát, és távozni készült.

– És maga szerint mi a titok? – próbálkoztam.

Megállt mellettem, és felém fordult, így közelről is szemügyre vehettem az arcát elcsúfító repeszeket. Úgy csillogtak a megvilágításban, mint gyémántok a napsütésben. Olyan csúnya baleset okozhatta, amely más heget is hagyott volna rajta, de mindene épnek tűnt. Ujjatlan felsőt viselt, de érintetlen, sérült oldali karján semmilyen kárt sem láttam. Levontam a következtetést, azt meggyógyíttatta. Nagyon érdekelt, az arcát miért nem kezeltette. Egy ilyen beavatkozás egy délelőtt alatt megvan, estére pedig már otthon lábadozhat. Úgy éreztem, mintha emlékként őrizné. Erről tanúskodott az is, ahogy szórakozottan végigsimított a hegeken, amikor észrevette, hogy figyelem. Felhorkantott.

– Jó szórakozást, pajtás! – A vállamra csapott távozás előtt. Kis ideig azt hittem, lekap a székről.
– Ő kicsoda? – kérdeztem.
– A neve Tempel Ro – felelte Emeral –, visszajáró vendégünk.
– És mindig ilyen jó társaság?
– Megvan rá az oka. Ha annyit tudsz, hogy a peremvidékről jött, és nehéz élet jutott neki, akkor mindent megértesz.

Bólintottam. Szemem az Emeral mögötti fametszetre tévedt, ami polctól polcig fedte a falat, és valami ősi rituálé szerepelt rajta.

– Igazán szép munka. Mit ábrázol?
– Köszönöm! – Felvett egy poharat, és törölgetni kezdte. – Az apám készítette, amikor felvettek ide. Régen akadtak olyanok, akik állítólag tudtak beszélni a halottakkal. Ez egy szertartást ábrázol, amelyen a holtak, az őket megidézők és a hozzátartozók vettek részt.
– Egy kis esti mese lefekvés előtt? – kérdeztem cinikusabban a kelleténél.

Emeral komoly arccal bámult rám. Nyilván érzékeny témára tapintottam.

– Ha ez esti mesének tűnt számodra, akkor szerintem ideje lefeküdnöd.

Rájöttem, elszúrtam a dolgot, ezért leszálltam a székről, és fizetni készültem.

– A számládra került a fogyasztás értéke az interfész alapján – mondta ridegen.

Bólintottam, majd távoztam. Visszaballagtam a szállásomra, és ruhástól estem az ágyba. Emeral valószínűleg nem áll szóba velem többet, amit sajnáltam. Nem tudom, lett-e volna esélyem nála, de reménykedtem, mivel nem voltam nővel már öt éve. Elhessegettem a gondolatot, majd eszembe jutott Zoli, és hogy hogyan beszélt rá erre a nyaralásra. Szívből ajánlotta ezt az utazást, és amikor élből lesöpörtem, ledobta a bombát: „Anikó kedvéért”. Nem tudtam kihúzni belőle, miért különleges ez a hely, mint ahogy Paulinból sem. Ezzel a nyomasztó gondolattal hunytam le a szemem.

* * *

Örömujjongásra keltem, amiért átkoztam a későn kelést nem értékelő nyaralókat. Felkeltem, és sóhajtottam a fojtogató melegben. Átcsoszogtam a háromszáz négyzetméteres, standard méretű lakosztályon egészen az erkélyig. Visszabámultam a tágas térre, és eldöntöttem, felállítok egy teniszpályát. A faragott korlátra könyököltem, és a felhőtlen égbe nyúló orbitális lifteket figyeltem. Ilyen messziről csak tornyok belsejéből indított, vékony huzalnak tűntek. Beleszédültem a gondolatba, hogy ezek a turisztikai látványosságok utasokat szállítanak az űrállomások és a hold között. Pedig én is így jutottam le, és figyelemmel követtem az ereszkedést, miközben Paulinnal beszélgettem. Együtt csodáltuk a tengereket a bennük szétszórt szigetek ezreivel.

– Hát nem csodálatos? – kérdezte akkor az idős hölgy, majd nem sokkal utána felém nyújtotta világoszöld kezét, és bemutatkoztunk egymásnak.
– Hát nem csodálatos? – Az ismerős hangtól kirázott a hideg.

Anikó könyökölt mellém, amitől csaknem a harminc emeletes mélységbe szökkentem, biztonsági erőtéren, antigrav-mezőn keresztül.

– Mi az Isten?!

A lakosztályba hátráltam, és levegő után kapkodtam, akár egy partra vetett hal.

– Nyugodj meg, Jani – mondta türelmesen. – Tényleg én vagyok az.
– Te meghaltál!

Lepergett előttem, ahogy meglátogatott egy tisztviselő Anikó cégétől, és közölte a feleségem elvesztését. Baleset érte a csapat Hold-kompját. A testét nem találták meg, ezért csak egy üres koporsót temethettem el. Emiatt sosem teljesedhetett ki a gyászom. Ez a beszélgetés olyan elevenen égett az emlékeimbe, mintha valaki izzó vasat nyomott volna fel az orromon keresztül, és belevéste volna vele a tekervényeimbe.

– Most mit mondjak? – kérdezte a rá jellemző lazasággal. – Így van, halott vagyok, de ez még nem jelenti azt, hogy nem beszélhetünk egymással.
– Megőrültem – konstatáltam, és a megérkezéskor kapott medikai csipre gondoltam. A rendszer azonnal reagált a telepatikus interfésznek hála, és már közölte is az adatokat.
– Bármit is mond az a gép, hidd el, ez a valóság – folytatta Anikó, és közben követett befelé.

A számítógép nem tudta minden adatomat leolvasni valami miatt, de a vérnyomásom az eget verte, és az adrenalin szintem is rohamosan emelkedett.

– Nem lehetsz itt!

Az utolsó szó jogán beugrottam a lakosztályba nyíló felvonóba. Próbáltam racionálisan gondolkodni, és rájöttem, erről nem szólhatok senkinek. Mit mondanék a biztonságiaknak? A halott feleségem szelleme betört a szobámba?

A lift észrevétlenül oldalazott, ereszkedett, és állt meg a tehetetlenségi csillapításnak köszönhetően. Ahogy kinyílt az ajtaja, gyors léptekkel indultam a kijárat felé. Friss levegőre volt szükségem, ezért a tengerpart felé vettem az irányt. Ott azután lerogytam a forró homokba, és a tenyerembe temettem az arcomat.

– Ez nem lehet igaz – suttogtam.

Öt év elég idő arra, hogy az ember beletörődjön a dolgokba. Ez a találkozás azonban mindent felkavart bennem, akár sivatagot a homokvihar. Az elején nagyon nehezen tudtam a veszteséggel élni, még a hivatalos vizsgálat eredményeit is kétségbe vontam. Felbéreltem egy nyomozót, de amikor ő igazolta az eredményeket, magam jártam az események után. Megszállottá váltam, és két évembe került felhagyni azzal a viselkedéssel. Most éreztem, ahogy az a gyarló énem előbújt a sötétből, és úgy ette belém magát, mint egy rossz viszketés, amit hiába vakar az ember.

Körbenéztem a vakációzókkal benépesített partszakaszon. Napozókat, vízilabdázó fiatalokat láttam. Távolabb áramvonalas testű vitorlások szelték a hullámokat, szinte felettük siklottak. A magasban „szabadon szárnyalókat” pillantottam meg, akiknek a kurjantásait felém sodorta a szél. Mindenfelé boldog lelkek százait láttam. Csak én őrültem meg? Biztosan nem véletlenül hallucináltam Anikóról. Miért most történt? Valaki szórakozik velem? A szemem égni kezdett a gondolatoktól.

Megpillantottam Paulint a víz szélénél, amint egy kislánnyal játszik. Olyan öt-hat éves lehetett. Aranyos, zöld bőrű lányka volt, aki copfba kötötte hosszú haját, és vizet csapott az idős nőre.

– Jó estét – idéztem fel esti találkozásunkat az erkélyen.
– Önnek is jó estét – búgta énekesekre jellemző hangon. – Hogy érzi magát? Felderítette már a környéket?
– Egyelőre csak a szobámhoz készített térképet tanulmányoztam.

Elmosolyodott. Jól állt neki. Utoljára az orbitális felvonóban beszéltünk, és akkor túl komolyan szemlélte az alattunk elterülő világot, mint akiből kifacsartak minden boldogságot.

– Már-már feleslegesen nagyok, nem igaz? – élcelődött a szobákon, majd a kis napernyős koktéljába kortyolt.
– Igen. Arra gondoltam, áthívom a helyi röplabda egyesületet, hogy tartsák ott az edzést.

Paulin felvonta a szemöldökét, és rájöttem, valószínűleg nem ismeri a földi játékokat.

– És ön megtalálta már a tökéletes szórakozást? – tereltem vissza a témát.
– Nem keresek szórakozást, csak próbálom kivárni a holnap reggelt.
– Mi fog történni holnap?

Elhallgatott, és olyan felismerés suhant át az arcán, mint amikor valaki észbe kap, hogy elszólta magát. Elmosolyodott, és témát váltott.

– Szemügyre vette már a gázóriást?

Eldöntöttem, most végére járok a történteknek. Megtöröltem a szemem, és feltápászkodtam. Odasétáltam, és megálltam pár lépésre Paulintól.

– Beszélhetnénk?

Ő felém fordult, mire a mosoly leolvadt az arcáról.

– Ő kicsoda, nagymama? – súgta a kislány.

Nagymama? Meglepett a kérdés, mert Paulin egyedül utazott. De miért ne követhette volna a családját erre az utazásra?

– Ő egy ismerősöm, aki szintén a vakációját tölti – felelte a hölgy, aki mintha citromba harapott volna.

Az unokája odajött hozzám, közben magasra verte a vizet, és a kezét nyújtotta.

– Bolona vagyok, és örülök, hogy megismerhetlek.
– Szia, Bolona. – Illedelmesen kezet ráztam vele. – Jánosnak hívnak, és én is örülök a találkozásnak.

Paulinra néztem, aki csaknem felnyársalt a tekintetével.

– Egy perc, és visszajövök Bolona – törte meg a hallgatását, és elindult felém. – Addig te maradj itt, és játssz tovább!

Elkapott, és távolabb húzott. Korához képest úgy szorította a karomat, akárha kibernetikus satuba fogta volna.

– Mit akar? – suttogta, de a hangjában ott bujkált a teljes defenzivitás, amikor eleresztett.
– Tegnap azt mondta, várja a reggelt. Miért? Mitől olyan fontos ez a nap?
– Miért akarja tudni?

Mindent egy lapra tettem fel.

– Mert pár perce találkoztam a halott feleségemmel.

Paulin rám meredt, és hallgatott. Éreztem, hogy tud valamit.

– Sosem az első nap jönnek – kezdte, és ettől a homlokom közepére szaladt a szemöldököm. – Az elhunyt szeretteink mindig a második napon látogatnak el hozzánk.
– Hozzánk? – Bolonára pillantottam. – A kislány?
– Hat évesen elragadta egy áramlat, és belefulladt a tengerbe. Túl messzire úszott, és hiába volt jó úszó… Ettől különleges ez a hely. Ha mélyebbre néz a felszínnél, rájön, sokan nem nyaralni jönnek ide, hanem hogy azokkal legyenek, akiket elvesztettek.

Szemébe könnyek gyűltek, és visszasétált az unokájához. Nem volt szívem tovább faggatni, csak próbáltam feldolgozni a hallottakat. Már más szemmel néztem a körülöttem lévőkre. Átláttam boldogságtól sugárzó álarcukon, és azonnal tudtam, kit látogatott meg valakije a másik oldalról. A beszélgető napozók, egymást csapkodó fürdőzők és családosan vitorlázók csak összetört lelkek voltak, akárcsak én. A féktelen boldogságon át valami tapintható negatív energia vette körbe őket, mint egy fekete fátyol.

Megnyaltam az ajkamat, mialatt a következő lépésemen gondolkodtam. Éreztem a tenger sós permetét, akár a bennem bujkáló tettvágyat.

Visszaindultam a hotelbe, hogy választ kapjak Anikótól. Nem tudtam elfogadni a visszatért halottak gondolatát, inkább alternatívákat kerestem. A kislány lehetett volna fejlett hologram, amely manipulált erőterekből áll. A formára hajtogatott energiamezőre vetítik a képet, és voila, kész a szellem! Ez az elmélet megállhatná a helyét, ha nem éreztem volna Bolona testének melegét és vizes bőrének érintését. Ezt egy hologram nem tudná reprodukálni.

Amikor visszaértem, beszálltam a felvonóba, és elindultam felfelé. Szöget ütött fejembe a második nap. Miért nem az első napon jönnek? Előzékenység, hogy az élők akklimatizálódjanak? Kötve hiszem.

Az aranyozott falú felvonó megállt a szállásomon, de az ajtó nem nyílt ki. Eszembe jutott az interfész, és megérintettem a halántékomon tanyázó eszközt. A prospektus szerint a rendszer profilt készít a látogatókról, ami akár huszonnégy órába is beletelhet, de ezt követően a rendszer hamarabb fogja tudni, mire gondolunk, mint mi magunk. Mi van, ha ezen keresztül letöltik a halottakról őrzött emlékeinket, és testet adnak nekik? Egyáltalán hogyan öntik őket fizikai formába?

– Szezám tárulj! – csattantam fel frusztráltan, mindhiába. Csak a harmadik oda-vissza tánccal tudtam bejutni. – Anikó?

Eltűnt. Homlokomra tapasztottam a kezem, mert úgy éreztem, szétfeszítenek a kérdések. Beszélnem kellett valakivel, de Paulinon kívül csak egy valakit ismertem a bolygón. Sarkon fordultam, és Emeralhoz indultam. Reméltem, szóba áll velem.

Megakasztott valami a felvonó előtt: vajon csak élő személyzet dolgozik a bolygón?

Beszálltam a liftbe, és az alakváltó androidok lehetőségét latolgattam. Hallottam már olyan gépekről, amelyeket szociálisabb célokra programoztak, mint például a prostitúció. Az ilyen modellek folyékony bázisú burkolatokkal rendelkeztek, hogy a kliens igényeihez igazodjanak. Ha valaki le tudja tölteni a fejemből az Anikóhoz kapcsolódó emlékeimet, könnyedén beleteheti őket egy ilyen droidba.

A bárhoz érve megpillantottam Emeralt, aki egy poharat törölgetett. Óvatosnak kellett lennem, mert nem tudhattam, mit tud.

Odasétáltam, és felültem egy bárszékre. Először csendben néztük egymást a naplementére emlékeztető megvilágításban, miközben lágy vonós zene szólt. A romantikus hangulat úgy pergett le rólunk, mint meteoreső a masszív energiapajzsról, és csak bámultuk egymást. Még csak nem is pislogtunk, és valószínűleg mindketten próbáltuk kitalálni, mi jár a másik fejében.

– Nocsak-nocsak – kezdte. – Nincs még korán az iváshoz, Mr. Cinizmus?
– Sajnálom a tegnapit.
– Abban biztos vagyok. Tudod, arra gondoltam, megihatnánk együtt valamit, de ezek után… Csak hogy jobban sajnáld.

Akaratlanul is elmosolyodtam a csipkelődésétől. Kedveltem őt.

– Mit iszol? – kérdezte.

Kértem egy erős kalaszagi bourbont, és nagyot kortyoltam belőle. Az ital marása felért egy csörgőkígyóéval, de legalább kitisztította a fejemet. Összeszedtem a gondolataimat, és a bourbon édes utóízével a számban belekezdtem a mondandómba.

– Emlékszel, mit meséltél arról a metszetről? Szerinted lehetséges beszélni a halottakkal?
– Pultosként nagyon sok mindent hallottam már, és azt hiszem, minden lehetséges.

Lassan bólintottam. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a szeme sem rebbent a kérdéstől. Amikor a szóban forgó zöld szempárba néztem, ő félrebiccentette a fejét, és résnyire húzott tekintettel bámult vissza rám.

– Van valami, amiről beszélni szeretnél?
– A holtakról – törtem kapura, akár a jó fajta gravo-focisták.
– Mi van velük? – kérdezte átszellemült arccal, amit nyilvánvaló jelnek vettem.
– Miért láttam a feleségemet? Öt éve halott, és nálunk nem szokás halottakkal diskurálni. De nálatok… – A metszetre mutattam.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Szerintem pontosan tudod. Elmondom, mire jutottam: valószínűleg letöltötték a feleségemmel kapcsolatos emlékeimet az interfészen keresztül, és küldtek hozzám egy androidot az ő alakjában. A kérdés az, hogy ki tette és miért. Gondolom, nem te voltál, mert pultosok ilyennel nem foglalkoznak. Bár jobban meggondolva talán nem is vagy pultos. Lehetsz android te is, és akárki más is ezen a holdon. Szóval, ki teszi ezt és miért? Miért pont velem?

A megszállott énem gyakorlatilag tombolt a hirtelen jött szabadságtól. Elengedtem a gyeplőt, ő pedig fékevesztetten száguldott.

– Szerinted android volnék? – A pultra támaszkodott, és halálosan mélyen nézett a szemembe, ahogy arra csak egy nő képes.
– Nem hiszem – adtam meg magam. Csak a nős férfiak érthetik, hogy ez a gyilkos tekintet utánozhatatlan és programozhatatlan.
– Ki teszi ezt? Ki szórakozik a látogatókkal?

Ha valaki ilyen elvetemült módon használja ki a gyászunkat… És egyszerre beugrott a gyémánt repeszes arcú alak, aki valószínűleg a leggyanúsabb személy az egész holdon. Amikor erre a megállapításra jutottam, a megszállott énem örömódát zengett, és azt harsogta, a hapsi tud valamit.

Lepattantam a székről, és kirohantam. Emeral kiabált utánam valamit, de nem értettem.

A folyosó falán fekete panel futott végig, amely egyetlen gondolatomra életre kelt. Tudni akartam, hol találom Tempel Rot, és ettől egy piros csík fénylett fel a panelon, amelyet követnem kellett. Egy tágas teraszra vezetett, ahol megtaláltam az ébenfekete bőrű férfit. Megtorpantam, amikor láttam, hogy fültől fülig érő mosollyal ölelget egy gyereket. A haragom elszállt, amikor felismertem a gyászt a sugárzó boldogság mögött. Emeral azt mondta, Tempelnek nehéz élete volt, és nem állt messze tőlem elképzelni egy balesetet, amiben elvesztette a fiát. Ekkor rájöttem, hogy a sebek mementóként szolgálnak.

Zsákutcába jutottam, ezért visszaindultam a bárba. Amikor befordultam a sarkon, megláttam Anikót a folyosó közepén. Szótlanul bámultuk egymást néhány másodpercig, amely idő alatt szerencsésnek, majd végtelenül hülyének, azután szomorúnak éreztem magam.

– Fejezd be… kérlek!
– Tudom, min mentél keresztül miattam – mondta nehéz sóhajjal. – Megkönnyebbülést akarok nyújtani. Azt szeretném, ha boldog lennél. Akár azzal a kis pultos csajjal, akár mással.

Visszatért a szemembe az égő érzés. A falra meredtem, és felidéztem a boldog pillanatainkat. Tényleg olyan nagy baj lenne, ha ezekre emlékeznék a gyász helyett?

Anikóra pillantottam, mire ő mély levegőt vett. Sóhaja megkönnyebbülésről és valami másról árulkodott.

– Te nem ő vagy. – Elindultam felé. – Csaknem sikerült átverned, de az igazság az, a szellemek, ha léteznek egyáltalán, nem lélegeznek. Pláne nem sóhajtoznak.

Megálltam előtte. Rám meredt, azután megcsóválta a fejét.

– Miért nem tudtál a jól megszokott forgatókönyvnél maradni, mint a többiek?

Egy csapásra visszaváltozott Emerallá. Csak bámultam rá, mint klónozott borjú az új kapura. Rájöttem, hogy Anikó álcája mögött nem rejtőzhet android, mert az nem lélegezne. Különösen olyan mélyeket nem, mint Emeral, aki a bártól idáig loholt utánam.

– Sétáljunk egyet. – A terasz felé intett, és elindultunk. – Ilyen makacs alakhoz még nem akadt szerencsém. Nagyon nagy bajba kerülhetek, amiért lelepleztem magam előtted. Szerencséd, hogy ilyen cuki vagy.

Félmosollyal jutalmaztam a bókot. Vonzónak találtam, de csak arra tudtam gondolni, hogy a halott feleségemnek adta ki magát.

– A „kis pultos csaj” rész erős volt egy kicsit.
– Igen – mosolyodott el –, ott talán túloztam.

Mindketten vigyorogtunk, majd kisimult az arcom, és ő is szélnek engedte a jókedvét.

– Mi ez az egész? – kérdeztem.
– Meg kell ígérned, hogy közöttünk marad. – Bólintottam, ő folytatta. – Látod őket? A nyaralók java olyan híresztelések miatt jött ide, mint te. Nem mondhatom, hogy teljes titokban dolgozunk, mert ha valaki találkozik a feltámadt szerettével, annak híre megy, azonban csak a Szövetségi Minisztérium legfelső köreiben tudják az igazságot a fajomról.
– Alakváltók vagytok?
– Empaták némi telepatikus képességgel – felelte, és ebben a pillanatban felém hozta illatát a szellő.
– Ők az érzelmeket olvassák ki az emberekből, mint valami kőkorszaki hangulatgyűrű, nem igaz?
– Pontosan, de esetünkben fennáll egy kis csavar. – Felhúzta finoman ívelt szemöldökét. – Mi érzelmekkel táplálkozunk, és a gyász egy roppant erős érzés, ami számunkra igen tápláló. Telepatikus képességünkkel olvasunk a látogatókban, gondolati úton kivetítjük magunk köré az elhunytak képmását, ami kiváltja a megfelelő érzelmi reakciót. Hogy egyszerűen fogalmazzak: segítünk feldolgozni a gyászt azáltal, hogy felfaljuk azt.
– Szóval ez a hely egy bolygó méretű lelkisegély-szolgálat?
– Megint Mr. Cinizmus?
– Bocsánat! – Elpirultam. – De miért van az, hogy mások is annak látnak, akik nem vagytok?
– A gondolatok hulláma messzire elér. Ahogy magam köré vetítem valaki képmását, a közelemben tartózkodók azt látják, amit akarok.

Próbáltam megemészteni a hallottakat. A megszállott énem teljesen elcsitult, ezért megérezhettem az árnyékában bujkáló részemet, amely reménykedett, hogy Anikó tényleg visszajött. Sajnáltam, hogy nem így történt. Kezdtem ismét megbékélni az elvesztésével, és ezúttal véglegesnek tűnt. Sejtettem, hogy ez a fajta nyugalom csak kívülről jöhet.

– Most is azt csinálod? – kérdeztem, amikor láttam, Emeral hogyan méreget.
– Igen. Baj?
– Nem, folytasd csak. – Mélyen egymás szemébe néztünk, és rájöttem, tetszik nekem. A tekintetében csillogó kíváncsiság alapján kölcsönös lehetett a dolog. – Arra gondoltam…
– Rendben, ihatunk valamit.

Szélesen vigyorogtam.

– Ez mindig…
– Így működik a hozzám hasonlókkal? Igen. És nem, nem szoktam minden vendégnek igent mondani. Te különösen makacs vagy, és ez bejön.

Még mindig mosolyogtam, pedig eszembe jutott Anikó. Csak remélhettem, hogy megbocsátana ezért. Boldog akartam lenni, és talán Emeral mellett az lehetek. Felderengett előttem Anikó arca, amely még ennyi idő távlatából is olyan intenzív emlék volt, mintha csak pár perce láttam volna. Akárha beleégették volna az emlékezetembe. A mosolya, a bevonulása az oltárhoz, majd ahogy komoly arccal néz engem. Ez utóbbiról nem tudtam, honnan származott, de a legerősebb kép volt mind közül. Olyan intenzíven élt bennem, akár egy önálló entitás, ami közölni szeretne valamit.

– Várj! – mondta Emeral, és homlokráncolva koncentrált. – Az emlékeid a feleséged haláláról… Nem valódiak.
– Tessék?
– Ez a legjobb munka, amivel eddig találkoztam, de akkor is felismerek egy programozott emléket. Úristen!
– Mi az?! – csattantam fel a kelleténél hangosabban, de pánikba estem. Olvastam olyan emlék-beültetésekről, amelyeket tiltanak. Az ilyenekkel akár új személyiséget is adhattak valakinek, vagy kitörölhették egy másik ember emlékeit a delikvens memóriájából. Joggal akartam tudni, mit talált Emeral. – Mondd már!

Zavarba jött, mert már a fél terasz minket bámult. Megdöbbent tekintettel nézett a szemembe, majd olyan gyors mozdulattal tépte le rólam az interfészt, hogy csak a keze elmosódott körvonalát láttam.

– Az ál-emlékeid olyanok voltak, mint egy kitörni készülő vulkán, és ez felszabadította őket. A feleséged életben van, ráadásul ő maga ültette beléd a halálának az emlékét.