Elkéstünk
Elkéstünk, és annyira fáradtak voltunk, hogy még csak a levegőnk se rekedt benn, ahogy a vérszag az orrunkba jutott. A rothadás ernyedt és édeskés illata lengte körbe a völgyet, ahogy az angyalunk tollainak szétmálló, fekete köde lepte be a csatateret.
Képtelen voltam felemelni a kezem, hogy előrébb lendítsem magam, lábam magától szakította át a távolságot, ami elválasztott a megtestesült gonosztól, de hiába koncentráltam minden erőmet a lendületembe, úgy sodort el az útjából, mintha csak tollpihe volnék. A helyembe újabb üvöltő harcos lépett, ő azonban csak átnyúlt rajta, és az illúzió már meg is szűnt. Hiába robbantak rajta löketek, még csak meg sem rezdült.
A karomba erő szaladt, én pedig döbbenten fordultam meg. Ayra életerejének utolsó cseppjeit áldozta rám, látszott, ahogy már gyógyult sebei is felnyílnak, miközben belém próbálja tölteni minden gyógyuló képességét. Ő rám borult, én pedig továbbra is magatehetetlenül feküdtem alatta. Bőre a mellkasomhoz simult, nem éreztem, hogy szíve még verne.
Képtelen voltam feltápászkodni. Egyszerűen rettegtem, legszívesebben felordítottam volna: rossz döntések, rossz döntések! – de nem volt hozzá elég levegőm.
Nagyjából tucatnyian maradtunk, és egyikünk se reménykedett, hogy valaha is képesek leszünk legyőzni az ellenfelünket. A célunk igen egyszerű volt: megadni a végtisztességet az angyalunknak, hogy ne érhessen el hozzá az öregember. Lépésről lépésre próbáltuk megakadályozni, hogy tovább jusson, de egyszerűen képtelenek voltunk sebet ejteni rajta. Teljesen más szinten állt, mint ahová mi valaha is eljuthatunk.
Angyalunk szárnya már csak csonk volt. Megtépázta a harca a Gonosszal, ami az életünkre tört. Tollainak ködét is messze repítették a robbanások, feltépték a rajta átsuhanó emberárnyak, tüdejükbe szívták utolsó lélegzetvételükkel az elesett harcosok.
Fekete ereje a vérünkbe jutott, mi pedig nevével az ajkunkon vetettük rá magunkat arra, aki életünkre tört. Harcunk maga volt az érthetetlen hadakozás. Nem használt izomerő, nem volt értelme a sárkánylángoknak, nem használtak az illúziók, sem a kreációk, nem álltak az oldalunkra idézett démonaink. Egyre több vér pettyezte a földet, miközben minden második szívdobbanásban újabb lépést tett meg angyalunk felé. Visszaszámlálásnak tűnt, ami a végzetünk közeledtét jelezte. Alig maradt hátra időnk.
Képtelen voltam lefordítani magamról Ayrát. Már nem csak a kezem vagy a lábam, egyetlen izmom se engedelmeskedett az akaratomnak. A véremre összpontosítottam a figyelmem, nem érdekelt a fájdalom, amivel átvágta a húsom, átszakította az inakat, csak az érdekelt, hogy mozogjak, és végre megmozdultam. Recsegtek az ízületeim, néhány bordám eltörött, és a vér… éreztem, hogy a tüdőmben is vér van. A fájdalom a zsigereimbe mart, de végre képes voltam felállni. A szárnyas még mindig nekünk segített, éreztem fekete hamuját dolgozni a testemben.
A harc elveszett.
Meséltem már arról az erőről, ami azokban kel, akik tudják, hogy életük már csak néhány lépés? Az egész nagyon egyszerű, minden olyan tiszta, hogy fájdalmas gondolkodni, felesleges időpocsékolás minden érzelem, az egész élet az ütőér néhány lüktetésére korlátozódik, és nincs más, csak az üzenet, amit hirdet a tekintet, benne van minden mozdulatban, hirdeti a lélegzet: még élek!
Nem volt más szó a másolatokra, amik közé futtában vegyültem: tökéletesek voltak. Üvöltött róluk, hogy nem csak szimplán tehetség és hozzáértés keverékei: ezekben valódi élni akarás lüktet. Talán már nem is voltak egyszerű bábuk, hiszen vérük spriccelt, ahogy ellenfelünk karja átszúrta őket, szimpla legyintés nem volt elég az eltüntetésükre, és még arra is jók voltak, hogy engem ne vegyen észre: ütésem olyan erővel csapódott arcának, hogy néhány csontom megpattant, sebeimből vér permetezte be. Elsöpört volna hatalmas erejével, ha lendületét nem töri meg a detonáció, ami fedetlenné váló oldalát elérte, és meg is taszította. Kibillent az egyensúlyából!
Úgy sugárzott annak sötétje, ami elénk lépett, mintha valójában az a fénye lenne, de rá kellett jönnöm: az egész nem más, mint vonagló árnyékok alkotta szörnyalak. Biztos voltam benne, hogy idézője nem csak a vérével, hanem lelkével is fizetett érte. A tökéletes éjszaka lepett be minket, ahogy támadásba lendült, a Gonosz szemkápráztató fehér ragyogása végre bőréhez tapadt.
Szinte magamról se tudtam, miután ellenfelünk egy lendítésére a lény darabjaira szakadt, én pedig messze repültem tőle. Fuvallat állított meg a levegőben, majd megtartott. Vihar kelt pillanatok alatt, orkán erejű szél kelt, megkavarta a levegőt, de hasztalan volt mindent: az illúzió illúzió maradt, és egyetlen lépéssel se hátráltatta a Gonoszt.
Rongybabaként estem a földre, olyan sebekből véreztem, amelyek egyesével is halálosak lennének. Nem volt már, aki harcolt volna, erőnk úgy párolgott el az ereinkből, ahogy a fekete ködfelhő oszlott fel körülöttünk.
– Megtisztíttatik! – kiáltotta az Úr, és miközben lelketlen üres vázként, erőtlen bőrzsákként, halott anyagként ott feküdtünk a porban, kezébe emelte angyalunk, és így kiáltott:
– Lucifer, lázadásod letöröm, lett lészen erőd akárhányszor seregeddel elém állni. – Kezében a holttest lángolni kezdett, kék tűz csapott fel belőle, s pillanatok múlva semmi nem maradt hátra belőle. – Tudom, hogy a Hajnallal visszatérsz még közénk, ismerlek, Fényhozó – mormolta az Úr, majd felénk fordult. – Halottak!
Kétségbeesetten kutattam magamban erő után. Bármibe belekapaszkodtam volna, hogy mozdulni bírjak. Láttam a távolban: a nap lassan felkel, fénye bár még csak haloványan, de vérrel mázolta már az eget. Ekkor találtam meg magamban a fekete kód szemcséit, mit belélegeztem. A tüdőmbe ültek, belém ivódtak, és amint figyelmem feléjük irányult, maguktól irányítottak.
– Megvagy hát! – fordult felém abban a pillanatban a Gonosz, ami meglepett, hiszen önmagam voltam, nem szállt belém senki elméje. Gyorsabb akartam lenni az öregnél, vele együtt mozdultam, mintha szárnyak, fekete szárnyak röpítettek volna, és kezem volt a fegyver, amivel belé akartam vágni, hogy végre ő is megérezze a testi fájdalmat… Azonban, ahogy az Úr tiszta fénye ért, lendületem eltűnt, mintha csak elpárolgott volna belőlem angyalunk ereje.
Ahogy markába fogott, érintése átégette a bőröm, soha nem éreztem akkora szenvedést. A fekete por kiégett belőlem, ő pedig a földre taszított. Nem maradt sok élet bennem. Szemeim lassan lecsukódtak, lélegzetvételeim már nekem is az utolsók voltak.
Rá kellett jönnöm: Ayrát nézem, ott feküdt előttem. A hajnal felkelő fényében pedig, miközben az Úr már eltávozott a sok élettelen test közül, egyik ujja mintha megrándult volna. A tekintetébe kapaszkodtam, hátha úgy a halál nem rabol el: szeretett angyalunk nézett vissza rám belőle, és éreztem, ahogy a kettőnk kapcsolatán át maradék életerőm belé áramlik. Úgy haltam meg, hogy a pusztítás jövőjét szolgáltam, és ezért boldog voltam.
