Linktár

Az élet magja

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/9 számában.

Melani hangja szinte szilánkokra hasította az agyamat a cryo-kamrában:

– McKenna első tiszt, ébredjen fel, kérem!

Az ezt követő csönd áldásként simult össze a gépek halk zümmögésével. Normál körülmények között nem hallotta az ember, de az ébresztést követően élesebbé váltak az érzékszervek.

Kimásztam a kabinból, miközben úgy vacogtam, mint az isten nyila! Gyűlöltem a cryo-alvást. A fénysebesség fölötti utazáshoz képest elavult, de a Töviskoszorúban ez az egyetlen járható út. A csillagköd magas sugárzása ugyanis akadályozta a hajók körüli hipertér-buborék létrehozását.

Leellenőriztem Klera kapszuláját. A drágám még mindig aludt, és a kijelző szerint nem indult el az ébresztés. A kapitány cryo-kapszuláját azonban üresen találtam.

– Jelentést, Melani! – adtam parancsba a komputernek.
– Azonosíthatatlan rendszerhibákat érzékeltem, és nem férek hozzá a főhajtómű vezérléséhez. Már elindítottam a diagnosztikát, de külső beavatkozás nélkül nem tudom kezelni a problémát.
– Hol a kapitány?
– A gépészet szekcióba indult, de azóta nem találom a jelét.

Azonnal átéreztem a helyzet súlyát, ahogy előléptem rangidőssé.

– Hol vagyunk pontosan?
– Helyzetünk: Töviskoszorú, Béta szektor, háromszázas rács. Még nyolcvanhárom szövetségi standard óra van hátra a célig.

A franc enné meg! Egy hajtóművel kapcsolatos vészhelyzetben mindenkit fel kellett ébreszteni.

– Keltsd fel a többieket is! Szükségem lesz rájuk.
– Csak az ön kabinjához fértem hozzá.
– Tessék?! – Pillanatnyi félelem vert gyökeret bennem, hogy becsapódunk a célállomásba, de gyorsan legyűrtem. – Mi az, hogy nem férsz hozzájuk?
– Nem tudom megmagyarázni.
– Próbálkozz tovább az ébresztéssel! – Agyam máris a megoldáson pörgött, miközben felöltöztem. – Mi a helyzet a takarítókkal?
– A takarítók egyike sem válaszol.
– Percről percre jobb a helyzet! – emeltem meg a hangomat, majd lehiggadtam. – Kezdd meg a hajó száznyolcvan fokos tengelyforgását, és fordítsd el a Farmot a sugárzástól!

A hajtómű szekció felé indultam. Ehhez át kellett vágnom a zérógravitációs Farmon, amely kitette a hajó nyolc tizedét. Ott neveltük génkezelt szállítmányunkat: olyan gabonafélét, amely gyorsabban nőtt gravitáció hiányában, ráadásul élvezte a Töviskoszorú különleges sugárzását. Magát az életet jelentette az opalumi pestissel fertőzötteknek, de sajnos nem maradt meg az ottani légkörben.

Magamhoz vettem egy sugárvédelmi karperecet, és felcsatoltam. Ezüstös nano-háló futott végig testem minden négyzetcentiméterén, hogy fátyolnyi burokkal óvja az életemet.

– A hajó a megfelelő pozícióban van, parancsnok.
– A pajzs is működik? – kérdeztem az ajtó elé lépve.
– Természetesen.

Kinyitottam a Farm ajtaját. Végigmértem a több száz méter hosszú, kék gabonamezőt. Minden szál tetején fej méretű kalász lengedezett, amely többször is tudott termést hozni rövid időn belül. A huszonhatodik aratásnak kellett következnie, mióta beléptünk a Töviskoszorúba.

A súlytalanság határvonalát jelentő küszöbre néztem, majd bekapcsoltam a mágneses csizmámat. Beléptem a teljesen automatizált területre, amit csak indokolt esetben tehettünk a termény és saját biztonságunk érdekében.

Nyugodt léptekkel haladtam a gabonatáblák között, és a parányi pontnak tűnő ajtót figyeltem. A második dolog, amit megtanítottak a hasonló csizmák viselésekor: ne kapkodj, ez nem futóverseny! Az első: mindig kapcsold be!

Gyorsítottam a hely nyomasztó hangulata miatt. Nem éreztem jól magam a rendszer generálta szél halk susogásától és a benne táncoló gabona látványától. Gravitáció hiányában úgy mozogtak a kalászok, mintha önálló entitások lennének. A robot méhrajok is idegesítettek, és még hat hasonló Farm helyezkedett el körben a hajó tengelye mentén.

Riadójelzés harsant.

– Kérem, haladéktalanul hagyja el a Farm területét! – hasított a csendbe Melani hangja. – Pajzs-rendellenességet észleltem!

Hátrapillantottam a közelebbi ajtóra. Ha azt választom, nem jutok a hajtómű közelébe. Mély levegőt vettem, és tovább szaporáztam a lépteimet. A Farmot pajzzsal védtük, és alacsonyabb sugárzású gócpont felé fordítottuk, ha valaki benne tartózkodott. Enélkül pár percen belül végez velem a sugárzás, sugárvédelmi-burok ide vagy oda.

Kikapcsoltam a csizmámat, és tovább rúgtam magam. Súlytalanul, de határozottan gyorsabban siklottam a zöld ajtó felé, közben tekintetem fel-feltévedt. A rózsaszín köd lassan vörösre színeződött a tengelyforgásunk miatt, és erősebb sugárzást ígért. A Töviskoszorú egyedülállónak számított a csillagködök között a méreg-vörös gócpontjaival, amelyek akárha a köd dühét ontanák magukból. Melaninak emiatt az idő java részében feléjük kellett fordítania a Farmokat, hogy serkentse a gabona növekedését.

– Mi történik, Melani?! – ordítottam pánikkal átitatott hangon.
– Elvesztettem a vezérlést a manőverező hajtóművek fölött is, és visszafordulunk az eredeti pozícióba.

Jeges borzongás futott végig a hátamon, és máris elképzeltem pörkölődő húsom szagát.

Az ajtó még mindig túl lassan közeledett. Ismét felnéztem a kupola fölé kúszó vörös zónára, majd mindhiába nyújtóztam a padló felé. Melani ismét figyelmeztetett, de ettől csak még jobban célkeresztbe bámuló vadnak éreztem magam.

Számoltam a métereket, és felkészültem a kemény landolásra a küszöbön túl.

– Melani, nyisd ki az ajtót! – ordítottam feleslegesen, mert a zsilip nem reagált.

Megfeszített izmokkal csapódtam bele, és azonnal visszapattantam. A padló felé sodródtam, és kaptam az alkalmon: újra aktiváltam a csizmámat, hogy szilárd talajt tudhassak a lábam alatt. Sikerült!

– Mi történt, Melani?!
– A rendszer nem válaszol, nem tudom kinyitni az ajtót.

Hanyagoltam a konklúziót, hogy nem egyszerű üzemzavarról van szó, és a túlélésre összpontosítottam. Lepattintottam az ajtó vezérlőjét, megkerültem a rendszert, azután újrakötöttem a kristályok felcserélésével. Az ajtó megmozdult, de nem nyílt ki. Az egyre hangosabban susogó gabonák mintha jelezték volna az emelkedő sugárzást. Láttam a vörös, halált hozó felhőt odafent, miközben kezem már-már önállóan matatott a konzol belsejében, és a burkom sisteregve küzdött, hogy megóvjon.

Végre kitárult a zsilip, és átvetődtem rajta. A padlóra zuhantam, majd visszakaptam a vezérlőhöz, hogy bezárjam az ajtót. Hátamat a falnak vetettem, kikapcsoltam a pislákoló nano-ruhát, és feltűrtem füstölgő ruhámat a kipirosodott lábszáramról.

– Jelentést, Melani! – kértem, de nem jött válasz.

A folyosó fényei pirosan villództak, és úgy nézett ki minden, mintha bomba robbant volna. A falakon égési nyomok éktelenkedtek, a hangszórók javát kitépték a falakból. A hozzám közelebbi még recsegett is.

Egyedül maradtam, és csak előre mehettem. Gondoskodnom kellett a védelmemről, ezért a legközelebbi fegyvertárhoz siettem. Magamhoz vettem a benne lapuló pisztolyok egyikét, majd a hajtómű-terem felé indultam. Szerencsére a Szövetség kiképzett minket a térségben egyre növekvő kalózkodás ellen.

A sérülések alapján valaki megvakította Melanit. Az égésnyomok a túlterhelt érzékelő rácsoktól származhattak, amit Melani üzemzavarnak könyvelt el.

Zajt hallottam, mire a sarok mögé lapultam. Mély levegőt vettem, megnyugtattam szapora pulzusomat, majd kilestem a sarkon túlra. Kalózokra számítottam, helyette azonban az egyik karbantartó droidunkat pillantottam meg. A pókszerű gépünk a falat verte, és kábeleket tépett ki belőle. Ő felelt az itteni károkért, ami további problémákat vetített előre. Első: mi a fenét művelnek a takarítók? Második: a droidokat külső és belső javításokra tervezték, és a külsőn van a hangsúly az edzett burkolatuk miatt. A kezemben tartott plazmavető nem tudott komoly kárt tenni bennük. Körülbelül annyit ért, mintha bolyhos papuccsal csapkodnám a mechanikus pókokat.

A harmadik csapás derült égből proton viharként ért. A takarító észrevett, és felém iramodott, mire úgy kaptam nyakamba a lábamat, hogy megszégyenítettem némelyik intersztelláris olimpikont is. A droid már csaknem utolért, amikor bepattantam a folyosó végi javító zsilipbe, és azonnal magamra zártam az ajtót. Pisztolyommal levertem a vezérlő fedelét, majd kikaptam belőle a kristályokat. Üldözőm elemi erővel kezdte döngetni az ajtót, és behorpasztotta. Az egész szürreális élménnyé változott, mintha egy üstdob belsejében állnék.

Az ehhez hasonló helyiségekből engedtük ki a takarítókat a kinti munkára. Szkafandereket is tartottunk bennük, és ezzel rám mosolygott a szerencse. Mosolya egy aranyozott borítású űrruha képében öltött formát. Mindig hivalkodónak találtam, de most semmilyen ruhát sem vettem volna fel szívesebben.

A dobhártyaszaggató dörömbölés sóhajtásnyi időre sem maradt abba, és még a szkafander fejem köré folyó sisakja sem tompította. Átfutott rajtam a gondolat, mennyivel lennék előrébb, ha a cég komolyabb űrrucikra fizet be, amelyek kompozit anyag helyett erőtérrel zárják le a sisakot, és tompító mezőket használnak, de most ezzel kellett beérnem.

Tehát rendelkeztem fegyverrel, aminek semmi hasznát nem vettem, és találtam ruhát, ami azután jött, mikor igazán kellett volna. E gondolat közben végigsimítottam égő lábszáramon. Itt is villogott a vörös fény, és fenyegetően emlékeztetett, hogy igyekeznem kell.

Légtelenítettem a zsilipet, majd meghekkeltem a külső ajtót. Végre-valahára csend borult a helyiségre. Amikor már nem éreztem a dörömbölést az agyamban, nekiláttam a belső ajtónak, majd beugrottam a szkafander tároló rekeszébe. Az ajtó kinyílt, és a benti légnyomáskülönbség kisöpörte a takarítót. A mechanikus pók végigbukdácsolt a padlón, és kirepült az űrbe. Elnyomtam a késztetést, hogy utána integessek.

Az ajtó konzolja felé nyúltam, hogy bezárjam, de nem történt semmi. Feldobtam a ruha vezérlő ikonját a levegőbe, és a belőle kibontakozó holo-képernyő segítségével megkíséreltem átvenni az irányítást a külső zsilip fölött, de mindhiába. A hátsó szekció levegőkészlete iszonyatos sebességgel áramlott kifelé.

Megkapaszkodtam a belső ajtó peremében, és beljebb húztam magam. Kisebb tárgyak ütköztek nekem, erős ütés érte a vállamat, és amikor már majdnem elértem egy kiugró részt, egy cső ütközött a kezemnek. A fájdalom tüskéje átütött az űrruhámon is. Megcsúsztam, és a magasba emelkedtem. Visszazuhantam a padlóra, és a végtelen űr felé bucskáztam. Iszonyatos pánik robbant az agyamba, és a hirtelen jött adrenalinfröccsnek köszönhetően sikerült elkapnom a zsilip külső peremét. Lábam az űrbe lógott, mialatt elsüvítettek mellettem a törmelékek. Összeszedtem minden erőmet, és bevonszoltam magam a rácspadlón egészen a belső zsilipig. Kikászálódtam a folyosóra éppen akkor, amikor az utolsó levegőmolekula is elhagyta a gépészet szekciót.

Mély csend telepedett rám, csak a saját légzésemet hallottam. Az elmúlt perceken tűnődtem. Mindig is ateistának tartottam magam, de ez a felfogás most igen rugalmassá vált.

Feltápászkodtam a padlóról, és a gépház felé indultam.

– Melani, itt az első tiszt, válaszolj! – szóltam az űrruha rendszerén át, de korántsem azt a választ kaptam, amire számítottam.
– Figyelem, a fedélzeti mesterséges intelligencia leállt, tartalék aktiválása sikertelen.

Megismételte a jelentést, mire kikapcsoltam a kommunikátort. Most már tényleg egyedül maradtam, mint üstökös a bolygóközi űrben. Holo-kijelzőt húztam magam elé a levegőbe, és megkerestem a riadó okát. Többszöri rendszerhibák sokasága telítette a listát.

Amikor már kezdtem értékelni a csendet, bekapcsolt a ruha komja.

– Brandt, hallasz engem? – csendült fel a kapitány hangja.
– Stanley, öregem! El sem hiszed, mennyire örülök a hangodnak!
– Mi történt?
– Hosszú történet. Azonnal a vezérlőbe kell menned, és le kell állítanod a takarítókat. Teljesen megőrültek, megrongálták a meghajtást, és szétcincálták a gépészetet.
– Engem az érdekel, te mi a francot művelsz!

A felismerés olyan hidegzuhanyként ért, akárha kihajítottak volna az űrbe egy szál fügefalevéllel a fütykösömön.

– Te vagy a felelős ezért?!
– Mégis mit hittél, hogy kalózok rohantak le minket a senki földjén? – kérdezte, mire megszédültem. – Soha nem láttunk egyetlen kalózt sem, bármit is állít a Szövetség.

Rájöttem, ha mindent ő okozott, azt csak a vezérlőből tehette. Meg kellett akadályoznom a további ámokfutását. Veszélyes terv fogalmazódott meg bennem, amiért később biztos fejbe vágom magamat. Melani nélkül kerülőúton kellett az elülső szekcióba jutnom. A rózsaszínben pompázó ködre tekintettem, ami a nyitott zsilipen túl terpeszkedett, mint valami kapu egy másik világba.

– Miért teszed ezt? – Szóval tartottam, miközben elindultam a zsiliphez. – Ugyan, Stanley! Barátok vagyunk, nekem elmondhatod. Próbáljuk megbeszélni!

Megálltam a küszöbön, és körbetekintettem. Végtelen csend és csodálatos látvány fogadott, de egy percre sem felejtettem el, mennyire halálos. Szerencsémre csak kisebb gócokat láttam, a nagyobbak nyilván a hajó másik oldalán húzódtak. A védőruhám akár tíz percen át is kitart, ha bármelyikük is előbukkan. Előbb azonban kikapcsoltam a jeladót, hogy a kapitány ne sejtse, merre járok.

– Azt terveztem, hogy a hajó vezérlés nélkül csapódik be az Opalumba, mialatt alszunk – kezdte Stanley. – Kegyes halál lett volna mindenkinek. Gyors, tiszta üzenet, amelyet az opalumianok megjegyeznek egy életre.
– Mégis mit ártottak neked, Stanley? Legalább világosíts fel!

Kiléptem a hajótestre, és a burkolatra illesztettem a mágneses talpakat. Lemondtam a mágneses csizmák sprint rekordjának megdöntéséről, és bekapcsoltam a ruha manőverező szelepeit. Hamarosan már száguldottam hajónk, a Taraxon csillaga mellett.

– Nyolc hónapnyi alvás rengeteg idő, Brandt. Te nem érezheted át, milyen sok időről van szó – folytatta a kérdésemet mellőzve. Ráadásul úgy tett, mintha én nem nyolc hónapot aludnék a mellette lévő kabinban. – Amikor magamhoz tértem, és elvégeztem a szükséges ellenőrzéseket…

Hangja elcsuklott, de beszéltetnem kellett.

– Folytasd!
– Már nem tudtam visszaaludni. Nem volt könnyű megkerülni Melanit, de sikerült. Sokkal idegesítőbb, mint vártam.

Elengedtem egy félmosolyt Melani tiszteletére. Odapillantottam a hajó felett lassan előbukkanó gócpontokra. A szerelésem számítógépe pontos lökésekkel navigált a híd irányába. Húznom kellett az időt, de mindenek előtt meg akartam tudni, mi van a háttérben.

– Azt akartam, hogy aludjunk, amikor belerohanunk az Opalumba – darálta tovább a kapitány –. Kegyes halált szántam mindenkinek, rajtad kívül. Csak a katasztrófa előtt akartalak felkelteni, de nem számítottam rá, hogy Melani hamarabb kirángat téged a kabinból.
– Miért teszed ezt, Stanley? Mit vétettem?
– Ezt most komolyan kérdezed? Nyolc kicseszett hónapja vagyunk úton, Brandt!
– Mindig ennyi az útidő… – mondtam, de belém fojtotta a szót.
– Meghalt a lányom, te nyomorult kurafi!

Villámcsapásként sokkolt Kelly halála. Születésétől ismertem, most tizenkilenc-húsz éves lehetett. Magam is hadilábon álltam az idővel a rengeteg cryo-alvás miatt.

– Gravo-ugrani mentek a barátaival, de nem nyílt ki az ernyője! – folytatta Stanley. – Csaknem háromszáz kilométer magasról csapódott a talajba! Van fogalmad róla, mennyi maradt belőle? Pru próbált elérni! Tudod, mit csináltam, amikor magamhoz tértem a közbenső ébredéskor?! Végignéztem a harminchét üzenetet, amit a feleségem hagyott! Ha nem vagyok ezen a rohadt hajón, talán ez nem történik meg!

Vallomása letaglózott, akárha aszteroidát dobtak volna rám. Elszédültem, ha Kellyre gondoltam, mert én marasztaltam Stanley-t erre az utolsó utáni küldetésre. Megértettem, hogy a halálomat kívánta, mégis erőt kellett vennem magamon, és folytatnom a repülést.

– Fogalmad sincs, milyen érzés elveszíteni a gyermekedet! – mondta tovább. – Te és Klera sosem vállaltatok gyereket, és valahol talán okosabbak voltatok, mint mi.

Elértem a vezérlő vészzsilipjét, és leereszkedtem a burkolatra. Belestem, mire a fegyveres kapitány képe fogadott. A rendszeresített pisztolyaink kevesek a droidok ellen, de az űrruhámat átlőheti, mint forró plazma az űrruhát. Tettem egy utolsó kísérletet Melani elérésére, de nem válaszolt. Felsóhajtottam, mert így csak az agresszív bejutás maradt.

– Még nincs késő, Stanley – próbálkoztam. – Add fel, és ígérem, rejtélyes baleset éri a hajónaplót, és nyoma sem marad az egésznek. Hazamehetsz Pruhoz, és meggyászolhatjátok Kellyt, ahogy kell. Hidd el, ő sem akarná, hogy ezt tedd.
– Inkább a hajóval veszek, és magammal viszlek téged is.
– Ahogy akarod. – Bólogattam.

Felnyitottam a külső vezérlőt, és túlterheltem. A zsilip kinyílt, mire a levegő kirobbant bentről. A másodperc töredéke alatt bekapcsolt a vészerőtér, hogy megóvja az atmoszférát. Stanley nem követte a takarító példáját, így amikor beugrottam a vezérlőbe, a földön találtam messze a fegyverétől.

Rávetettem magam, birkózni kezdtünk, de fölém kerekedett. Stanley mindig jobb fizikumnak örvendett, de nem adtam fel. Lábamat dereka köré fontam, hogy ne hagyjak neki mozgásteret, csakhogy elszámoltam magam: deaktiválta a sisakomat, és orrba fejelt. Könnyeimmel küzdöttem, de sikerült elsőként nyúlnom a pisztolyért. Csak hajszálnyi időm maradt, míg elkapta a fejemet, és a padlóba csapta, aminek következtében több csillagot láttam magam előtt, mint amennyi a Tejúton előfordult.

Elvette a fegyvert, és mire felkeltem, ő már a vezérlők egyikénél állt, és fölé nyújtotta a kezét. Ösztönösen megéreztem, hogy mozdulnom sem szabad.

– Ha közelebb jössz, katapultálom az összes kabint, beleértve a szívszerelmedét is!

Választás előtt álltam: Stanley vagy mindenki más. Ha jobban átgondoltam, a helyzet nem a döntésről szólt, hanem a következményekről, a döntéssel való együttélésről.

– Rendben, itt vagyok, engem akarsz.
– Nem csak téged akarlak! – üvöltötte remegő fegyverrel a kezében. – Ők is felelősek! Ők is azt akarták, hogy ne vonuljak vissza!

Most, hogy farkasszemet néztem egy harmadosztályú plazma pisztollyal, fegyvermániás nagyapámra gondoltam, aki megtanított lőni, és gyűjtötte a földi fegyvereket a Csatlakozás előtti korokból. Mutatott pisztolyokat a XXI. századból, amiken érezni lehetett a súlyuk megváltozását, ha az ember eltávolította a tárat. A mai energiaalapú fegyvereknél nehéz volt észrevenni az energiacella hiányát. Szerencsére Stanley-nek sem tűnt fel, míg a fegyver üresen nem kattant. A kapitány arcára rémület ült ki, majd keze elindult a gomb felé.

A hirtelen kezembe kerülő fegyverből leadott lövés átszelte Stanley mellkasát. Figyeltem, ahogy térdre rogy, tekintete fókuszálatlanná válik, majd eldől. Nagyapa jól mondta: levegőt beszívni, bent tartani, lőni, és vége.

Ezután újraindítottam Melanit, és sikerült értesítenem az Opalumot. Orbitális pályára állítottak minket, és átszálltak a csapataik. Mindenkit az űrállomásukra vittek, hogy megvizsgáljanak a biztonság kedvéért.

– Kisasszony – kezdte az egészségügyi droid Klera felé, miután holo-arca felderült –, engedje meg, hogy elsőként gratuláljak.
– Gratulálni? – kérdezett vissza Klera. – Mégis mihez?

Értetlenül pislogtunk egymásra, majd a gépre, aki folytatta:

– Ön gyermeket vár.