A félelem szíve 1-2.
1.
Gyerek nem tudott irigység nélkül tekinteni a vagyont érő, ezüstberakásos ébenfa asztalra. A puszta gondolat is felháborította, hogy az asztal, aminek az ára hónapokra levenné a válláról a napi betevő beszerzésének gondját, pusztán egyetlen, és még csak nem is a legnemesebb a mesés vagyonnal rendelkező Család birtokban levő tengernyi tárgy közül.
– Khm…
Gyerek összerezzent a türelmetlen jelzést hallva, és gyorsan mozdult. Az asztal lapján elhelyezett apró mécsesről meggyújtotta a kezében tartott vékonyka rudat. A pálcika végén apró, parázsló folt jelent meg, ami csípős aromával égni kezdett, sárkányként ontva magából a sűrű, szürke füstöt.
Gyerek óvatosan beleszúrta a rudacskát a földön hétszög alakzatban elhelyezett, alig öklömnyi tartó egyikébe. Újabb füstölőt vett elő, azt is meggyújtotta, a helyére illesztette, majd folytatta a munkát.
Az agyagból, csontból és fából készített tartók különféle alakzatokat formáztak: volt közöttük emberalak, állati forma, ezek keveréke, illetve bármilyen ismert formától különböző. Közöttük spirál alakban leszórt fahamun egy divatosan kifestett, ráncos arcú asszony ült, akire levehetetlen maszkot festett a jólét unalma, legalábbis Gyerek szerint. Magasra tornyozott, kék póthaját tenyérnyi, drágakőből formázott kecskeszarvak díszítették. Egyszerű darócruha fedte vékonyka testét, vagyont érő tunikája és köpenye, valamint ékszerei ugyanis az árnyékba húzódva, mozdulatlanul álló személyi szolga karján pihentek.
Gyerek alig akart hinni a szemének. A füsttenger terjedésével az unalom és arrogancia álarca lassan átszellemült formát öltött az asszony ábrázatán.
A szúrós, szürke füst mocsári ködként telepedett a szobára, kiszorítva a kintről beszüremlő fényt, ingerelve a bent levők tüdejét és torkát. Az asszony igyekezett uralkodni magán, de néha képtelen volt visszafogni köhögését. A füstfelhő közepén ülve lassan nem igazi embernek, hanem egyfajta látomásnak tetszett Gyerek szemében, aki munkája végeztével hátrább húzódott, átadva a helyet annak a férfinak, aki megjelent a füstölők alkotta mintázaton kívül.
A zömök, testes, kopasz, szürke és foltos tunikát viselő férfi összevont szemöldökkel, félig lehunyt szemmel, kezében csengőt lóbálva, lassan járt körbe az asszony körül. Furcsa, himbálózó járással lépkedett, kettőt előre és egyet hátra. Alig hallhatóan mormogott valami szöveget, amiből néha érthetetlen szófoszlányok szakadtak ki.
– Kamsza horpa… egza hoszta… karamlaszta…
Gyerek mérgesen nézett a férfira, de összeszorította a száját. Néma és mozdulatlan maradt, ahogy jó tanítványhoz illik. Végül nem bírta tovább, és ismét megnyitotta magán a Mindent Látó Szemet, de semmi olyan nem került a szeme elé, ami idegen lenyomatot hordozott volna magán. Egyedül a szobában levők különféle színekben pompázó auráját érzékelte: a szolga egykedvű, szürke közönyét; sápadt, reszketeg félelem és kékeslila gőg uralta az asszony lelkivilágát; a férfi színeiben pedig a világoskék összpontosítás dominált, átszőve aranyszínű erezettel.
Arany, vagyis gyógyítás.
Gyerek nem értette, hogy ragyoghat aranyló fénnyel Falánk hazugsága? Hogyan gyógyíthat álnoksággal? És miért összpontosít ennyire, ha nyilvánvalóan hazudik? Mert hazudik, ezt Gyerek tudta, mintha Falánk elmondta volna neki.
Falánk hamarosan abbahagyta a mormolást, és megállt az asszonnyal szemben. A csengetést is befejezte. Olyan csend ülte meg a szobát, hogy szinte tapintani lehetett.
Néhány szívverésnyi idő múlva hallani lehetett az asszony egyre szaporább és izgalmában hangosodó szuszogását.
Falánk letette maga mellé a csengőt, majd a tenyerébe köpött.
– Figyelj rám, asszony! – mondta parancsoló hangon.
A nő kinyitott a szemét. Gyereket megdöbbentette az az áhítat és bizalom, ami sugárzott belőle.
Falánk összedörzsölte a tenyerét.
– Most kiűzöm belőled az ártó szellemet – mennydörögte. – Készen állsz arra, hogy megtisztulj?
– Készen állok – motyogta a nő.
– Készen állsz arra, hogy ellenállj, ha újra beléd akar költözni?
– Készen állok.
– Készen állsz arra, hogy jótetteiddel távol tartasd magadtól a szellemeket?
– Készen állok!
Falánk színpadias mozdulattal kitárta a karját, és mélyen belenézett az asszony sötét szemébe, mintha lelke legmélyére akarna letekinteni. A nő olyat sóhajtott, amikor Falánk összenyálazott tenyerét a szemére fektette, mintha valaki belehatolt volna.
– Távozz innen! Ez a nő mostantól tiszta, mint a hó! Ettől a pillanattól kezdve…
Gyerek undorodva és szándékosan nem vett többé tudomást Falánk és a nő kettőséről. Kizárta a fejéből a marhaságokat, amiket mestere összehordott, és helyette szégyenkezett, amiért vásári mutatványosokként dolgoznak ahelyett, hogy igazi és felelősségteljes munkájukat végeznék.
2.
– Na, végre! – Falánk hatalmasat sóhajtott, és eligazgatta terebélyes pocakját, hogy könnyebben hozzáférjen az asztal lapjához.
A testes és kopasz Ragyás – akit soha senki nem mert szemtől szemben így nevezni, hiszen ő vezette a tavernát, és veterán harcos hírében állt – az asztal közepére lökte a gőzölgő zöldségekkel és hússzeletekkel púpozott fatálat, valamint a hatalmas adag kását. Az íncsiklandó illat összerántotta Gyerek gyomrát, és összefolyt a szájában a nyál. A nyári hőség ellenére alig várta, hogy fogait belemélyessze a forró ételbe. Az utóbbi hetekben, bár rengeteget dolgoztak, igencsak kevés említésre méltó jutott a hasukba.
Csak egy pillanatig hezitált, amikor eszébe jutott, hogy vajon Ragyás, aki híres volt arról, hogy nem válogatja meg az ételeihez az alapanyagot, vajon mit rakott eléjük? De látta, hogy a hatalmas hússzeletek nem lehetnek patkányból, és ez elég volt számára ahhoz, hogy megnyugodjon. Felőle ugyan lehettek kutyából is.
Ragyás agyagtányérokat, kanalat és kétágú villát tett eléjük. Falánk kézzel esett neki az ételnek, és iszonyatos gyorsasággal, nevéhez méltón, falni kezdett. Gyerek méltóságteljesebben, de ugyanolyan mohón szedett magának, és tömte a szájába az ételt, buzgón szuszogva és lihegve, amikor megégette a nyelvét és kifordult a szájából az első falat.
A tulajdonos egy fordulóval hozott egy kancsóval a legjobb borából. Falánk öntött mindkettőjüknek, és mohón kiitták a tartalmát. Savanykás volt és langyos, de nagyon jólesett. Elégedett sóhajjal szusszantak egyet, majd folytatták a zabálást.
Gyerek evés közben harcba szállt a legyekkel, amik megtámadták az ételt, de hiábavalóan próbálta elhessegetni őket. Falánk másik módszert alkalmazott: csattanós nyaklevest kevert le magának, lecsapva egyet a zümmögő szörnyek közül. Megnézte az ujjain a légy véres maradványait, majd beletörölte a kezét a kéznél levő rongyba.
– Nem vót könnyű beszerezni a húst meg a bort – morogta a mozdulatlanul az asztal mellett álló Ragyás. – Ilyen ragyavert időkben…
Valamiért kedvelt mondása volt, ami sokszor tette mosoly vagy nevetés tárgyává. Most azonban Gyereknek sem volt kedve nevetni, ahogy az utóbbi hetekre: a megszállásra és az azt megelőző keserves ostromra gondolt. Arra, ahogyan éjt nappallá téve próbáltak segíteni azokon, akiken más már nem nagyon tudott vagy akart.
Falánk anélkül, hogy felemelte volna a fejét a tányérjából, a tunikája alá nyúlt. Babrált ott egy darabig, majd előhúzta a kezét, ujjai között egy aranyérmével. Gyerek fél szemmel látta a tulaj szemének mohó csillogását, ahogy a pénz után nyúlt hatalmas mancsával.
Falánk félrekapta a kezét.
– Reggeli, ebéd és vacsora – sorolta csámcsogva, teli szájjal. – És szállás, mégpedig csendes. És fürdő, minden nap. Mostantól Abdura reggeléig.
– Minden nap fürdő – horkantott Ragyás röhögve. – Hímringyó lettél, Falánk?
– Kérlek, kímélj meg az észrevételeidtől, Harcos – mondta Falánk, a tulaj általa szeretett nevét használva. – Annyi a dolgod, hogy teszed, amit kérek. Mégpedig legjobb tudomásod szerint. A megjegyzéseidet pedig ezúttal megtartod magadnak. Ha mindennel elégedett leszek, megtoldom még egy kis ezüsttel. Megértetted?
Ragyás szeme ismét felcsillant. Falánk ezúttal odaejtette az érmét a kinyújtott tenyérbe.
A tulaj gyorsan elrejtette a pénzt, és elsietett.
Volna.
Falánk megragadta a tunikája szélét, és felnézett a bosszúsan visszatekintő Ragyásra.
– Tudod, hogy mire vagyok képes – mondta.
A tiszta, erőteljes és nyugodt hang hallatán Gyerek még jobban kezdett fülelni. Megállt a kezében a villa, és lassabban rágott, hogy minden szót halljon, miközben lopva figyelte a kibontakozó jelenetet.
A fogadós lassan és félszegen bólintott.
– Nem csak levenni tudom a démonokat – folytatta Falánk –, hanem feltenni is. Ha a pénzem valamiért eltűnne, amíg nálad lakom, tudni fogom, hogy kinél keressem.
Ragyás, a hatalmas és kiszolgált veterán, akinek haragja és hangja előtt nem állt meg egyetlen részeg vagy nagyhangú vendég sem, mintha összement volna. Falánk ellenben mintha megnőtt volna ültében, miközben a tekintete fogva tartotta a fogadóst.
– Uggyan má’! – nyöszörögte Ragyás némi szünet után, szinte meggörnyedve az akaratát fogva tartó tekintet súlya alatt. – ’Szen tudod, hogy so’a nem tennék illyet egy régi cimboráva’!
Gyerek soha nem hallotta még, hogy Ragyás „régi cimborának” nevezte volna Falánkot.
– Tudom – mondta a pocakos. – Éppen azért mondom.
Gyerek elvigyorodott. Falánk elengedte a tulaj rongyos tunikáját, aki megrázta a fejét, majd nagy léptekkel, zavartan elvonult.
Gyerek a fejét ingatta.
– Mi van? – kérdezte Falánk.
– Nem kellett volna ennyire ráijesztened. Majdnem maga alá csinált a szerencsétlen. Nem gondolnám, hogy megfordult a fejében a pénzünk ellopása.
– Én sem. Másoknak viszont megfordulhat. Így azonban, hogy maga Harcos vigyáz a vagyonunkra, a magam részéről nagyobb biztonságban érzem magam.
