Hinta
Előzmények
Dávid és Klaudia már általános iskolában megismerkedtek, és sokszor töltötték együtt az idejüket. Természetesen abban az időben a szülők beleegyezésével történt minden. Amikorra mondták, addigra kellett hazaérniük. Sokszor a program séta és beszélgetés volt a parkban, vagy egy jó film a közeli moziban. Egyszóval az idejük nagy részét együtt töltötték. Középiskolában külön utakon jártak, de aztán az élet volt a rendező amikor ismét találkoztak. A nagy szerelemből később együttélés lett, amiből született két gyönyörű gyermek, Katalin és Áron.
1. fejezet – Hazaköltözés
Pár héttel ezelőtt költözött haza a szülei házába, és egy teljesen új életet szeretett volna kezdeni. Itt szerette volna újjáépíteni az életét, de valahol nem is bánta, hisz ezért választotta ezt a kisvárost, Sümeget, amit annyira szeretett. Helyes, csendes kis város a maga pár ezer lélekszámával. Tökéletes a nyugalomhoz. Nem sokáig volt az számára. Dávid azt is elfelejtette, hogy a múltja miatt menekült el otthonról. Természetesen nem a szülei miatt, hanem a baleset miatt. A ház, ahol a szülei laktak, egy játszótérrel szemben helyezkedett el. Az első éjszaka felébredt arra, hogy odakint valami nyikorog. Amikor odament az ablakhoz látta, hogy a játszótéren a két hinta felváltva mozog. De nem ült bennük senki. Ez rossz emlékeket ébresztett fel benne mert tudta, hogy egy játszótéren voltak a gyerekek amikor megtörtént a baj, és ők nem voltak ott.
Ő volt Horváth Dávid, negyven éves egyedülálló férfi. Minden egyedülálló nő álma. Amióta végett ért Klaudiával a kapcsolata, ami elég hosszú volt, hisz gyerekkori szerelem volt, így azóta csak elvan a saját világában, és élvezi azt, hogy végre hazajött. Klaudia is a szüleihez költözött, de nem tervezett sokáig ott maradni. Úgy váltak el, hogy egy kis idő múlva lehet, hogy még folytatják. De Dávidon inkább a nem látszott már a megbeszélés idejében is, mint az igen. Ő könnyebb szívvel hagyta maga mögött ezt a kapcsolatot. Dávid vágyott a változásra, és ezért választotta ezt az utat. Az együtt töltött tizenöt évben született két gyermekük, Katalin és Áron. Dávid nagyon sokáig kitartott Klaudia mellett, de egy idő után mégis a különválás mellett döntött. Ezt el is mondta a lánynak, aki ezt nagyon nehezen viselte, de mivel ő még mindig szerette Dávidot így elengedte, bízva abban, hogy még valamikor összesodorja őket az élet.
Az ominózus éjszaka után Dávid lement a játszótérre, és megvizsgálta a hinták állapotát. Nem volt semmi bajuk. De akkor mitől mozogtak, amikor szél sem volt tegnap este? A kérdésére nem tudta a választ. Egész nap tette-vette a dolgát, és ezen töprengett. Elment a nap de válaszra nem talált. Bekapcsolta a tévét, leült, hogy megnézze kedvenc sorozatát, a Cobra11-et. Miközben nézte a sorozatot, megint hallotta azt a különös nyikorgó hangot. Tudta, mi a zaj forrása, és egyből az ablakhoz lépett, majd amikor kinézett az ablaküvegen át rá a játszótérre, a hintában két kisgyerek ült. Gyorsan lesietett a térre, de amire leért, megint csak a hinták mozogtak, a gyerekeknek nyoma veszett. Amikor leért, eszébe jutottak az emlékek.
Egy családi piknikezést követően vitték el a játszótérre Katalint és Áront, majd életük legnagyobb hibáját elkövetve magukra hagyták a két picit a hintákban, akik kiszaladtak az autó elé. Amikor meghallották a fékcsikorgást, már késő volt. Odarohantak, hogy segítsenek, de már nem tehettek semmit. Mind a két kisgyerek meghalt. Ahogy meglátta Dávid a gyerekek arcát, eszébe jutott, hogy két, számára idegen kisgyerek előtte nap a munkahelyével szemben lévő játszótéren hintázott. De nekik nem volt semmi bajuk. Ők még mindig élnek. Nem voltak velük szülők, éppúgy, ahogy ők sem voltak a gyermekeikkel. Talán a sors keze munkálkodott. Ezen már kár gondolkozni és összefüggéseket keresni. A két gyermek, mint egy bábu, élettelen testtel feküdt az aszfalton, és már máshol voltak. Próbált a dolgok között összefüggést találni, de nem nagyon találta a megoldást. Csak állt a hinta mellett értetlenül, és abban a pillanatban megértette, hogy a kisfia és a kislánya jött vissza hozzá. Valahol a lelke mélyén nem csak Klaudia, de a gyerekek is hiányoztak neki. A játszótéren állva érezte, hogy nincsen egyedül. Körülnézett, és nem látott senkit, de érezte, hogy valaki megérintette. Nem lehettek itt, ez teljes képtelenség. A kezén érezte, hogy megborzong és égnek mered, az összes szőr száll.
– Gyermekeim, ne tegyétek ezt, apa nagyon örül nektek, de nagyon sajnálom, hogy a mi hibánkból haltatok meg. Tudom, hogy itt vagytok, mert érezlek titeket. Nem vagyok normális, olyan dolgot képzelek ami nincs. Magamban beszélek, teljesen elment az eszem.
Ahogy ezt kimondta, a két kisgyerek megjelent a hintában úgy, ahogy akkor látta őket a játszótéren. Ismét körbenézett, nehogy valaki bolondnak nézze, és csak utána kérdezte meg, amit meg akart. Nem látott senkit.
– Miért látlak benneteket?
Mintha választ remélt volna, a szél játszotta különös éjszakai szonettjét, és akkor meghallott két nevet.
– Katalin és Áron a nevünk. A szüleink hibája, hogy meghaltunk, egyedül hagytak minket, és most ezért vagyunk, itt mert nem tudunk átkelni. A két világ között bolyongunk.
Amikor a gyerekek ezt elmondták, rájött, amit eddig is tudott valahol a lelke mélyén, hogy ez Klaudiával örökre összeköti őket. Azt hitte, képzelődik, de a gyerekeket látta, ott voltak előtte. Hirtelen óvni akarta őket, és tudatni velük, hogy nem lesz semmi baj, majd ő vigyáz rájuk. De nem tehette, mert már megtörtént a baj. Nem értette, hogy miért látja a gyerekeket. A következő pillanatban fogta magát és hazarohant, otthagyva a játszóteret és a gyerekeket. Becsukta maga mögött az ajtót, és vett egy forró fürdőt, majd próbált lazítani. Mindeközben ez az eset visszalopta az elméjébe Klaudiát is, és rájött, hogy mennyire hiányzik neki a lány. Arra gondolt, hogy felhívja, mert a szakításuk ellenére a telefonszáma még megvolt. El akarta neki mondani a gyerekeket, de ami az igazi ok volt, az az, hogy tudatni akarta vele, hogy újra szeretné vele kezdeni. Kezébe vette a telefonját, és egy kis gondolkodás után előkereste a telefonból Klaudia számát. Füléhez emelte, és nagy meglepetésére a második kicsengés után felvette.
– Szia Klaudia! – hangzott a nem túl életerős köszönés.
– Szia Dávid! – Ezután a vonal túlsó végén csend honolt.
A lány annyira meglepődött a telefonhíváson, majd kiugrott örömében a szíve a helyéről, mert ő még mindig szerette Dávidot. Próbálta, hogy a hangja közömbös legyen a fiú iránt, de nem ment. Ezt Dávid is észrevette, és valahol ennek nagyon örült.
– Minek köszönhetem a hívást Casanova?
Erre a mondatra Dávidnak is beugrott, hogy Klaudia mindig így hívta, és azt mondta, neki van egy saját bejáratú Casanovája, akit imád. Dávidot elöntötték az emlékek ennek a mondatnak hallatára.
– Csak azért hívtalak, mert el szeretnék neked valamit mondani.
– Igen? S mi lenne az? – kérdezett vissza kíváncsian a lány.
– Emlékszel arra a két kisgyerekre akiket elütött egy autó amikor sétáltunk?
– Igen – válaszolta Klaudia. – Mi van velük?
– Látom őket.
– Ugye most hülyéskedsz? Vágta rá hitetlenkedve a lány.
– Nem. Nem hülyéskedek. Teljesen komolyan beszélek.
– Az nem lehet, hisz ők már rég meghaltak.
– Épp ez az. De én látom őket. Valamikor szeretnék veled találkozni. – Bökte ki Dávid olyan hirtelen, hogy még maga is meglepődött. A vonal túlsó végén a lányt ismét csend vette körül majd egy kis idő után annyit mondott.
– Az jó lenne.
Dávid nagyon meglepődött, mivel ő volt az, aki otthagyta, arra számított, hogy a lány elzárkózik előle. De nem így lett. Dávidnak felcsillant a szeme, és egyből rávágta az igen szócskát, tanúbizonyságot adva szívének arról, hogy még mindig szerette a lányt. Annyit mondott, szívesen találkoznék veled. Azzal a lány bontotta a vonalat, és Dávid ezután ismét egész nap rá gondolt. Azt vette észre, olyan érzése van, mintha kamasz lenne. Ezen felül a két gyermekről is teljesen elterelte a gondolatait. Olyan volt, mintha csak egy rossz álom lett volna, hogy látta őket.
Dávid épp otthon volt és készült ebédet csinálni magának, amikor megszólalt a telefonja.
– Szia Casanova! Ha gondolod, este találkozhatunk, csak meg kell oldanom azt, hogy hogyan jutok át hozzád.
– Rendben, nem gond – válaszolta Dávid.
– Ismered a szüleimet, régimódiak, nem szeretik, ha olyat bolygatok, aminek már egyszer vége lett. – De azért halkan belesúgta a telefonba. – Nem érdekel, akkor is találkozni akarok veled.
Erre Dávid csak annyit tudott kibökni, hogy már meg is van oldva, majd a parkban találkozunk. Klaudiának szinte lángolt a szíve Dávid felajánlásától, hogy a közeli parkban találkozzanak újra.
Amikor odaért, Klaudia ép egy újságot olvasott, aminek ez állt a címlapján. ADÓCSALÁS. A cikkhez mellékelt fotón egy bilincsben lévő embert vezettek be a bíróság kapuján. Amikor odaért a lányhoz, egyből azt kérdezte.
– Ugye én nem fogok úgy járni, mint az újság elején lévő ipse?
– Hát azt még nem tudom – válaszolta sejtelmesen Klaudia.
A lány nagy örömmel fogadta és egyből a nyakába ugrott, amikor meglátta.
– Indulhatunk hölgyem? – kérdezte lovagiasan Dávid.
A lány arcán gyengéd mosoly jelent meg.
– Ez úgy hangzott, mintha ismét közös életet szeretnél velem.
Dávid nem szólt semmit. Elindultak az autó felé.
– Már nagyon vártam, hogy lássalak! – mondta Klaudia.
– Igen? – kérdezte Dávid. Nem mondta ki de ő is ugyanezt érezte a lány irányába.
Dávidnak bűntudata volt. Nem akarta, hogy azt higgye Klaudia, hogy csak sajnálatból van itt vele. Persze ezt ő nem is értené. Egyelőre hagyta a dolgokat a maguk medrében folyni, és az adott pillanatnak élt a lánnyal, és őszinte szívvel örült, és boldog volt, hogy vele lehet. Dávid sokat gondolkozott azon, és egyfolytában az járt a fejében, hogyan mondja el az egészet Klaudiának, vagy legalábbis hogyan vezesse rá a közös múltjukra. A csendet Klaudia törte meg, mintha érezte volna Dávid gondolatait és rákérdezett a két kisgyerekre.
– Nem is tudod, hogy honnan lehetnek ismerősek? – kérdezte a lány.
– Kik? – kérdezett vissza Dávid.
– Hát a gyerekek!
Dávid néhány pillanatig nem szólalt meg majd így folytatta.
– Gőzöm nincs.
Miközben ő tudta. Dávid nem látta most őket, de érezte a közelségüket, majd egy hang így szólt hozzá: „Mondd el neki.”
– Majd elmondom, de egyelőre ne kényszerítsetek rá. Így is elég nehéz szembenézni vele.
– Miről beszélsz Dávid? – kérdezte a lány. – Mivel nehéz szembenézni?
– Semmivel – vágta rá Dávid.
Klaudia nem értette, miről beszél. Közben a két kisgyerek ott volt velük, és figyelték az eseményeket. Nem bántottak ők senkit. Csak egyszerűen Dávid közelében szerettek volna lenni, és segíteni Klaudiának abban, hogy emlékezzen a múltjára.
– Itt vannak velünk – mondta Dávid.
– Kik? – kérdezte Klaudia tudatlanul.
– A gyerekek. Most már nem csak a hintában látom őket, hanem mindenhol ott vannak. Nekünk közünk van a gyerekekhez Klaudia, nem érted? – Tört ki magából Dávid, és az arcán a fájdalom könnyei kezdtek peregni.
– Dávid, megijesztesz.
– Nem akarlak, de sajnos ez az igazság, csak egyszerűen nem tudom, hogyan fogjak hozzá, hogy elmondjam.
– Egyszerűen nem értelek és nem áll össze a kép, mit kellene elmondanod?
– Látod, erről beszélek, az emlékeidet akarom visszahozni egy bizonyos esemény után, ami megváltoztatta az életünket.
– Én most is jól vagyok – válaszolta Klaudia. – Mire kellene emlékeznem?
Dávid hallgatott és szép lassan elérkeztek az otthonához, ahol meglátták az utat övező fákat, majd később a Sümeg tábla mellett is elhaladtak.
– Végre itthon vagyunk! – Szakadt ki Klaudiából.
Ez jó érzéssel töltötte el Dávidot, mert úgy érezte, hogy nem csak ő tért haza, hanem a mellette álló nő is, és tudta, sok a dolga még ahhoz, hogy újra minden rendben legyen kettőjük között.
– De gyönyörű a vár!
A vár látványa lenyűgözte Klaudiát, és csak ennyit mondott.
– Legalább annyira szép, mint ahogy álmaimban mindig megjelenik.
Egymásra mosolyogtak majd összefonták a kezüket.
– Örülök, hogy itt lehetek veled! – mondta a lány. – Boldog vagyok, hogy újra feltűntél az életemben.
– Legalább annyira vagyok én is boldog kincsem, mint ahogy te. Nem hiába ajánlottam fel, hogy találkozzunk a parkban, mert veled akartam lenni.
– Bár a gyerekekkel nem tudom, mit akartál mondani, amitől egy kicsit megrémültem, de most az a fontos, hogy itt vagyok veled, és együtt vagyunk.
Dávid e szavak hallatán nem is gondolt a sötét jövőre, arra, hogyan fogja rávezetni Klaudiát a közös múltjukra. Pedig nem halogathatja mindig arra hivatkozva, hogy a jelen jó pillanatának örül, mert tudja, hogy egyszer el fog jönni az a pillanat. De amennyire tudja késlelteti. Amikor hazaértek, Dávid főzött egy jó erős kávét. Csak annyit kérdezett Klaudiától.
– Még mindig feketén, ugye?
– Igen – válaszolta a lány és elmosolyodott. – Milyen figyelmes vagy, még mindig emlékszel!
A lány mosolyát látva Dávid arra gondolt, milyen jó lett volna, ha ez az egész nem velük történt volna meg, most nem lenne ebben a nehéz helyzetben. Elkalandozott, és a baleset idejére gondolt, amikor elveszítették minden értelmét annak, hogy tovább éljenek. Gyökeresen megváltozott az életük két okból is. A figyelmetlenségük miatt meghaltak a gyermekeik, és a baleset Klaudiával még az is csak feszítette azt a bizonyos húrt, ami egyre jobban feszült. Arra gondolt, hogy amíg nem költözött haza ebbe a házba, amivel szemben egy játszótér van, addig nem látta a gyerekeket. Eltűnődött azon, hogy ez azért volt lehetséges, mert elméjének mélyén elraktározta, és nem akart rágondolni erre az életét megváltoztató tragédiára. Magában bólintott egyet de nem akarta kimondta. Igen ez lehet a megoldás. Közben lefőtt a kávé, és a kávégép hangja hozta vissza az elmélkedésből. Szólt Klaudiának.
– Kész a kávé.
– Az illata nagyon jó. Szerintem az íze is az lesz – válaszolta a lány. S erre összemosolyogtak.
– Mit szólnál, hogy ha kávé és zuhany után, ha nem vagy fáradt, megnéznénk egy filmet? – kérdezte Dávid.
– Vonzó ajánlat. Egytől-egyig.
Így is volt. Elkezdtek egy filmet de mindketten elaludtak rajta, és amikor Dávid az éjszaka során felébredt, Klaudia édesdeden, majdhogynem mosollyal az arcán aludta az igazak álmát. Ezután Dávid kikapcsolta a DVD-t, majd betakarta a lányt, és maga is visszaaludt. Reggel, amikor felébredtek, már hét ágra sütött a nap. Dávid főzött egy jó erős napindító kávét, és ahogy régen szokta, most is ágyba vitte Klaudiának. Amikor meglátta a lány a kávét, elmosolyodott, és ennyit mondott.
– De figyelmes valaki!
Dávid egy szót sem szólt, csak viszonozta a mosolyt. Egy ideig csak nézték egymást, és Klaudia kibökte, amit mind a ketten tudtak.
– Még mindig szeretlek, Dávid.
Egyikőjük sem számított olyan kínos csendre, ami ezután Klaudia kijelentését követte. Egy idő után megszólalt Dávid, miután fellélegzett.
– Kimegyek most a konyhába.
Persze semmi dolga nem volt már a konyhában azon kívül, hogy elmossa a kávéspoharakat, de hirtelen nem tudott mit mondani a lánynak. A kávéspoharak még mindig ott voltak a szobában, de a lány mondata teljesen kizökkentette. Miközben ő is ugyanazt érezte, mint a lány, de nem akarta elhamarkodni a dolgot. Az járt a fejében, mint az elmúlt napokban is, hogy hogyan mondja el neki, mert a gyerekek azok a közös gyermekeik voltak. Egyszerűen tanácstalan volt. Amikor rájött, és felismerte a helyzetet, hogy csak azért nem gondolt rájuk az elmúlt években, mert elfelejtette, mert elrejtette szívének egy félreeső zugában gyermekei tragédiáját, rájött, hogy a múlt volt az, ami egész idáig üldözte. A gyermekeik halála, amire már ő nem igazán gondolt, lehet, hogy el is felejtette. De hogy is tudná az ember az ilyet elfelejteni? – kérdezhetné most a kedves, mélyen tisztelt olvasó. Úgy, hogy inkább nem gondolt rájuk, és egy idő után elhomályosodtak az emlékek. S talán a lelkiismeret juttatta ismét eszébe őket, hogy a halott gyermekei anyjának szüksége van a segítségre. Amellett meg valahol a szíve mélyén mindig őrizte Klaudiát, és most itt a lehetőség, hogy helyt álljon, és elmondja neki azt, amire nem emlékszik az amnézia miatt a közös múltjukból. Az elmélkedésből Klaudia hangja zökkentette ki, amikoris megköszönte a kávét, és megdicsérte a készítőjét. Dávid visszament a szobába és most már tényleg kihozta a poharakat. Ahogy nyúlt feléjük, Kaludia gyengéden megfogta a kezét, és magához húzta az ágy szélére. Gyengéd csókot lehelt az ajkára, majd ennyit mondott.
– Casanova, még mindig kellesz nekem!
Dávid nem tudott ellenállni, és visszacsókolt a lánynak, majd a csókból egy intenzív reggeli szeretkezés lett, ami után együtt mentek zuhanyozni.
A fürdőszobaajtót elérve Klaudia egy szál törülközőben visszafordult az ajtóból és annyit mondott Dávidnak.
– Jó volt újra érezni.
– Téged is – válaszolta a férfi majd ismét megcsókolta a lányt.
Egész nap egymás közelében voltak, mint a fiatal szerelmespár, és eszükbe jutottak az együtt töltött évek, és Klaudia egy ponton mintha megállt volna az időben és térben. Hirtelen mintha magába zuhant volna. Kibámult a szobában lévő ablakon, és annyit mondott. A gyerekek. Hol vannak a gyerekeim? Dávid megrökönyödve állt mellette és nem tudta hova tenni azt, hogy ennyi idő után eszébe jutott a múlt. Nem volt benne biztos, hogy az jutott eszébe, csak reménykedett benne. Amikor még egyszer megkérdezte Klaudia, hogy hol vannak a gyerekeim, Dávid akkor bizonyosodott meg róla, hogy tényleg a saját gyermekeit keresi. Dávidnak az arcán a meglepettség és a fájdalom, vagy épp lehet, a megkönnyebbülés könnyei peregtek végig, még maga sem tudta eldönteni. Szívesen mondta volna, hogy Isten levette a terhet a válláról, hogy neki kelljen elmondani Klaudiának a gyermekek sorsát. De sajnos nem így volt. Egy halovány reménysugarat látott azzal, hogy eszébe jutottak, de a komoly feladat még hátra volt. Még csak a ház bejáratához ért, akkor fogja kinyitni az ajtót, hogy ha megtudja, mi lett velük. Dávid tudta, nagyon nehéz időszak elé néz Klaudiával. Még saját magával sincs nagyon kibékülve, amiért elfelejtette a gyermekei halálát, de azt tudta, hogy bármi legyen, végigcsinálja ezt Klaudiával.
2. fejezet – Beszélgetés
Ahogy egy fedél alatt voltak, Dávid egyre többet foglalkozott a gondolattal, hogy beszélnie kell a lánnyal. El is határozta, hogy megteszi. Amikor visszament a konyhából a szobába, határozottan odaállt Klaudia elé, és annyit mondott.
– Beszélnünk kell a múltunkról.
– Kérlek, ne folytasd! – mondta a lány kérlelhetetlenül. – Itt vagy velem, de mégis egyedül érzem magam.
– Hidd el, tisztában vagyok vele, és ez így nekem sem könnyű. Megkérdezhetem, hogy mire emlékszel?
A lány az ágyon ült és keserves zokogásban tört ki. A fájdalom könnyeinek árja közt annyit tudott mondani Dávidnak.
– Csak emlékfoszlányaim vannak. Emlékképek két gyermekről, de nem tudom, hogy kik ők. Látom őket, ahogy én sétálok velük az utcán, a következő emlék az, hogy egy játszótéren vagyok velük, és jókedvűen töltjük a napot.
Dávidnak a lány válasza hallatán elszorult a szíve. Odament az ágyhoz és leült Klaudiával szemben.
– Ezek a gyerekek voltak a mi életünk kincsei – mondta Dávid Klaudiának.
– Ugye nem mondod Dávid, hogy ezek a gyerekek a mieink voltak?
– De igen – válaszolta Dávid.
Klaudia kiborult, és ütni kezdte Dávid mellkasát fájdalmában, és leroskadt az ágy mellé az arcát a felhúzott térdébe temetve.
– Hogy felejthettem el a gyerekeimet? – Hibáztatta magát Klaudia, miközben könnyáztatta szemeivel Dávidra nézett.
– Nem csak egyszerűen elfelejtetted, balesetünk volt, ami következtében te amnéziát kaptál, és kórházi kezelésre szorultál. A szüleidhez indultunk, hogy elmondjuk, mi történt a gyerekekkel, de nem értünk oda, mert útközben balesetet szenvedtünk. S neked komolyabb sérüléseid lettek, mert a baleset következtében elvesztetted az emlékezőképességed. Hónapokig kórházban voltál, és sajnos a gyermekeink temetésén sem tudtál ott lenni.
– Édes Jézusom. Mi ez a rémálom? – Fakadt ki keservesen Klaudia, miután Dávid szembesítette az életének e szomorú szakaszával.
Klaudia úgy érezte, nincs tovább. Meg akart halni, úgy érezte, nincs értelme az életének. Ürességet érzett, mintha egy hatalmas tátongó lyuk lenne a lelke és a szíve helyén. Miután felfogta a hallottakat, odament az ablakhoz, és keservesen ordítani kezdett, és a gyermekeik nevét harsogta. Dávid próbálta megnyugtatni, de ez a próbálkozása kudarcba fulladt. Klaudia azt kiabálta:
– Meg akarok halni! Meg akarok halni! Nincs értelme az életemnek, inkább én is haltam volna meg a balesetben, legalább együtt lehetnék velük!
Dávid nem tudta elviselni, hogy így látja Klaudiát, főleg nem azt, amit belül érzett azzal kapcsolatban, amit a lány csinált. Valahol igazat adott neki, valahol a lelke mélyén meg sajnáltatásnak érezte. Persze ezt nem mondta el a lánynak, nehogy még nagyobb fájdalmat okozzon neki. Ehelyett odament, és gyengéden, de mégis jó szorosan magához ölelte, hogy érezze, nincs egyedül ebben a nehéz helyzetben és van támasza.
– Miért velünk történt mindez Dávid?
A férfi nem tudott neki válaszolni, de hangjából kiérződött, hogy nagyon el van keseredve, és az a nem tudom, hogyan tovább érzés kavarog benne.
– El akarok menni a sírjukhoz – mondta Klaudia. – Emlékezni akarok rájuk még jobban, hátha még több emlékkép beugrik velük, mint amire emlékszem. Nem tudom elhinni és elképzelni, hogy mennyi évet elvesztettem az amnézia miatt.
– Nem tehetsz róla Klaudia. Ez nem a te hibád. Sajnos ezen már nem tudunk változtatni, de azon most a jelenben tudunk, hogy mennyi időt töltünk együtt a jövőben.
Dávid amennyire csak tudta, biztosította arról, hogy mellette van, és nem hagyja magára. Kivitte a temetőbe, és amikor odaértek a sírokhoz, Klaudia ráborult a gyermekei nyughelyére, és mintha ölelte volna őket, összefogta a markában a fekete földet. Egy ideig csak némán nézte a sírokat, és a fotókat simogatta a fejfákon, majd ennyit mondott.
– A hinta olyan, mint az élet. Egyszer fent, egyszer lent. Nem gondoltam volna soha, hogy egy hinta fogja megváltoztatni az életemet. Másnak az örömöt, a boldogságot jelenti, számomra meg csak a keserűséget és a szomorúságot szimbolizálja. A hinta nekem nem más mint az élet halála.
Klaudia arcán látszott, hogy megtörte az, amit Dávid elmondott neki. A gyerekek elvesztése úgy, hogy ő nem is emlékezett rá, olyan érzéssel töltötte el, mintha egy húsvágó kést forgatnának a szívében.
– Tudod, nagyon hálás vagyok neked ezért, hogy elmondtad nekem, mert lehet nélküled soha nem jöttem volna rá, hogy nekem valaha voltak gyermekeim. Furcsa, hogy itt vagyok a sírjuknál, mert hisz még nem is éltem velük, és már elvesztettem őket.
– Megértelek – szólt közbe Dávid –, de nem kell hálásnak lenned, hisz ez a legkevesebb, mert a családunkról volt szó. Nem tudtam volna úgy tovább élni, hogy ezt nem mondom el neked. Minket összeköt ez a szomorú eset, de úgy érzem, hogy nem csak azért találtuk meg egymást ismét az életben, hogy ezt tudassam veled.
– Valóban nem – válaszolta a lány. – Nagyon fáj, hogy a gyermekeimet már csak a temetőben láthatom, és csak virágot tehetek a sírjukra, de ők a szívemben mindig élni fognak. Azt tudom, hogy veled akarok lenni, ha te is szeretnéd, és amíg élek, fogom majd a kezed.
– Ezt én is megígérhetem neked – válaszolta a férfi.
– Minden álmom szertefoszlott velük kapcsolatban, hogy láthatom őket felnőni, és végigkísérhetem őket életük minden fontos eseményén.
A férfi ismét látta a gyülekező könnyeket Klaudia szemében, és ugyanezek az érzések kavarogtak benne is, de tudta, hogyha elmondja, azzal nem segít a nő fájdalmán. Valahol mindketten tudták, hogy ez azon dolgok közé tartozik, amin nem tudnak változtatni, és együtt, közös fájdalommal eveznek tovább az élet tengerén.
– Gyere, elviszlek valahova – mondta Dávid a nőnek. – Mutatni akarok valamit. S egy kis idő múlva kiindultak a temetőből. A játszótérre tartottak, ahol leültek a hintába. Egy idő után az egész játszóteret bevette egy nagy fehér fény, és olyan volt, mintha az égbolt nyílt volna meg, és a nagy fehérségből két kisgyerek lépett ki. Katalin és Áron volt kéz a kézben. Klaudia Dávidra nézett, hogy ez lehetséges-e egyáltalán, de amikor megszólították, akkor hitte el, hogy ez a valóság, és nem álom.
– Szia anya és apa! Higgyétek el, mi nem haragszunk rátok, azért vagyunk most is itt. Szerettük volna, hogy ha ezt tudjátok. Bár itt már nem lehetünk együtt, de egyszer a fehér fény országában újra együtt leszünk. Megígérem nektek, vigyázok a kishúgomra, amíg ti nem jöttök. De nekünk most már itt nagyon fogy az időnk. Csak azt akartuk, hogy tudjátok, mi megleltük az örök békét és nyugalmat, és nincs bennünk harag. Ami volt, elmúlt. Ezen már nem tudunk változtatni. De az biztos, hogy ti mindig a szüleink maradtok, akiket nagyon szeretünk. – S közelebb léptek a szüleikhez, hogy megölelhessék őket, de amikor megpróbálták, csak átnyúltak rajtuk. – Most búcsúznunk kell. S ne feledjétek. Az élet elmúlik, de a szeretet örök. – Azzal úgy ahogy jöttek, kéz a kézben megindultak a fehérség felé, és egyszer csak belevesztek. Ezután csak Klaudia és Dávid maradt ott a játszótéren.
Ezután egy jó darabig még ott ültek a játszótéren, és tudták, hogy most olyat éltek meg, amit nagyon kevés ember mondhat el magáról. A gyerekek nem azért jöttek el az életükbe ismét, hogy bántani akarják őket, hanem felhívni a figyelmet arra, és elmondani, hogy a hibák megbocsáthatók. Katalin és Áron soha többet nem jelent meg Ádámnak és Klaudiának, de a szívükbe örökre bevésődött az emlékük. S elindultak haza egy közös jövőt építve, ahol első helyen a gyermekeik emléke volt. Tudták, hogy árnyék vetül a további életükre a gyermekek halála miatt, de Klaudia nagyon hálás volt Dávidnak, hogy megint őt választotta, és támasza volt ezekben a nehéz időkben.
Pár hónappal később Klaudia minden reggel hányt, és semmi nem maradt meg benne. Így ment ez jó két hónapig, és kiderült, hogy Klaudia várandós Dávid gyermekével. Angyali ajándéknak tekintették, Katalin és Áron ajándékának, hogy újra megtapasztalhassák az életben a szülői örömöket. A kilenc hónap nagyon hamar eltelt, és a kórházban Klaudia egy életerős kislánynak adott életet. Az új jövevényt Flórának nevezték, és ő volt Klaudia és Dávid számára a megnyugvás és a béke, ami ismét beköltözött a hétköznapi életükbe a kislánynak köszönhetően. Amikor nagyobb lett, megmutatták neki Katalin és Áron fotóit és megkérdezte, hogy ők kicsodák?
Klaudia csak annyit mondott.
– Ők a testvéreid, ami angyalkáink. Ők vigyáznak ránk és rád kincsem.
– Értem anya! – Azzal elvonult játszani.
Klaudia és Dávid összemosolygott.
Írta: Németh Balázs, Sümeg, 2024.
