Futásról nem csak futóknak
A futás, a kocogás egy életforma. Jómagam, sosem gondoltam, hogy valaha is erre adom a fejem. A feleségem évek óta csinálja, és pár éve engem is rávett. Ő zenét hallgat közben, én csak az életben maradásért küzdök. Ám miközben rovom a köreimet, jár az agyam. Rájöttem, hogy remekül lehet közben gondolkodni. Rengeteg történetet találtam már ki, amit természetesen sosem fogok megírni.
Egy reggel elképzeltem, mi játszódik le a fejemben futás közben.
Az agyamat afféle irányítóközpontként képzelem el. Mint a repülőtéri irányítótornyokat. Rengeteg képernyő, gombok, villogó jelek egy széles hosszú pulton. A pultnál egy technikus, fején füles, amiből kis gégemikrofon hajlik a szája elé. Kicsi jelentéktelen külsejű szemüveges emberke, a neve Smithy.
Közben bemelegítettem, és normál tempómban elkezdtem róni a köröket.
Smithy egy ideig figyeli a fő monitort, aztán megnyom egy nagy piros gombot az irányító pulton.
– Mi az Bob? – Szólal meg egy mély, parancsoláshoz szokott hang.
– Uram kérem jöjjön ide, ezt látnia kell! – mondja a mikrofonba. A vonal megszakad. A főnök nyilván idejön. Pár pillanat, és a terem végében szisszenve a falba húzódik egy mechanikus ajtó mindkét szárnya, és egy magas, jóképű, ötvenes férfi siet be. Megáll Smithy mögött. Haja rövidre nyírt, dús – sehol egy kopasz folt! – szőkésbarna. Kis körszakálla van, ami nem őszül! Ápoltságot, és intelligenciát sugároz.
– Nos, fiam, mi a baj? – kérdi.
– Uram, az alany fut! – mondja izgatottan Smithy.
A főnök a monitorra mered, ahol ő is látja, amit az alany lát. Egy háromsávos rekortán futópályát.
– Mióta megy ez? – kérdi a technikust, és egészen közel hajol a képernyőhöz.
– Úgy öt perce uram. Hátraszóltam a kisagyba, ahonnan azt az infót kaptam, hogy öt kilométert akar futni! – Smithy szinte felháborodva meséli a főnöknek.
– Ötöt? – kérdi felvont szemöldökkel a góré. – Na majd meglátjuk! Szólj az agyalapi fiúknak, induljanak a fáradt gondolatok... Meg az „öreg vagyok ehhez”-féle elbizonytalanító cucc!
Smithy keze őrült iramban nyomkodja a pulton a gombokat.
– Közben a szívet kissé dobogtassuk meg, a légzés is mehet a kapkodósra.
– Igen uram!
A góré kissé elhúzza a száját, amit még mosolynak is hívhatnánk.
– Innen átveheti, fiam! Visszamegyek az irodámba.
Én persze futok tovább. Elhessegetem a negatív gondolatokat, a légzésem lenyugtatom. Lassan kezdek bemelegedni.
Smithy egyre izgatottabb. Megtudja, hogy az adrenalinosok újabb adagot használtak fel. Kis idő múlva megint hívja a mesterét. Az nem is késlekedik, rohanvást érkezik.
– Szóval nem hagy fel ezzel az ostobasággal?! – kérdi ingerülten.
– Fut tovább, uram.
– Rendben, küldjünk bőséges orrváladékot! – a főnök gonoszul elmosolyodik. Smithy lenyom egy zöld gombot.
– Mehet a nyál is... Mondjuk háromszoros adag!
Smithy elcsavar egy tekerős gombot is, majd egyik tenyerét a fülhallgatóra tapasztva hallgatózik egy pillanatig.
– Uram, kiköpte és fut tovább!
A góré megcsóválja a fejét.
– A szívnek pici ritmuszavar, semmi komoly, csak ijesszük meg!
Smithy halkan beszél a mikrofonba.
– Uram, a szívesek azt mondják minden rendben, nem indokolja semmi a ritmuszavart.
A főnök elkomorul, de aztán megköszörüli a torkát és így szól.
– Rendben, felejtsük el. Zárja el a nyálat. Szárazra a torkot! Az agy meg játsszon neki vizes, üdítőitalos képeket!
Smithy megpróbálkozik egy javaslattal.
– Uram, esetleg egy lábgörcs?
– Jó ötlet fiam, de azzal még várjunk, talán így is megállíthatjuk. Menjen egy kis oldalszúrás inkább!
– Merre, uram?
– A bordák alatt, kettes erősség elég lesz – bal öklével belecsap jobb tenyerébe – Most megáll, higgye el Bob!
A kisember kissé félősen, halk hangon, megszólítja a fel alá járkáló főnökét.
– Uram, kérhetném, hogy a nevemen szólítson? – a mester megtorpan és az irányítópult mögött ülő emberkére mered.
– Nem értem, hát mi a neved fiam? – bár nem úgy hangzik mintha igazán érdekelné.
– Smithy uram. – mondja a fickó és a rámeredő főnök szemébe néz. Az összehúzza a szemét és látszik, hogy elgondolkodik a dolgon. Aztán közelebb lép és megcsóválja a fejét.
– Kizárt, hogy ez legyen a neved fiacskám. Te Bob vagy amíg itt dolgozol, és ha nem tetszik, felveszek mást a helyedre. Rengeteg idegsejt várja az üresedést.
Eközben persze én futottam tovább. Már kellemesen bemelegedtem. Picit szomjas lettem, de sebaj.
– Úgy tűnik uram, eltökélt az alany – fordul hátra a székével Smithy Bob.
A főnök hátratett kézzel járkál. Majd odaszól a kisembernek.
– Extrém izzadást kérek Bob, plusz nyál és orrváladékot! Ezt védd ki! – dünnyögi, és megint a tenyerébe csap.
Futok tovább... de mi történik?! Egy pillanat alatt mintha leöntöttek volna egy vödör vízzel... és folyik a nyálam meg az orrom. Kit érdekel? Már több mint a fele táv letudva!
– Uram meg se torpant! – kiált fel Smithy Bob ijedten.
– Úgy?! Menjen az izomfájdalom a vádliba plusz a combjába is. Az izzadságot meg a szemébe azonnal!
Smithy Bob keze ismét táncba kezd a gombok felett. Közben valakivel beszél is.
– Uram, a látás osztályról hívnak, nem tudják hogyan tudnák a szembe juttatni az izzadságot.
– Kapcsolja a szemet! – mordul a technikusra a főnök.
– Igen, uram azonnal – Smithy Bob a pulton lévő mikrofonra mutat. – Beszélhet, uram.
– Szemi ott van? – kérdi a góré. Egy ideges hang szól vissza.
– Igen, itt vagyok főnök.
– Oldják meg, hogy az izzadság folyjon a szemébe! Azt akarom, hogy ne lásson semmit.
– Teljes tisztelettel uram, de hogy a náthás, büdös… – kis szünet – elnézést uram, mégis hogyan tudnánk ezt megtenni?
Kis csend, a góré hitetlenkedve mered a mikrofonra.
– Nem tudom hogyan, de oldják meg! Meg kell állítani! Már kezdi lebontani az elrakott zsírt! Ezt nem engedem, érti? Ha karácsonyi pénzt akar, akkor megoldja!
Azzal nagyot csap a gombra és megszakítja a hívást.
– Uram, vonalban a váladékosok és a raktározók is, mindketten nagyon izgatottak.
– Kapcsolja a váladékost!
Smithy Bob zongorázik a pulton, és ismét lenyom egy gombot. Vékony hang szólal meg a hangszóróból.
– Főnök már alig van slejmünk. Az utolsó hordót töltöttük be. Az izzadság is egyre hígabb, pedig már tíz perce bekapcsoltuk a csípős érzést a hónaljban, és a hát közepén a viszketést, ahol nem tudja megvakarni.
– Remek munka fiam! Még egy kicsit tartsanak ki! – Ezzel a főnök bontotta a vonalat. – Most adja a raktárt.
Smithy Bob ismét lenyom egy villogó gombot. A vonalban néma csend. A góré beleszól a mikrofonba.
– Ott van fiam? – egy elgyötört, siránkozó hang szólal meg.
– Itt vagyok, uram. Nagy a baj, uram. A hason, a combokon és a derékon lévő zsírsejtek elkezdtek zsugorodni. Ha cukrot akarunk előállítani, rengeteg értékes zsírsejtet el kell égetnem! A máj már percek óta hívogat.
Közben a főnök egy kis oldalsó monitoron az alany képét vizslatja.
– Ne túlozzon fiam. Én nem látom, hogy fogytunk volna.
– Ó, hát ezt még szabad szemmel természetesen nem lehet látni, de higgyen nekem, ha ez így megy tovább, a karácsonykor meg húsvétkor elraktározott anyag, mind kárba fog veszni – zokogja az.
– Nyugalom, fiam, szerintem pár perc és megállítjuk! – Ismét kilépett a vonalból és Smithy Bobhoz fordult. – Hogy állunk fiam?
– Fut, uram... de a hátsó agyból azt mondják, már csak két kör.
A főnök megvakarja a fejét.
– Az már nem sok, igaz?
– Igaz uram.
– Akkor jó, segítsünk neki. Ha túl leszünk ezen a rémálmon, majd kitaláljuk, hogyan lehetne erről az ostobaságról lebeszélni. – Megvakarja a tarkóját. – Pici adrenalint neki, és vegyen vissza a váladékból.
Smithy Bob gyorsan intézkedik.
Közben átléptem a holtponton. Picit még gyorsítok is. Úgy érzem, ismét legyőztem saját magam. Megvan az öt kilométer! Vajon menne még két kör?
