Telefonhívás

Szépirodalom / Novellák (1574 katt) juditti
  2011.10.12.

Vonaton ültünk a minap Móric barátommal, és hazafelé igyekeztünk egy kellemes gemenci kirándulásról. Hétköznap délelőtt lévén, nem volt sok utas, és az elhasználódott, vörös kárpitozású, másodosztályúvá visszaminősített, régi luxust idéző fülkék kényelmes karosszékeiben terpeszkedve, éppen a szerencsénket méltattuk a kellemes, zavartalan utazás miatt, amikor barátom telefonja megcsörrent.

A madárcsicsergős csengőhangról én is tudtam, hogy ez nála ismeretlen hívót jelez.

– Ki lehet ez? 70-es szám… – mondta Móric, majd belehallózott a készülékbe.

Számomra is jól hallható volt a vonal másik végén felcsendülő vidám női hang:

– Szia!
– Üdv! – köszönt Móric is.
– Most értem haza. És te? Utazol? Vonaton? – kérdezte a hölgy csodálkozva, mert alighanem hallotta a vonat zakatolását.
– Igen – válaszolt barátom, és egy vállrándítással jelezte, hogy még mindig nem tudja, kivel beszél.
– Nem is tudtam. Hol voltál?
– Szekszárdon.
– Érdekes, hogy ezt eddig nem mondtad… Bíztam benne, hogy együtt ebédelhetünk végre két hét után…
– Két hét után?
– Mivel az utóbbi két hetet Rómában töltöttem – felelt a hölgy kissé bosszúsan. – Mi van veled? Olyan furcsa vagy… Megint nem sokat aludtál, igaz?
– Hááát, mi tagadás, igaz – vallott Móric.
– Mikor érkezel? – faggatózott tovább az ismeretlen hívó.
– Nagyjából egy óra múlva.
– Jó. Kimegyek eléd.
– Biztos ez? – csodálkozott a barátom.
– Persze. Nem gond. A Délibe érkezel, ugye?
– Igen.
– Akkor ott találkozunk egy óra múlva. Szia!
– Várj! – szólt ijedten útitársam. – Ne haragudj, de nem tudom, hogy ki vagy…
– Micsoda? – hallatszott a nő meglepett hangja.
– Nem tudom, hogy ki vagy.
– Ezt nem hiszem el… – nyögte elképedve a telefonáló. – Mi ez a hülyeség? Mit jelent az, hogy nem tudod, ki vagyok?
– Nem ismerős a hangod… – kezdett magyarázkodni Móric.
– Neeem? – nyújtotta fenyegetőn a szót a nő.
– Nem – mondta csendesen barátom, és újabb vállvonással jelezte felém, fogalma sincs róla, hogy ki ez a nőszemély.
– Jó, akkor cseszd meg! – mondta heves indulattal a telefonáló, és megszakította a hívást.

Döbbenten néztünk egymásra. Móric váltig állította, hogy nem ismerte fel a nőt. Találgattuk, hogy ki lehet. Sokáig azonban nem töprenghettünk, mert az ismeretlen újra telefonált. Barátom segélykérőn sandított rám, amikor felvette a telefont, de én is tanácstalan voltam, csak a vállam vonogattam.

– Még mindig nem tudod, hogy ki vagyok? – rikácsolt üdvözlésképpen a hívó fél.
– Nem – válaszolt Móric végtelenül hősiesen.
– Van képed azt állítani három év házasság után, hogy nem ismered meg a feleséged hangját?!

Meglepetésünkben kis híján mindketten leszédültünk székeinkről.

– Feleség? – kérdeztem hang nélkül.
– Feleség? – kérdezte Móric, és újabb kitörést sejtve, eltartotta kicsit fülétől a készüléket.
– Nagyon vicces! – recsegte a nő ércesen.
– Nekem nincs feleségem. Ez valami félreértés lesz, kérem – mondta szinte mentegetőzve megszeppent barátom.

A vonal túlsó végén döbbent csend, aztán feltörő zokogás hallatszott.

– Megcsalsz. Igaz? – szipogta a feleség. – És ott van a másik nő, azért tagadsz le…
– Én nem…
– Ne hazudj, te álnok! – sikoltotta a felbőszült nő, és olyan szitokáradatot zúdított megrökönyödött barátom nyakába, hogy kettőnknek is elég volt elviselni.
– Látni se akarlak többet! – tombolt még mindig a fiatalasszony. – Mire hazaérsz, elköltözöm, és örökre elfelejtem, hogy valaha is ismertem egy Széki Bálint nevű hazug csalót. Befejeztem veled! – és valóban befejezte; legalábbis a vonal megszakadt.

Némán meredtünk egymásra Móriccal. Ő szólalt meg előbb:

– Ez téves hívás volt.
– Én is azt gyanítom. A hölgy bizonyára Széki úrral szeretett volna csevegni…
– És ez a szerencsétlen Széki, mire hazamegy, bottal ütheti az asszony nyomát…
– Valamit tenni kéne… – mondtam, de ötletem nem volt.

Barátom a telefonját fixírozta egy ideig, mintha újabb hívást várna, aztán vadul nyomkodni kezdte a gombokat.

– Visszahívom – súgta nekem, füléhez tartva a készüléket.
– Halló! – hallottam az előbbi nő sírós hangját.
– Elnézést, hölgyem, Kovács Móric vagyok – mutatkozott be barátom.
– Igen? És mit akar?
– Velem beszélt az imént, kétszer is. Szerettem volna szólni, hogy téves hívás volt – magyarázkodott udvariasan Móric.
– Tessék?
– Ön felhívott az előbb. Azt hitte, hogy a férjével beszél, de én voltam az, akit tévedésből hívott…
– Micsoda? Ki maga? – kérdezte a nő ismét támadó hangon.
– Kovács Móric vagyok. Az előbb beszéltünk…
– Nem ismerem magát. Ne zaklasson! – mondta a nő dühösen, és újra letette a telefont.
– Az a különös – mondta Móric merengve –, hogy egy pillanatig elhittem neki, hogy tényleg a feleségem…

Előző oldal juditti
Vélemények a műről (eddig 3 db)