A nő anatómiája
A lány alig lehetett húsz éves. Nem volt sem szép, sem csúnya. Átlagosnak volt tekinthető. Barna haja göndörödött, és egy fürt éppen a homlokára lógott. Dióbarna szeme volt, mely együtt lobogott a gázlámpák fényével. Arca szív alakú volt, álla vonalában kis redő futott. Fitos orra volt, szája enyhén gúnyos mosolyra hajlott. Teste karcsú volt, bár meglátszott rajta a nélkülözés és a durvaság vasmarka. Sötét ruhát hordott fehér fejkötővel. Éppen egy szőlőszemet majszolt. Mennyei finomság volt. Whitechapel prostituáltjai csak álmodozhattak róla. De most megtörtént a csoda.
Egy úr, mert ez a férfi biztosan igazi úr volt, szőlővel kínálta. Ugyan mikor kapott szőlőt a durva férfiaktól? Csak pár fémpénzt dobtak az asztalára. Most azonban nagy fogás ígérkezett. Ez a finom ember biztosan búsásan megfizeti, hisz szőlővel kínálja. Hogy mit szólnak a barátnői? Oda lesznek az irigységtől. Az életben csak egyszer van ilyen lehetőség. Fekete pupillája kitágult, barna írisze lángolt, ahogy a szőlőszemet ízlelte. Szájában elolvadt az édesség, megcsiklandozta ínyét. Tartogatta a nyelvén, nem akarta még lenyelni. Azt akarta, hogy ez az örökkévalóságig tartson.
Ilyen egyszer adódik az életben. Legalábbis, ő szerinte, az ő életében. Semmi sem biztos. Mindig csak a mának élt. Mert nem tudhatta, hogy mit hoz a holnap. A koszos és sötét sikátorok vicsorgó fogai megőrlik az itt lakókat. Innen nem volt kiút. Akit magába ölelt a negyed, az itt is rekedt. A lebujok borgőzős párái lecsaptak az emberre, beszippantották, felszegezték a plafonra. Itt a túlélésé volt a főszerep. Sok gyilkosság történt a negyedben, sok sötét ügylet köttetett a koszos ködben. De ez az ember csak is úriember lehet. Nem fogja bántani. El fogja kísérni az otthonába. Fogadja ölelését és biztosan igazából megfizeti őt. Talán nemesi vér csörgedez az ereiben. Ki tudja? Bár az is lehet, hogy perverz. Néha az urak beruccantak a környékre, mert már unták a finom dámákat. Kiélték titkos vágyaikat. De ő még nem találkozott ilyen férfiakkal. Ez volt az első. A többi csak egy gyors numerát akart. Ez itt azonban más volt. Ő mintha a lányt is akarta volna. Mintha érdekelte volna, ki is ő. Mintha a lelkét is magába akarta volna szippantani.
Elmosolyodott. Állítólag ilyenkor szép volt. Ellágyult a komoly arca. A nélkülözés vonásai elsimultak. Ilyenkor önmaga volt. Most pedig önmagát adta ennek a férfinak. Ennek az úriembernek. A szőlő! Ó, milyen édes volt. Visszalopta az élet örömét a szívébe. Vett még egy szemet. Szájába vette és ízlelte. Elnyammogta és lenyelte. Az édes lé végigcsorgott a torkán. Felüdítette, szárnyra kapta a képzeletét, elragadta őt ebből a mocsokból. Mennyire más lehetne minden! Mennyire más lehetne az élete, ha ki tudna törni innen! Ezt az ígéretet hordozta a szőlő. Meglátott benne valamit. Egy másik élet ígéretét. A túlpart csillogó fényét. Az aranykor sötét mámorát.
Elképzelte magát dámaként. Puccos ruhában. Kocsiból kiszállva. Házat képzelt magának, ahol sok szolgáló leste a kívánságát. Bálokat képzelt. Csillogást, a gyémánt ragyogását a csillárokon. Ó, milyen szép is lenne! Ó, milyen lehetne, ha ez az álom kitépné őt innen a távoli csillagos egekbe. Ő lenne a Nő. Az egyedüli. Ő irányítana mindent. Megszabná a dolgok menetét. Nem volna a sors és a végzet labdája. Nem ráncigálnák a szükség kutyái. Minden az övé lenne. És ő lenne a minden. Ez volt ezekben a szőlőszemekben. Egy darab nyalánkság egy másik életből. Soha még ilyet nem ízlelt. Soha még semmi nem kecsegtette ennyire. Főnyeremény volt. Ez volt maga az istenség. Ő volt ennek a pillanatnak a királynője. Egy tükörben látta magát, amint habzsolja az élet örömeit. Megérintette ezt a tükröt, és végighullámzott rajta egy soha nem látott álom ígérete. Mi lenne, ha... Mi lenne, ha elszökne? Mi lenne, ha más lenne minden? Miért kellett ezt az életet élnie? Miért kellett elmerülni ebbe a sötét ködbe? Mi lenne, ha...
A férfi nézte a lányt. Ahogy csipegette a szőlőszemeket a fürtről. Nézte a barna haját, a dióbarna szemét. Kis mosolyát a szája szögletében. Nézte, milyen ártatlan. Nézte arcán azt a pár ráncot, amit a sors keménysége okozott. Nézte karcsú derekát. Egyszerű ruháját, fehér főkötőjét. Nézte ezt az örömlányt. Nézte, mert a sors sodorta hozzá. Kiválasztott volt. És ő ezt nem tudta. Ezért volt annyira ártatlan. Egy szál virág volt, amit letéphetett és magáénak tudhatott. Megint kegyes volt hozzá az ég. A szerencse csillaga megint tenyerébe vette. Megint övé lehetett a mindenség. Hogy áhítozott rá egész héten. Hogy tartotta magát vissza addig a pontig, amikor már elérkezett a csúcspont és neki mennie kellett. Nem volt többet maradása. Ki akart szabadulni a ködbe, a szennybe. Meg akart mártózni a mocsokban. Elég volt az úri életből. A finomságokból. A csöndes szavakból, az udvarias gesztusokból. Elég volt a csillogásból. A kényelem meghitt óráiból. Mennie kellett. Szaladt, mohón, mint egy kopó. Vicsorgott a világra és az visszavicsorgott rá. Vigyor ömlött szét a Hold arcán, mikor kiszabadult. Rárontott a világra. Beszívta annak minden bűnét. Övé volt az élet kiszolgáltatottsága. Ő volt a Sors. Ő volt, aki irányította a világot. A fátum keze volt. Az ördög tartotta markában. És az ördög elengedte a gyeplőt. Szemében hideg gyűlölet lobbant. Testét elöntötte a vérgőzös indulat. Áthullámzott rajta, mozgásba hozta, és hagyta, hadd szabaduljon el az események láncolata.
Valami villant a lámpafényben. Valami átsuhant. Egy könnyed mozdulat volt. Kecses legyintés. Egy penge indulata átvágta a lány torkát. Csak egy vérvörös csík szegélyezte útját. Egy fennakadt szem, egy hörgés pergett utána. A lány a torkához kapott. Kiejtette a szőlőt. A drága nyalánkságot, mely már nem jelentett semmit. Fuldoklott. Ujjai között vér fröcskölt kifele. Térdre rogyott és folyamatosan hörgött. Ellilult a feje, szájából fehér hab tört elő. Haldoklott. Megértette, hogy ez az ő nagy pillanata. De oly nagyon ragaszkodott az élethez. Ezt nem gondolta. Nem sejtette, hogy mit fog tenni ez az úriember. Ó, ez eszébe sem jutott. Haláltusája gyors volt. Szinte csak átfutott a testén a halál reszketése. Oldalt fordult, majd elterült a földön.
A férfi kezében vér csöpögött a pengéről. Nézte a haldokló lányt. Nézte, ahogy térdre rogy. Hallotta hörgését. De ez nem számított. Az számított, ami majd utána következett. Erre várt egész héten. Gyorsan körülnézett, de egy lélek sem volt a környéken. Még a kutyák is kussoltak. Mintha megérezték volna a gyilkosság fagyos legyintését. Látta eldölni a testet, hallotta az élet utolsó sóhajait. A prostituált halott volt. Végre. Végre elérkezett ez a mohó pillanat. Megfogta a nő kezeit és beljebb húzta a testet a sikátorba. Aztán kiterítette és maga mellé húzta a táskáját. Kinyitotta és szemében megcsillantak a pengék fényei. Számos kés és szike és fogó volt benne. Ez volt a szemefénye. Ezt rejtegette szekrényének aljában, hogy majd elővegye és elkezdje a vadászatot. És itt volt a pillanat! Az ő nagy pillanata! A megismerés diadala. Feltárult előtte a csoda. Megláthatta a nő anatómiáját.
Egy késsel szétvágta a lány ruháját. Ott volt előtte a csontfehér test. Mellei, szemérme. Mind ott virított. Egy kis pillanatig nézte ezt a testet. Megsimogatta, megérintette hajlatait. Az áldozati bárány húsa ott feküdt kiterítve. Belenézett a táskájába, kicsit keresgélt benne, aztán elővett egy szikét. Egy gyors mozdulattal átvágta bőrt a szegycsonttól a szeméremtestig. Mozdulatai biztosak és gyakorlottak voltak. Nem hiába járt be a medikusok anatómia óráira. Hallgatta Smith és Wellington előadásait, látta, hogyan boncolják a hullákat. Főleg a has érdekelte. A mellkas nem hozta lázba. Most sem bontotta meg a szívtájékot.
Módszeresen dolgozott. Tovább vágta az izmokat addig, míg bekerült a hasüregbe. Ekkor letette a kést és szétfeszítette az izmokat. Feltárult előtte a csoda. A belek sem érdekelték. Nem szerette tekervényes mivoltukat. Semmi érdekes nem volt bennük számára. Elvágta a gyomortájéknál, majd a végbélnél a beleket és benyúlva kidobta őket a földre. Ami most feltárult előtte az volt a csoda. Kicsit megállt és elbűvölve nézte az előtte feltárulkozó tájat. Ellágyult a máj ívétől. Megfogta és végig simította a felszínét. Érezte ruganyos mivoltát. Nem volt kannibál. Sosem érzett arra indíttatást, hogy megkóstolja áldozatai húsát. Csak nézni szerette a szerveket, gyönyörködött bennük. Most egy másik kést vett elő, egy rövid, hajlított pengéjűt. Gyors mozdulatokkal kivágta a májat és azt is a földre tette. Szeme tovább vándorolt a has anatómiájában és megkereste a vesét. A vesét is szerette. Csodálta iker mivoltukat. Megfogta az egyiket és kiemelte. Ketté szelte és megbámulta a belsejét. Látta az öblöket benne, ahogy egymásba fonódtak. Egyre nagyobb és nagyobb kelyheket alkottak, míg végül egybe futottak a húgyvezetékbe. Azokat is kivágta. Kicsit gondolkozott és az egyik vesét betette egy kis dobozkába. Huncut gondolat suhant át az agyán. Ezt elküldi a rendőrségnek. Majd rágódhatnak rajta a nyomozók. Találgathatják, ki volt a feladó. Eddig nem jöttek rá a kilétére. Most sem fognak. Kezeskedik róla.
Aztán meglátta azt, amiért jött. A szentség csodáját. A női mivolt izgalmát. A méhet. Megcirógatta, lágyan becézte a kezeivel. Érezte ruganyosságát. Ez volt szemében mindennek a kezdete és vége. Ez volt életének értelme. Ez vonzotta, ezért sóhajtozott éjszakákon át. A méhért. Ezért az izgalmas dologért élt. Tudta, hogy sokáig az gondolták a tudorok, hogy a méh vándorol. Micsoda marhaság volt. Hisz a méh le volt rögzítve. Szilárdan horgonyzott a hasüregben. Ebben fejlődött ő is. Ki hitte volna, hogy egy szörnyeteget fogan ennek a szervnek a gyümölcse? Szörnyeteg lenne? Csak azért, mert kíváncsi és nem elégíti ki az anatómiai leckék sterilsége. Kivágta a méhet is. Ezt a gyönyörű szervet. Kezében tartotta az élet bölcsőjét. A misztériumot. Ezt nem dobta a földre. Óvatosan becsomagolta és elrejtette a táskájába.
Lassan végére ért a dolognak. Megkapta azt, amiért jött. A többi már nem érdekelte. Felegyenesedett és lenézett a kizsigerelt testre. Nem érzett szánalmat. Nem érzett bűntudatot. Hisz csak a tudásért tette. A tudás oltárán pedig mindenki feláldozható. Ismét benyúlt a táskájába, elővett egy rongyot és megtörölte a kezeit. Majd megtisztogatta a pengéit is. Akkurátusan dolgozott. A tisztaság kicsit a mániája volt. Majd fogta a rongyot és hanyagul bedobta a táskába. Csomagolni kezdett. Eltette a pengéit. Becsukta a táskát és felállt. Enyhén megizzadt annak ellenére, hogy hűvös volt az este. Összefogta köpenyét és elindult az utca fele. A hullát ott hagyta. Majd csámcsognak rajta a rendőrök, a köznép és a sajtó. Ő ismét lecsapott.
A férfi lassan sétált az utcán. Kezében egy táskát lóbált. Fekete köpenye suhogott. Ahogy távolodott, komor alakját kezdte magába nyelni a londoni köd. Senki sem tudta, honnan jött, senki sem tudta, ki volt ő. És ez így volt rendjén. Mert ő ezt így akarta. Elégedett volt. Mélységes nyugalom ömlött szét belsejében. De érezte azt is, hogy majd ismét feltüzeli a vágyát az ördög érintése.