Linktár

Hazatérés

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/8 számában.

Nagyot sóhajtva szívta magába a déli fűszerektől ízes tengeri levegőt. Hátrahúzta kámzsáját, és hagyta, hogy a megélénkülő szél belekapjon kósza fürtjeibe. A himbálózó hajótest nyikorgása, a tenger szüntelen morajlása és a sirályok rikácsolása kísérte pillantását. Izgága tekintete mohón falta a látványt, amit soha nem tudott megunni: a „gyöngyös” Edran csodálatos városát, ahogy kibontakozik a parton.

Nem sokkal ezelőtt a hajó már átóvakodott a hatalmas, fenyegető szirtek között, amik elválasztják egymástól az északi és a déli vizeket. A Smaragd-tengerre érve a kapitány egy kettévágott kutyatetemet dobott a vízbe. A wigrin hajósok így fejezték ki tiszteletüket Balam, a Hatalmas előtt, és remélték elnyerni jóindulatát.

Az Utazó a hajó orrában állt, és a korlátra dőlt. Mintha ugyan a tekintetével közelebb tudná hozni a partot! Hullámról hullámra, egyik szívdobbanásról a másikra bontakozott ki előtte a mesés gazdagságáról és csodás titkairól híres város fenséges panorámája.

Először mégis az a hatalmas, kupolával fedett oszlopcsarnok vonta magára a figyelmét, ami a várostól nem messze, egy aprócska szigeten épült Balam tiszteletére. Az ősi templomot soha nem merték bántalmazni, noha Edran számtalan ostromot megélt már hosszú és véres története során. Még az Utazó is, aki maga nem hitt az istenekben, megadta az illő tiszteletet az ősi épületnek. Tudta, hogy az olyan jelenségek, amiket számtalan generáció hite táplál, képesek önálló életre kelni. Mivel finomak voltak kiművelt érzékei, régóta tudta, hogy Balam szentélye valóban eleven entitás. A felfedezés pillanata az elevenjébe vágott, ma azonban már csak úgy élte meg, mint az élet egyik rejtélyét a számtalan közül.

A szentélyről tovasiklott csapongó pillantása. A gigászi kövek, amik a kikötőt védték, városfalként óvták Edrant a tenger ostromától. A hullámtörő felett látszódtak a dombokra és a hegyhátra felkúszó felső város égre törő palotái, valamint a Balam után következő fontosabb istenek templomai. Aranylón csillant meg rajtuk az Égi Ragyogó délelőtti sugara. Edran keverék népe számtalan istent imádott, amik jól megfértek egymás mellett.

A várost uraló épületek valósággal sütkéreztek a Ragyogó sugaraiban, mintha fitogtatnák szépségüket és fontosságukat.

Délről számtalan hajó érkezett, ugyanúgy értékes áruval megrakva, mint északi társuk. A déli széltől dagadó vitorlák segítségével csak úgy hasították a hullámokat, az evezők pedig a navigálásban segítettek.

Az egyik éppen akkora távolságban lehetett a hullámtörőkön nyíló bejárattól, mint az Utazó hajója, a Tengeri Táncos.

– Hej, fiúk!

A kapitány öblös, borízű hangja szétszaggatta a hullámok, a hajó és a sirályok keltette zajt.

– Táncoltassuk meg a Táncost! Mutassuk meg a déli kutyáknak, hogy az északi vizeken teremnek a legjobb hajósok! Egy kupa bor és a dicsőség jut mindenkinek, ha hamarabb érjük el a kaput, mint ezek a…!

A hosszú úttól fáradt legénység egy emberként kiáltott fel a kihívás hallatán. Az Utazó mögött egy pillanat alatt mintha felébredt volna a jármű. Kötelek csavarodtak kígyók gyanánt, pattogó parancsszavak hangzottak el, és a gályások bőre alatt megfeszültek az izmok, ahogy gyorsabb tempóra kapcsoltak. Széllel szemben haladtak, de kapitányuk tekintélye és tudása olyan nagy volt a szemükben, hogy nem kérdőjelezték meg a parancsot.

A Táncos néhány szívdobbanás alatt felgyorsult, orra nagyobb hullámokat vetve kezdte hasítani a vizet.

Az Utazót magával ragadta a kihívás hangulata, főleg amikor meglátta, hogy a másik hajón is megindul a sürgés-forgás. Egyértelmű volt, hogy verseny vette kezdetét a legénységek között. A hajók egyre közeledtek egymáshoz és a kapuhoz, a Táncos eresztékei valósággal recsegtek-ropogtak a terhelés alatt, az evezők mellől nevetés és káromkodás zaja hallatszott.

Az Utazó remélte, hogy a versengés nem csap át vérontásba. Nem volt ritka dolog, hogy a „barátinak” egyáltalán nem nevezhető esemény során a győztes fél diadalmámora és a vesztes fél keserűsége odáig fajult, hogy a feltüzelt legénységek egymás torkának estek. A rivalizáló kereskedővárosok és népek érdekei főleg ezeken az alsó szinteken itatódtak át olyan mély gyűlölettel, amit maguk a kereskedők nem engedhettek meg maguknak.

A Táncos épphogy megnyerte a versenyt, a tengerészek torkát diadalüvöltés hagyta el, ahogy áthaladtak a bejáraton. Az izmok ellazultak, az evezősök fáradtan dőltek a lapátokra. A vesztes hajó legénysége már a korlát mellett gyülekezett, az öklét rázta és fegyvereit lóbálta. Az északiak sem maradtak válasz nélkül, rövid kardok és íjak csillantak meg.

Az Utazó izzadságtól, félelemtől és gyilkolási vágytól bűzlő szakállas alakok kereszttüzében találta magát. Ez már egyáltalán nem volt az ínyére, ráadásul veszélyeztette az életét. A kámzsa árnyékába rejtette az arcát, és óvatosan hátrébb húzódott. Felidézte magában a hangya képét, amely észrevétlenül halad el bősz elefántok között, és közben elmormolta a szimbólum szavait. Az utolsó szótag kimondásával végigbizsergett a gerincoszlopán a gyönyörű érzés, amihez egyfajta kellemes utóíz társult. Egyből érezni vélte, ahogy a Ragyogó fénye elkerüli, ő pedig a homályba süllyed.

Ettől kezdve, tudta jól, nem fenyegeti közvetlen veszély, hacsak egy véletlenül arra járó kósza fegyver meg nem találja. Jelentéktelenné vált, mint egy hangya az elefántok között.

A tanult módon összeérintette jobb kezének három ujját. Felidézte magában a Nyugalom Szigete szimbólumot, miközben elképzelte, hogy hűs kéz érinti láztól forró homlokát. A következő pillanatban érzelmei lecsillapodtak, indulata, kíváncsisága, feszültsége semmivé foszlott. Nyugodt megfigyelőjévé vált az eseményeknek.

A két hajó már-már súrolta egymást, a tengerészek felkészültek a küzdelemre, amikor öblös hang szakította félbe a szitkozódást. Az Utazó tekintete hatalmas, karcsú, evezők százai által hajtott hadigályára siklott, ami fenyegetőn közeledett. Az edrani őrflotta vigyázta a kikötő biztonságát, és készen állt arra, hogy mindenféleképpen fenntartsa az áruforgalom biztonságát.

A Táncos és ellenfele egy pillanat alatt szétváltak. A fegyverek eltűntek, a tengerészek siettek a dolgukra, a hajók pedig, mintha mi sem történt volna, folytatták útjukat a part felé. A gálya biztos távolból követte őket, fedélzetén több katapulttal, tűzköpővel és íjászokkal, néma testőr gyanánt.

Az Utazó kilépett a jelentéktelenségből és elengedte az érzelmeit, amik tavaszi napfénytől nyaldosott jégcsapként olvadni kezdtek. Élvezte, ahogy eltölti a melegség, egyszer-kétszer végigbizsergett rajta az erőszakosan elvégzett változtatás utóhatása. Nagy levegőt vett, és ismét átadta magát a most már teljes pompájában kitárulkozó város látványa élvezésének.

A kikötőben hajók nyüzsögtek százszámra. Déliek, északiak és nyugatiak, az edrani hadigályák kivételével valamennyi öblös kereskedelmi hajó volt. Némelyek távozóban voltak, mások, nagyon sokan, ezek helyére próbáltak beevickélni. Az egész egy bizarr, vízi hangyaboly benyomását keltette. Az Utazó fülét megütötte a távolból a városi szókavalkád első, széltől cibált foszlánya, és széles mosolyra nyílt a szája örömében.

Néhány órával később, amikor a Ragyogó már magasra hágott az égen és szüntelenül dobálta a világra izzó dárdáit, a Táncos befészkelte magát a móló mellé. Az Utazó kifizette az útiköltség második részletét (az elsőt még az indulás előtt nyomta a kapitány kezébe), búcsút intett a Táncos legénységének, és a magához vett könnyű batyuval lelépett a hatalmas kövekből összeillesztett rakpartra.

Várt néhány pillanatig, szokta a talaj mozdulatlanságát, és mélyeket szippantott az igazán fűszeres levegőből. Fahéj, szerecsendió, szegfűszeg, bors, sáfrány és megannyi ismerős illat tolakodott az orrába, mint figyelemért versengő gyerekek. Aztán ezt az illatorgiát valósággal szétzúzta a minden kikötőre jellemző halszag, ami nyomban uralkodóvá is vált.

Aztán jöttek a hangok, az emberi hangok… Tucatnyi nyelv színes kavalkádja, a lüktető zsongás, mely mély, mint a tenger, s melyből magasra törő hullámként csap ki egy-egy erősebb kiáltás, figyelmet követel magának, majd elerőtlenedve visszahullik. S a színek… A világon létező összes szín összes árnyalata, emberek és állatok, bőr, szövet és fém, fény és árnyék, fehér, barna és sötét bőr, szemek villanása… Azután a szájszag és mosdatlanság bűze, amik a hosszú utazást követően úgy hatottak az Utazó száraz lelkére, mint édes, hűsítő balzsam.

Magasra fűzött sarujában végigbaktatott a kikötőn. Menet közben félre-félreállt, amikor teherhordók, katonák vagy tengerészek egyedül önmaguk dolgával foglalkozó csapata vánszorgott, menetelt vagy caplatott el mellette. Izzadt, forró testek értek hozzá, a tömeg sürgött-forgott körülötte, és ő úgy örült minden egyes érintésnek, mint gyermek az anyja bőrének. Mert hazaérkezett, és ez a hely legyen zajos, mocskos vagy nyüzsgő, mégiscsak az a hely volt, amit szülőotthonának nevezett.

Hátra csapta a vállán az egyszerű gyapjúköpenyt, így a tunika által takaratlan, izzadt testrészeit egyből hűteni kezdte a szél.

Az egyik sarkon jobbra kanyarodott. Magas raktárépületek közé szorított szűk utcába ért, ahol végre árnyékot talált. A jól láthatóan elhelyezett és alaposan felfegyverzett harcosok, a Hűségesek által védett hatalmas épületek nyitott kapuin ki-be jártak a népek, a Családok munkásai és az egy napra felfogadott bérmunkások. A falakat a Családok jelképei díszítették. Ki-ki vigyázott a sajátjára és az övéire. Ezen a környéken nem lehetett találkozni a városőrséggel, ami egyébként is köztudottan és felháborítóan korrupt volt.

Az Utazó végigsétált a közön. Feltűnően nem nézelődött, de még így is magán érezte a Hűségesek tekintetét, miközben elhaladt a raktárak előtt.

Az utolsó épület után széles, poros keresztutca következett, ami elválasztotta a Kikötőt a Várostól. Sietős lovasoknak és kocsisoknak, valamint dologtalan gyalogos népek céltalanul lődörgő csoportjainak adott helyet, akik hangosan és magabiztosan társalogtak minden olyan témában, amiről fogalmuk nem volt. Az Utazó jól ismerte ezt az emberfajtát, hiszen gyerekkorában a társaival maga is ott lődörgött közöttük.

Ahogy elhaladt a hangos és látványosan gesztikuláló emberek között, nem tudott elnyomni egy mosolyt. Végül valósággal magába szippantotta egy sötétnek tűnő, emeletes bérházak által keretezett utca, ami, tudta jól, a maga kanyargós és látszólag kiismerhetetlen módján a Központba vezetett, ahol összekapcsolódott a város kapuihoz vezető utakkal.

Itt érezte igazán otthon magát! Itt vált csak zsúfolttá a tömeg, fojtogatóvá a késő délelőtti por és majdnem elviselhetetlenné az emberi bűz. Férfiak és nők, öregek és gyerekek, tisztességesek és becstelenek siettek a dolguk után, beszélgettek, siettették vagy töltötték az időt és nézelődtek. Az utca mindkét oldalán megannyi árus, mesterember, írnok, szónok, orvos, varázsló, jövendőmondó, próféta, ledér hölgy, fiatal gyerek, pap és miegymás hirdette magát, szaktudását, igazságát, és a bámész tömegek hol itt, hol ott álltak meg egy-egy percre, hogy azután a tudás némi morzsáját felcsipegetve arrébb állva ismét újdonságokat halljanak. Itt-ott verekedés tört ki, aminek számtalan indoka lehetett, és miközben a közelállók igyekeztek szétválasztani a küzdő feleket, mások biztatták őket, vagy éppen nevettek rajtuk.

És ezt a nyüzsgő, lomhán vánszorgó, fojtó és zajos tömeget a nappal minden órájában működő olcsó kifőzdék etették és itatták, miközben a messzi hegyekből csodálatos márványkövekből faragott kutakhoz vezetett forrásvizek hűsítették és látták el frissítővel.

Az Utazó sokáig gyalogolt az időnként alig észrevehetően, máskor szinte meredeken emelkedő utcán. Csak úgy szívta magába az élményeket, amik összekeveredtek a feltoluló emlékekkel arról az időszakról, amikor utcagyerekként tengette értéktelen életét. Végül egy kútnál megmosta az arcát és a nyakát, és leült egy kicsit, hogy megpihenjen. A lassan delelőre járó Égi Ragyogó kegyetlenül sugározta az emberekre fénylő dárdáit. A nép kisebbik része lassan, szinte észrevétlenül az egyre kisebbedő árnyékokba húzódott, míg a legtöbben hazatértek a déli pihenőre.

Legszívesebben az Utazó is lepihent volna, de szeretett volna még ma elérni a céljához, ezért nagy sóhajtással felállt és folytatta az útját. Bár hívogatták a söntések, jobb ételre vágyott, ezért feljebb caplatott néhány utcányit.

Egy kisebb téren, ahol több utca futott össze, a Goromba Fehér Párduca nevű helyre tért be, amit jól ismert. Az Utazó fáradtan lezöttyent egy asztalkához. Az utóbbi napokban csak szárított húst, kétszersültet és aszalt gyümölcsöt evett, úgyhogy alig várta, hogy végre megtömje magát valami rendes étellel. Ropogós zöldségeket és forró birkaragut falt, és vizezett bort ivott hozzá. Első éhe elverése után lassított, és bámulta a terasz korlátján a déli melegben lankadt szárnnyal, csüggedten ülő legyeket.

Lassú, kimért, begyakorolt mozdulatokkal egy szőke parókát viselő, fehérre meszelt arcú nő közelített felé a kurtizánok hagyományos vörös köpenyében. Az Utazó határozott fejmozdulattal a tudtára adta, hogy érdektelen, így a nő visszaült a helyére az egyik asztalhoz a társai mellé. Eljött az ideje a távozásnak. Az Utazó felhajtotta maradék savanyú borát és folytatta az útját.

Alig néhányan lézengtek a tikkasztó forróságban. Az utcák folyamatosan emelkedtek, ahogy az Utazó egyre feljebb hágott a város központját alkotó dombra. A lapály illatokkal terhes, áporodott levegőjét friss váltotta fel, a bérházak helyét pedig a Családok fallal körülvett palotái és templomok vették át.

A hatalmas, gúla alakú épületegyüttesek mint hegyek emelkedtek a magasba és vetettek sötét árnyékot. Az Utazó tudta, hogy a magas falak mögött virágzó kertek, csobogó szökőkutak, ligetek, ritka állatok és növények találhatók, valamint mérhetetlen mennyiségű rabszolga, szolga és harcos. A Családok voltak Edran urai, összesen tizenketten, és együtt alkották a Tanácsot, amely a város ügyeit intézte.

A templomok különféle stílusban épültek. Voltak közöttük hatalmas és kisebb oszlopcsarnokok a régi hagyomány szerint, gúla alakúak a déli, valamint nyitott, tágas, teraszos épületek a nyugati isteneknek. Néhol csak egy-egy egyszerű oltár állt a kisebb vagy egyszerűbb, áldozatot nem követelő égi hatalmak részére, háttérben az őket szolgáló papok otthonaival. Néhány vallás valóságos hadsereget tartott fent, hogy kiszolgálják az isteneket, más istennek elég volt egyetlen dísztelen oltár.

Az Utazó egyre feljebb hágott a templomok és paloták között, míg az utcák véget nem értek és csak az épületegyüttesek közötti tereken lehetett járni. Néhány helyen ódon, az oszlopos stílusban épült romok látszottak, míg annak a dombnak a tetején, amelyre az Utazó is tartott, hatalmas kövekből emelt, oszlopos épületegyüttes maradványa terpeszkedett. A leromlott és kiégett emlék – Ős-Edran királyi palotája – régi dicsőségére emlékeztetett. Bár a legnagyobb domb tetején emelték, a körülötte emelkedő gúlák árnyékában már nem is látszott messziről. A romokat senki nem merte megpiszkálni, nem annyira félelemből, mint azért, mert nem volt senki a városban, aki akkora hatalomra tehetett volna szert, hogy egyeduralkodó váljon belőle.

Az Utazó megállt egy pillanatra a rég beomlott kapu maradványai között. Jobbjával megérintette az egyik ősi követ. Megnyitotta különleges érzékeit, és magába fogadta a hely nem kevésbé érdekes hangulatát, amelyben összekeveredett a pompás régmúlt a keserves közelmúlt érzeteivel. A hely emlékezett: a kövek meséltek azokról az időkről, amikor fény és diadal járta át az általuk alkotott termeket, és azokról a napokról, amikor hódításra és bosszúra éhes kezek tüzet és vasat emelve rájuk lerombolták azt a szépséget, amit oly hosszú időn át őriztek.

Az Utazó némán, a kolosszális emlékmű ódon történetétől megindulva ismét elmélázott azon, hogy vajon tényleg csak a lehetőség hiánya miatt nem nyúlnak hozzá a palota romjaihoz, vagy a hétköznapi emberek is éreznek valamit abból a fenségből, ami még most, maradványaiban is árad az impozáns kövekből?

Megsimogatta a követ, majd felhágott egy romos falszakaszra, és így a város legmagasabb pontjára ért. Letörölte homlokáról az izzadtságot, és körülnézett. Lent, délnyugaton, amerről érkezett, a tenger pompás zöldje ragyogott. Délen, ameddig a szem ellátott, sziklás part kanyargott, megszórva apró halászfalvakkal, bárkákkal, szántóföldekkel, olajfa ligetekkel. Keleten egy hegylánc, a Kerek-hegyek legnyugatibb nyúlványa emelkedett, szelíd lankáin tanyaépületek és szőlőültetvények sorakoztak.

Ennek a hegynek a legvége, mint egy kicsike ujj, a várostól északra ért véget. És azon, mint egy délibáb, a két tengert elválasztó szirtek közül a keletin, egy, az utazók által csak sejtett jelenség sejlett; fakón, alig észrevehetően épületek illúziója billegett a levegőben, talán csak káprázat, annyira gyenge, hogy a felismerést követően le is siklott róla az óvatlan tekintet. Az Utazó azonban tudta, hogy mi van ott, ahogyan azt is tudta, hogy még neki is összpontosítania kell, ha látni akarja az Iskolát, a világ középpontját, azt a helyet, amely valóban észrevehetetlen az avatatlanok előtt.

Ugyanúgy, ahogyan ő maga is azzá vált a hajón.

Nagyot sóhajtott, amikor megpillantotta második otthonát. Ellenállhatatlan honvágy lett úrrá rajta. Ha Edrant csodálta és szerette, mint az anyját, akkor az Iskola volt a szeretője: az ellenállhatatlan, a csábító, a gyengéd csókra hívó. Nem is időzött tovább. Lemászott a kövekről, és a puszta látványtól erőre kapott lábaival lesietett az északi oldalon, el a paloták és templomok között, lassan beleolvadva az egyre hosszabbodó árnyékok által előhívott emberek megélénkülő tömegébe.

Már mélyen a tenger felett lebegett az Égi Ragyogó, készülve bárkára szállni, amikor az Utazó kilépett az északkeleti kapun, amely a Kerek-hegyek lejtőiről érkező kereskedőket, karavánokat és nyájak sokaságait várta minden nap. Bár még messze volt a sötétség, meg kellett szaporáznia a lépteit, ha éjszakára haza akart érni.

Észak felé már nem voltak falvak, kiépített vagy kitaposott utak, csak egy alig kivehető ösvény, amit az Iskolában élők és társzekerek tapostak ki egy kanyargós, alig lépésnyi szélességű patak mentén. Az Utazót felélénkítette az estével közeledő hűvös levegő, és fáradt, ugyanakkor gyalogláshoz szokott lábaival szaporán vette a mérföldeket.

Hamarosan meredeken emelkedni kezdett a lába alatt a talaj. Az emberi láb által taposott ösvény vaskos törzsű paratölgyek, terjedelmes lombú szelídgesztenyék, arany virágot termő akáciák és magasra nyúló cédrusok között kanyargott. Az Utazó a fákon kívül temérdek ismerős és hasznos növényt fedezett fel: boróka, mirtusz, rozmaring, zsálya, varjútövis, kakukkfű és megannyi gyógy- és fűszernövény burjánzott az emberi kéz által érintetlen természetben.

Most már érezte az Iskola jelenlétét, céltudatosan haladt felfelé. Tudta jól, hogy azok számára, akik hívatlanul érkeznek, ez az ösvény észrevehetetlen, ezek a tájak érdektelenek, lesiklik róluk a tekintet. De ő, aki hosszú éveket töltött a szürke falak között, még ilyen hosszú idő után is biztonságosan feljuthat az ősi mágia által védett falakhoz.

Egy idő után kettévált az ösvény. Az egyik ága jobbra tért el, és kényelmes ívben kanyargott felfelé, míg a másik szinte meredek kaptató egyenesen haladt a célja felé. Előbbi az Iskola eltartásához szükséges élelem és egyéb eszközök biztonságos célba juttatása végett létezett, míg a másik gyakorló terep és kihívás is volt egyszerre.

Az Utazó nagy levegőt vett, és nekirugaszkodott a kaptatónak. Lába minden egyes lépésnél ismerős támasztékot talált, ujjai jól emlékeztek a fogódzókra.

A fák egyre hosszabb és sötétebb árnyékot vetettek, és az Utazó már-már megbánta elhamarkodott döntését, amiért a gyorsan beköszönő alkonyatban, egy egész napos fárasztó gyaloglás végén még megkockáztatta a mászást. Azonban szerencséje volt: hamarosan ismét lankásabb lett az ösvény, és kijutott a kopár teraszra, amin alig néhány lépésnyire tőle ott emelkedett a magas fal, minden evilági titok őrzője.

Felért a világ tetejére.

Ragyogó tekintettel és hálás szívvel itta magába a barátságos kövek látványát. Mintha maguk az építőkockák üdvözölték volna, furcsa hangot hallott; nem a fülében, hanem a szívében.

A falon hatalmas, kétszárnyú kapu terpeszkedett, egyszerre a bezártság és a nyitottság jelképe. Az Utazó azonban nem ehhez, hanem a mellette található egyszerű ajtóhoz sietett. Ezt más nem, csakis egy, a művészetben jártas sziddar vehette észre.

Az ajtó elé érve kinyújtotta a kezét és három határozott koppantással jelezte, hogy bebocsátást kér.

Alig néhány szívdobbanás telt el, és az ősi ajtó megmozdult befelé.

Egy alig pelyhedző álló ifjú állt a túloldalon a dómiszok kékre festett, egyszerű gyapjútunikájában. Nem ismerte.

Az ifjú azonban meghajolt.
– Légy üdvöz, mester – szólt, és félreállt az útból.

VÉGE