Linktár

Lidérctánc

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/7 számában.

2023.10.21. 04:15
Kisvarsány

A Költséges Segítség című írásom folytatása.

Az első busz imbolygó fényeinek nem volt még nyoma a láthatáron, mikor az út másik oldalán feltűnt az alak. A férfi nehézkes termetét meghazudtoló könnyed léptekkel kelt át az úttesten, mikor észrevette a lányt a megállóban. Sötét viharkabátjának ujjában vörös lángok keltek életre, készen arra, hogy elemésszék őt, egy másik tűzvész egyetlen túlélőjét.

Csillag Erika sorra vette a lehetőségeit abban a pár másodpercben.

Először is a legkézenfekvőbb megoldás jutott az eszébe. Hangosan sikítani, hátha felébreszt valakit, a Széchenyi utca felé emelkedő házak lakóit. Hátha van köztük olyasvalaki, aki ért a hermetikus támadóvarázslatokhoz, amivel hatástalaníthatnak a fátyol innenső oldalára idézett rontásszellemet.

Mire a gondolatsor végére érve eszébe jutott, hogy ez az ötlet elcseszett és mennyire a vágyvezérelt gondolkodásra épít, az anyagot öltött jelenés átlépett az úttesten és folytatta felé az útját.

Ekkor rájött, hogy talán használni kellene a könyvet, ami a hóna alá szorított bőrtáskában pihent és érezhetően meleget sugárzott, mintha azon tűzvész magába zárt forróságát sugározta volna, amiből a lány kimentette.

Kiégetné az agyad a helyéről – cseszte le magát Erika. Inkább locsolj magadra benzint és gyújtsd fel magad, és az talán nem lesz annyira fájdalmas, mint amit ez a lidérc tesz majd veled.

A kalap árnyékában lángok gyulladtak, ahogy a rontásszellem a lány felé nyújtotta a kezét. Erika megrázta a fejét és szorosabban magához ölelte a csomagot.

Nem veszíthetted el – mondta Bándoli professzor éteri lenyomata. A férfi összetört és feketére égett teste valahol a lerombolt ház üszkös romjai alatt hevert, mindenesetre a lányt lenyűgözte a tény, hogy a hatvan évesnek kinéző férfinek az utolsó pillanataiban volt annyi ideje és ereje, hogy ne csak kijuttassa a támadás alatt álló épületből a nagy erőkkel rendelkező kéziratot, és még létre is hozott egy ilyen bonyolult és erős varázslatot. Azonban arra már nem maradhatott ereje, hogy magát védje. Ha bármi baja esik, akkor az én és a barátaim áldozata válik semmisé. Ebben van mindennek, a jövőnek a kulcsa.

A lány pedig így tett és elfogadta, hogy a nyugodt egyetemi évek után, amit a miskolci egyetemen töltött, kulturális antropológia szakon egyszer csak vége lett. Alkalmaznia kell mindent, amit azon sumérról latinra fordított könyvekből tanult, miket még Alexandriából mentettek ki az arab fosztogatók elől. Felkacagott a helyzet iróniáján mikor átsettenkedett Vásárosnamény kertvárosán, miután a varázserejével maga köré kanyarította a világokat elválasztó fátyol egy darabkáját, mint valami láthatatlanná tévő köpenyt. Az utcákon járőröző, a névleg az esetleges gyújtogatót kereső rendőröket átverhette, de azok még azt sem tudták, hogy kiket szolgálnak a cselekedeteikkel, még akkor se, mikor az egyik ilyen lény velük volt.

Pedig a lány látta, és azonnal felismerte, miközben egy fatörzs mögött bujkálva figyelte a lassan a lángok martalékává váló házat oltó tűzoltókat. A helyszínt biztosító rendőrökkel egy magas, hosszú karú és lábú férfi állt, jóképű, de ragadozó arcán semmi érzelem. Erika akkor döbbent rá, hogy egy sárkányt lát, mikor a férfi a rejtekhelye felé pillantott, és a tekintetében borostyánsárga fény villant. Kék farmerkabátot, fekete inget és kék posztónadrágot hordott.

Az emberbőrbe bújt szörnyeteg visszafordult a vele lévő járőrökhöz, és folytatta az eligazításukat. A lányt azonban a hatodik érzéke – ami annak idején egyértelmű jelét jelentette képességeinek – figyelmeztette, hogy a sárkány észrevette őt, és hamarosan ráereszti a kutyáit. Az emberieket és nem emberieket.

A rontószellem Vásárosnamény belvárosában eredt a nyomába. A lány először csak a jelenlétét érezte, a szeme sarkából pedig kiszúrta a nyomában járó kék öltönyös férfit, annak makulátlan szabásáról ismerte fel, hogy nem emberrel van dolga, hisz az emberbőrbe idézett lidércek szerettek elegánsan öltözködni. A rövidre nyírt hajú entitás megszaporázta a lépteit, állatiasan sárgásbarna szemeit Erika hátába mélyesztette. Az ifjú mágustanonc ezt a pillanatot választotta, hogy ő is menekülésre fogja. A gondolataiba idézte a térugrás sigiljét, és igyekezett kizárni minden zavaró tényezőt, hogy tiszta fejjel idézzen fel egy dísztelen ajtót valamelyik közeli falba.

Annak ellenére, hogy a nyomában egy vérére és lelkére éhes kreatúra caplatott, sikerült is. A Kínai Áruház melletti átjáróban, ami egy belső parkolóba vezetett, a sárgára festett fal valóban úgy kezdett el hullámozni, mint a láthatatlan kezek által gyúrt agyag, hogy aztán állított téglatest alakban felnyíljon, felfedve egy egyszerű, dísztelen tölgyfaajtót, aminek a közepén egy vízköpőt formázó kopogtató állt.

A lány szinte átrohant az utcán, az áthajtó kék Opel dudálása megsüketítette, a fényszóróiból áradó ragyogás pedig elvakította. Erika a szeme elé kapta az alkarját, ekkor érezte, hogy egy acélerősségű marok a vállára szorul. Felsikoltott, hátra sem nézett, de valahonnan tudta, hogy a rontószellem emberi arcán gonosz vigyor terül szét, ahogy végül megtalálta a zsákmányát.

Ajtócsapódás hallatszott, majd egy érces férfihang.

– Mi van buzi!? Éjszaka taperolsz? – A sofőr egy nagydarab, negyvenes éveiben járó férfi, a kezében egy baseball ütővel indult meg feléjük. – Engedd el köcsög, mert agyonverlek.

A rontószellem úgy tett, de nem a férfi parancsának, hanem inkább a saját ragadozó vágyainak engedelmeskedve engedte el Erikát és fordult a kék farmerkabátos ipse felé. Erika azonnal futásnak eredt, egy villanásra látta, ahogy a fickó a rontószellem feje felé sújt a baseball ütővel, de az egy laza mozdulattal elkapta és előbb a baseballütőt, aztán a férfi karját csavarta ki. Az a vállát masszírozva omlott az aszfaltra, és ordított volna, de egy hang se jött ki a torkán, ahogy az emberalakot felvett entitás egy sakálvigyorral felé lépett és egy sakálvigyorral a torkára lépett.

Erika nem várta meg, megragadta a karikát a rézvízköpő sarkában, és egyszer bekopogtatott, a hangra felkapta a fejét a rontószellem, az arcán a zsákmány elvesztése miatti harag és a megszakított kínzás jelentette csalódottság jelent meg.

Ellépett a férfitól, és emberfeletti gyorsasággal futásnak eredt Erika felé. A lány másodszor is bekopogtatott oda sem nézve, aztán várt még öt másodpercet és átkozta ezt az egész mágikus rítust, aminek része volt ez a ritmus.

A rontószellem már csak háromlépésnyire járt, úgy rohant, mint akit magát a pokol erői kergettek.

Már csak három másodperc volt, és az emberlidérc már egyre közelebb ért és kinyúlt, hogy újra a lány vállába mélyessze hosszú, fekete karmokban végződő ujjait.

Szinte már érezte ahogy a húsába vájnak, és a kínt ami a nyomukban szétömlik.

Erika nem tudott tovább várni. Újra megragadta a kopogtatót, erősen odacsapta. Az ajtó kitárult, fény csapott ki belőle, ami körülölelte és magával rántotta a lányt. Egy nagyvarsányi ház kapujába érkezett meg, innen jutott el a buszmegállóba. Valahogy el kellett jutnia Nyíregyházára, onnan pedig Budapestre és átadnia a könyvet azoknak, akik lehetőleg használni is tudják.

Nem volt szabad elbuknia, ha már annyian odavesztek azért, hogy megóvják ezt a könyvet. Megállt az egyik kapualjban, ott azon a hideg őszi hajnalon, és látta az előtte megjelenő arcokat, a naményi koven tagjait. Az ősz hajú Teréz anyót, aki olyan jól értett a gyógynövényekhez. Alajos urat, a nekromantát, a temetők vándorát, kinek az életcélja volt, hogy minél több kísértetnek mutassa meg a túlvilágra vezető utat, és szerencsétlenségére a koven kertesházába tartozott. Egy könnycsepp csordult ki a szemén, ahogy arra gondolt, hogy mennyien halhattak meg aznap éjszaka, és lettek egy olyan háború áldozatai, és csak a Kelet-Magyarország halálozási rovata fog róluk megemlékezni.

Egy kocsi gördült végig az utcán, a lány összerezzent, és a könyvet magához ölelve behúzódott a kapualjba. A feszültség gonosz szellemként távozott a testéből, ahogy összerakta, hogy csak egy egyszerű, korán munkába induló melós, aki mit sem tudott, hogy jelenleg a világuk háborúba állt egy másik valóság lényeivel, és bizony itt a jófiúk álltak vesztésre.

A Kádár-kockák sötét szemei vakon meredtek rá.

Ő kitörölte a könnyeket a szeméből, és megígérte magának, hogy később meggyászolja a halottakat. Lassú léptekkel elindult a vonatállomás felé. Itt várt rá a rontásszellem, és innen jutott el oda, hogy ugyanaz vagy egy másik lidérc újra üldözőbe vette.

A lány végül futásnak eredt, próbálta az apró falusi mellékutcákban kicselezni az utána küldött, nem evilági kopót. Nyilvánvaló volt hogy a lényt megidéző sárkány tudta, hogy Erika merre van. Nyithatott egy újabb portált, de a lény örökké a nyomába lesz.

Megtorpant, a tudat bénító láncokként kötötte a földön, hogy talán addig fogják üldözni, míg végül a vérét nem ontják, és el nem veszik tőle a könyvet. A legkönnyebb lenne feladni, és hagyni az egészet, bármi is van ezután, ennél csak nyugodtabb lehet. És ki tudja, talán újra együtt lesz a barátaival.

Szembefordult a rontószellem felé, és annak nem emberi módon sárga szemeibe nézett.

– A mesterem a könyvet akarja – mondta és kinyújtotta a kezét. – Add ide és elmehetsz.

A lány megrázta a fejét, az agyában hevesen forogtak a fogaskerekek, hogy valami megoldást találjon, egy sigilt vagy bármilyen praktikát, ami jó lehet az entitás ellen.

A sápadt arcon pengevékony vigyor terült szét.

– Vereséget szenvedtetek – folytatta. – Tekints hírnöknek, aki békejobbot nyújt, és elfogadja a megadás feltételeit a Vásárosnaményi Koven utolsó tagjától. Tedd le a fegyvert és elmehetsz szabadon.
– Szabadon?
– Igen. Szóval tedd le a földre a könyvet és élve hagyod el ezt a porfészket.

A lány maga elé meredt, és a keze az oldalához hullott.

– Egy nálad jobb ember kért meg rá, hogy vigyem el a könyvet – morogta, és maga elé emelte a kezét. Az ujjai egy sigil alakját rajzolták a levegőbe, mintázatba rendezve a levegőbe húzódó kvantumszálakat, amire az a hatalom épült, amit csak megszokásból neveztek mágiának.

Torka összeszorult, ahogy arra gondolt, hogy a sebtében megidézett varázslat talán nem tartja vissza a túlvilágról jött korcsot. Az erre megtorpant, és felpillantott. Két oldalán a semmiből ezüst fonalak kúsztak elő és fonódtak erős kötelekbe, amik először az emberi alakot öltött szellem csuklójára tekeredtek, és szétfeszítették hosszú karjait, az istentelen praktikák által gyúrt arc ocsmány fintorba fordult, vértelen ajkai félrehúzódtak, felfedve sötétsárga fogait.

– Láttam azt, akiről beszélsz – csikorogta, mintha a torkában kavicsok súrlódtak volna egymáshoz. – A lángok között könyörgött a saját életéért a mesteremnek. Látta, ahogy minden, amit csak összegyűjtött, fekete hamuvá omlik, és zokogva kérlelte az uramat, hogy ne bántsa. Senkik vagytok! A szarban vonagló férgek vagytok.

A homlokán és a jobb orcáján felrepedezett a bőr, alóla sötét, kátrányszín váladék buggyant elő. A rontószellem az ég felé emelte az arcát, és nem emberi módon felsikított. Az egyik narancssárga kádárkockában az igazak álmát alvó férfi felnyögött, álmában karóba húzott emberek és a máglyán elhamvadó ártatlanok képei tolakodtak be.

Erika szívében fellángolt a harag, és újra megragadta a közelben feszülő kvantumszálakat. Utasította őket, hogy újabb láncokba rendeződve a földhöz szorítsák és tépjék darabokra az ocsmány kreatúrát. Azonban a parancsát gyengének és tétovának hallotta, mint egy kislány hangja, aki kétségbeesetten próbálja fenyegetni a felnőtteket. A világ erői a kisujjukat se mozdították, hogy segítsenek győzelmet aratni a rontószellemen.

Az nekifeszült a kötelékeinek és felmordult. A semmiből idézett láncok megroppantak, de még tartottak egy kis ideig.

– Fuss csak kislány – kacagta, és vergődött a láncok között, amikről kisebb-nagyobb szállak szakadtak le. – Amint megtöröm a szánalmas praktikádat, a csontjaidról fogom leszopogatni a húst!

A bal karját lefogó lánc apró darabokra roppant, a szétáradó ezüstös szemcsék semmivé váltak a hajnali félhomályban.

Erika hátrált és közben próbálta eszébe idézni azon sigileket, amik talán kisegíthetnék ebből, de egyet sem talált. Sarkon fordult és elrohant, próbálva kizárni a szétroppanó éterből kovácsolt láncok acélos pendülését.

– Kezdődik a bújócska! – bömbölte a lidérc.

* * *

Eperjeske
2023. 10.21. 06:30

Lefőtt a kávé, és én kitöltöttem az üvegpohárba a kotyogós kávéfőzőből. A konyha túlsó oldalán egy farkast ábrázoló faliszőnyeg lógott és szemlélt engem aranysárga szemeivel. Elég nyugtalanító jelenség, talán a törzs védőszellemének a megtestesülése? Lehet, ha olyasvalamit csinálok, ami nem tetszik neki, akkor leugrik a falvédőről, és nekem ront.

Inkább otthagytam a konyhát. Kiléptem a tornácra, ahol Gabi már kint ült és az okostelefonján a híreket böngészte.

– Reggelt! – köszöntöttem.
A srác bólintott és kortyolt a kávéjából.
– Cső. Bordád hogy van?
– Már nem sajog – vontam vállat. – Ha te nem vagy, akkor megfulladok, és persze kövérebb marad a pénztárcám.
– Hát öcsém, láttad a nagy fényt, és még a pénzed miatt rinyálsz? Egyáltalán úgy bármiért rinyálsz, fővadász uram?

Leültem mellé és belekortyoltam a kávémba. Kesernyés volt, de egyből átmelegített, és minden vért az agyamba vitt. Talán valamiféle mágikus komponenst kevertek bele, ezeknél az emberfarkasoknál nem lehetett tudni, hát még a cigányoknál.

– Mik a hírek?

Gabi megnézte, és felsóhajtott.

– Káplár József a vitkai háziorvos autóbalesetet szenvedett – kezdte, az arca elkomorult. – Megcsúszott az úttesten, belezuhant az árokba és a kocsija totálkáros lett.
– Ismerted?
– Ja. Csodatévő kezei voltak. Egyszer újjáélesztett egy szerencsétlen kölyköt Ugornyán. A nagybátyámat meg egyszer kicakkozta egy éjrém. Szó szerint a pokolból rángatta vissza, még új arcot is adott neki. Igaz, utána a halálhírét kellett keltenünk, és azt mondanunk, hogy a saját unokaöccse Romániából.

Szóval egy mágus, nagyon jó. Nem akartam sose beleártani magam a hermetikusok, a révülők és a sok más homályos valóságtorzító hagyomány dolgaiba.

– De álmában meghalt egy gimis irodalomtanár infarktusban, Kisvarsányban. Egy másik fickó, aki azt hiszem gyógyszerész, meg stroke-ot kapott Naményban a saját konyhájában. És még tizenkét haláleset, ja, még egy háztűz. Gázrobbanás.

Elém tartotta a mobilját, egy újságcikk volt ott egy égő házról. A bejárati ajtóját két kőszfinx őrizte, bizony ezek alapján felismertem, hogy ezek egy máguskáptalant őriztek. Mindegyik halott, aki ezen az őszi éjszakán halt meg a tagja volt.

– Szóval Namény elesett – konstantáltam. – Idő lesz, míg szerzek egy mobilt, de intézhetnék a tiédről egy telefont?

Gabi bólintott. Barna arca egy kissé sápadt lett.

– Kibaszott háborúban állunk – mondtam neki.
– Szólok a főnököknek – értett egyet. – Próbáljuk ezeket a sárkányokat addig feltartani, ameddig csak nem intézel erősítést a Székesfővárosból.
– Hát lehet én leszek az – sóhajtok.

Felhívtam azon egyetlen mágus telefonszámát akit ismertem. Öt percig csak csörgött, mire Dani felvette.

– Azt hittem, hogy már téged is kinyírtak – szólt bele kétségbeesetten. – Még mindig a környéken vagy?
– Igen. Figyelj, gondolom, hogy már tudsz mindenről – mondtam.

A válasza meglepett. Egy utasítást vártam, hogy maradjak a seggemen, míg ő konzultál a budapesti paranormikkal. Pár nap pihenő, amit csak egy erre kóválygó sárkány feltűnte szakíthat csak meg, de ő csak ennyit mondott.

– A húgom Erika nem jelentkezett, de még mindig a városban lehet – mondta, a hangja alapján nem sokat aludhatott az éjszaka. – Kapd össze magad, és indulj a városba. Ki kell hoznod a húgomat!

Nagyon jó, az éjszaka kinyírtam egy sárkányt, de most mehettek a fészkükbe.