Godory és Semona – 6. rész
– A folyó már csak fél óra járásra van, végre nemsokára a kikötővárosban leszek! Pontosan itt lesz az ideje szállást foglalnom, végre kényelmes ágyban pihenhetek éjszaka! Hoppá már látom is a hidat, bár eléggé rozoga állapotban van.
Nem kockáztatott elindult a révészhez, bízva abban, hogy szolgálatban van. Hamar meg is találta a viskóját, a révész az ajtó előtt ült és pipázgatott.
– Üdvözöllek idegen, miben segíthetek?
– Látom a híd már elég rozoga, szeretném, ha átvinnél a part másik oldalára, Yberton-ba tartok, fontos küldetésem van.
– Bölcsen döntöttél, felújításra vár, nagyon veszélyes most rajta járni, a folyó pedig nem csak hideg, de nagyon szeszélyes is, ha közelebb mész, észre fogod venni, hogy ott egy tábla a híd elején.
Közelebb érve látta, hogy valóban ott áll a felirat: „A híd nagyon rozoga, használni kizárólag saját felelősségre engedélyezett!”
– Öt aranytallérba kerül a fuvar.
Boraf kifizette az aranyat és elindultak a csónakkal a túlsó part felé. Látszott, hogy a révész nem most kezdte a szakmáját, az erős sodrás sem gátolta meg abban, hogy átevezzen.
– Megérkeztünk, kívánom, hogy sikerrel vidd véghez a küldetésed!
– Köszönöm a segítséget, áldjanak meg az istenek! – Azzal elbúcsúztak egymástól.
A kikötőváros őre nagyon fürkészte őt, aki bátor léptekkel közeledett felé.
– Üdvözletem, Ghastaból érkeztem, azért jöttem, hogy Donarral beszéljek!
– Üdv, kedves idegen! Akit Donar szívesen fogad, azt én is szívesen látom! Békés város vagyunk, arra kérnélek, mielőtt beengedlek a kapun, tedd le a kardod és a pajzsod, és minden egyéb harci eszközöd!
Boraf így is tett, az őr mosolygott és kinyitotta a nagy fűzfakaput. Ybertonban nagy volt a nyüzsgés, jöttek mentek a népek, a piacon kofák árulták portékáikat. Váratlanul érte, viszont melegség fogta el, ahogy látta, hogy igazán nagy élet van a kikötővárosban.
– Hm, ha egyszer elköltöznék a falumból, azt hiszem, hogy ide jönnék és kalmárnak állnék – kuncogott magában.
Nem is tudta, merre kapja a fejét. Hirtelen megpillantott egy vén boszorkányt, akinek hosszú vörös göndör haja volt, görbe orra, szemei szinte villámokat szórtak, legalább száz évesnek nézett ki és hangosan kurjongatta miféle árukészlete van. Furdalta a kíváncsiság, vajon neki milyen különlegességet ajánlana a vasorrú, ezért úgy döntött, odamegy hozzá.
– Üdvözletem öreganyám! – Mire ő fülsüketítő hangon így felelt:
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben átkokat szórtam volna rád!
Nagy kő esett le a szívéről, elég volt a viskóban az a fránya átok, nem akart belőle repetát, ha nem muszáj.
– A szemeid erőt, energiát sugároznak, látom én, hogy valamiféle harcos vagy te.
– Igen, úgy van, küldetésem van, és minden segítség jól tud jönni. – Kihúzta magát és magabiztosan válaszolt.
Volt a vénasszonynál minden: kis lábas, nagy lábas, kis fazék, nagy fazék, különféle amulettek és medálok, amelyek között elkezdett kotorászni, és a kezébe vett egy tárgyat, majd így szólt:
– Nos, amit ajánlok neked, az nem más, mint ez az amulett. Láthatatlanná teszi birtokosát, de csak akkor működik, amikor a nyakadon lóg, egyébként fabatkát sem ér! Érzem, hogy nemes cél vezérel téged, ezért öt aranytallér helyett három aranytallérért megkapod, ha kéred.
– Kérem! – Mondta határozottan és boldogan. Kifizette az amulettet és zsebre vágta. Intett az öregasszonynak, és közben azon gondolkodott, hogy tovább nézelődik a vásárban, de aztán meggondolta magát. Az út hosszú és az amulettnél hasznosabb tárgyat aligha talált volna, ezért úgy döntött, nem tétovázik, hanem megkeresi a fogadót, Donar azóta már biztos nagyon várja.
Fél órája gyalogolt egyik utcáról a másikra, már éppen meg akarta kérdezni, merre is van a fogadó, amikor észrevett egy cégért, amelyen ez állt: Sárkányszív, alatta „belépés csak saját felelősségre”. Nem hangzott túl biztatóan, de Boraniaf nem teketóriázott megrázta magát, és bement a bejárati ajtón.
Amikor belépett a helyiségbe, megfagyott a levegő, mindenki őt nézte, végigmérték lába sarkától a feje búbjáig, látták rajta, hogy bátor harcos, akivel nem jó ujjat húzni, egyesek mormogtak valamit az orruk alatt, mások mosolyogtak és integettek neki, de ő igazából nem figyelt erre, Donart kereste. Nem kellett sokáig fürkésznie. A pultosra illett a leírás, amelyet Gastor mondott. Odalépett hozzá és bátran köszöntötte:
– Üdvözletem, a nevem Boraf.
– Ó, hát végre itt vagy, barátom! Te volnál az, aki… Nos, Gastor levelet küldött nekem, amelyben felkért, hogy segítsek majd neked, a sárkánnyal kapcsolatban. Jól látja öreg barátom a helyzetet, Wanadont és seregét, csakis csellel lehet legyőzni. Istenem, Godory és Semona! Emlékszem, amikor gyermekek voltak, sokszor jöttek ide hozzánk Ybertonba látogatóba…
A fogadós elmosolyodott, de picit el is érzékenyült.
– Örülök, hogy itt vagy, gyere meghívlak egy kupica ordóra (ami olyan, mint a nemes szőlőbor), leülünk és megbeszéljük, hogy mi is lesz a teendőd.
Épp kezdett volna a beszédébe, amikor a hős félbeszakította:
– Donar, van láthatatlanná tevő amulettem!
– Nos, az igen hasznos tárgy, de Dracot-ban mit sem használ, a sárkányoknak nagyon jó a szaglásuk, és a legerősebb vadállat köztük pont Naul a vezér, akinek a pikkelyéből kell lemetszened néhány darabot, hogy a szinte sérthetetlen pajzsot elkészítse a kovácsmester. Szerintem, a láthatatlanná tévő köpeny mellett tegyél valami húsból készült ételt a sárkány elé és akkor nem lát téged, és az ételre fog koncentrálni.
– Megfogadom a tanácsod, köszönöm! – hangzott a harcos válasza. – És a kovácsmestert hol találom? – kérdezte a fogadóst fürkészve.
– A legendák városától délre van Berion erdeje. Az erdő közepében telepedett le a kovácsmester, megöregedett és elfáradt, de barátoknak a mai napig készít többek között harci szerszámokat is. Rám hivatkozz, hogy én küldtelek, biztos vagyok, benne, hogy elkészíti neked a pajzsot.
Egy térképet bányászott elő zsebéből és odaadta a hősnek.
– Tedd el, jó hasznát, fogod még venni! Azt hiszem, mindent elmondtam, amit akartam. Látom, elnyűtt vagy, maradj itt nálam éjszakára, van kiadó szobám. Mivel Gastor barátja vagy, számodra tíz aranytallér helyett, csak ötbe kerül a szállás. Az éltelre, italra vendégem voltál.
– Köszönöm! – mosolyodott el Boraf.
Másnap kipihenten ébredt, nyújtózott egy nagyot, majd megkérdezte a fogadóst, van e eladó lova. Donar mondta, hogy eladó nincs, de az ő lovát, Ezüstpatást elviheti, azzal a feltétellel, hogy a kovácsmesterrel, új patkót készíttet. Aweron kezet rázott a fogadóssal és felült a lóra. A főbejáratnál visszakapta a lovat és fegyverkészletét, búcsút intett a jó kedélyű őrnek, és elhagyta Yberont, hogy felkeresse, a legendák városát.
Átvizsgálta a térképet, és úgy döntött a rövidebb utat választja, amely egyenesen a városába vezeti őt. Gyönyörű táj tárult a szeme elé, az elfek birodalmának közelébe ért, Fallang már csak egy napi járásra lehetett.
A nap kezdett nyugovóra térni, így egy közeli tisztáson megállt, kikötötte egy fához a lovat, majd lepihent. Nyugodtan hajtotta álomra fejét, az itt élő elfekről, hallotta, hogy békés és segítőkész népek, így senki nem háborgatta őt éjszaka.
