Godory és Semona – 3. rész
– Merre is induljak Yberton felé? Talán az egyenes út a legrövidebb, mihamarabb meg kell találnom a fogadóst, hogy beszélhessek vele. Nekem kell az a sárkánypikkely!
Fiatal volt és eltökélt, még a harmincat sem töltötte be, és szinte már-már maga előtt látta, hogy hősként tér haza. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, hosszú, viszontagságos út várja őt.
Ahogy battyogott és gondolataiba mélyedt, hirtelen útját állta valamiféle csuhás alak. Nem más volt, mint egy tolvaj.
– Merre mész?
– A Durall-erdő felé.
– Tudsz róla, hogy az a tolvajok tanyája mellett van?
– Honnan tudod, te ezt?
– Nagyon egyszerű cimborám, mert én is az vagyok!
– És akkor most meg kell küzdenem veled, hogy ne tudd elvenni az élelmemet?
– Nos, normál körülmények között, már üres lenne hátizsákod, mert elloptam volna az egész tartalmát miközben Te csak mész előre a semmibe! – nevette el magát. – Nem. Az a helyzet, hogy össze kell fognunk. Hallottam hírét, hogy egy hőst sorsoltak ki Ghastal-ban, akit útnak eresztettek. Ha jól gondolom, Te vagy az.
– Igen – válaszolt határozottan Boraf.
– Rendben! Segítséget nyújtok neked, ha adsz az élelmiszeredből.
– Elfogadom, parancsolj itt egy disznóláb, pikkelyhagyma, kenyér és hideg ivóvíz. – Azzal átnyújtotta Boraniaf az enni- és innivalót.
– Köszönöm! Nos, az én ajándékom neked ez a pipa itt a kezemben. A szerencse pipájának is hívják, egy öregembertől kaptam, ha beleszívsz egy keveset, akkor nem csak jó kedved támad, de aznap nagy szerencse fog érni, viszont nem szabad sűrűn használni, csak, amikor nagyon szükségét érzed! Elfogadod?
– Igen, köszönöm!
– Én is az élelmet. A tolvajok istene, Turog kísérjen utadon, Viszlát!
– Viszlát.
– Szívemből kívánom, hogy sikerrel járj!
Ahogy bandukolt tovább, érezte, hogy fáradtság kezd úrrá lennie rajta, ami nem csoda, hisz a Nap is kezdett nyugovóra térni. Ledőlt egy fa árnyékában, megvacsorázott, majd álomra hajtotta fejét. Az éjszaka nyugalmasan telt, reggel újult erővel ébredt fel.
Kisebb szerencsétlenség történt, ugyanis az előtte levő szikladarabban megbotlott és majdnem orra esett.
– A csudába, már másodszorra járok így! – Fanyar mosoly terült el az arcán.
Egy hangot hallott nem messze tőle, akinek a tulajdonosa nem más volt, mint egy varázsló.
– Üdvözletem ifjú! Te bizonyára…
– Igen így van! – szakította félbe az öreget Boraniaf. – Én vagyok, aki elindult legyőzni a gonosz ork sereget.
– Hm, magasabbnak és szélesebbnek gondoltalak, na de talán a látszat csal, mert lehet furmányos vagy! – Mire ő elpirult.
Végigmérte az idős urat, akinek vállig érő hófehér haja és zöld szeme volt, arcán látszott, hogy legalább százhúsz éves, vagy inkább több. Az öreg mindkét kezével a sétapálcára támaszkodott, amelynek csúcsán egy krokodilfej ékeskedett. Csuhája ütött-kopott és alakja vékony volt és igencsak magas.
A legenda szerint ő az, aki annak idején Ghastalból kiűzte a fekete gnómokat.
– Aweron… nem ismersz fel? – Mire ö fürkészni kezdte az idős férfit, egyszer csak megdöbbenve így felelt:
– Te jó ég! Remerat?
– Úgy bizony! A harcosok mágusa és támogatója személyesen! – nevette el magát az öreg. – Sok-sok éve annak, hogy felétek jártam, sokat segítettem Kalifnak kalandjai során, most itt az idő, hogy neked segítsek. Ajándékot hoztam, amelyet Ghastalban akartam átadni, de ezek szerint rosszul időzítettem. Sebaj, most adom oda! Parancsolj! – Azzal egy tokot nyújtott át. – Ebben tarthatod a kardodat. Ez a tartó varázserővel bír. Amikor a kardod benne pihen, átjárja a mágia és sokkal erősebbé válik tőle annak használója.
Az ifjú Aweron el volt képedve, hogy micsoda ajándékot kapott. Hamar magára is kötötte az új szerzeményt.
– Hálám a sírig üldözni fog! – lelkendezett.
– Nos, búcsúzom tőled, menj utadra és tégy belátásod szerint! – Azzal az öreg köddé vált.
