Kórházi látogatás
Délután fél négy felé járt az idő. A Perint lassú folyással hömpölygött a medrében, a hídon fehér köpenyes nő állt, civil ruhába öltözött rokonaival beszélgetett. Mikor átléptük a főkaput, a szemem a friss, zöld fű felé kandikált. Szeretem, hogy a kórházban a fű szép zöld, a pázsit gondozott. Nem mintha ez számítana az itt tartózkodóknak, de nekem jól esett a látvány. Ha egyedül lettem volna, biztosan eltévedek az épület halmazok között. Anyu után mentem, legelöl a nővérem vágtatott - állítása szerint normál tempóban, de én legfeljebb akkor szoktam ilyen sebességhez, ha buszra sietek, most pedig nem fenyegetett a veszély, hogy bármit is lekésünk, így ha nem ismerném a leányzót, nem érteném, miért halad indokolatlanul gyorsan - ők rögtön tudták, hova kell mennünk.
Alagút állta utunkat, és én furcsa iróniát láttam ebben. Akaratlanul is eszembe ötlött a mondás, hogy a halott halála előtt „látja a fényt az alagút végén”. Nos, én is láttam, mégis elég jó bőrben voltam. Kicsit ijesztőek voltak önnön gondolataim a belgyógyászat épületéhez közeledve. Az épület gyönyörű volt, régi stílusú és barátságos. Inkább gondolná az ember szállodának, mint kórháznak. A lépcsőn felfelé haladva, még mindig az járt az eszemben, hogy egész otthonos kis épület ez, biztosan nincs rossz dolga édesapámnak sem. Mondták már sokan sokszor, hogy ne látszat alapján ítéljek - általában nem is az alapján szoktam - most azonban kivételt tettem és tévedtem.
A lépcsőkön felérve már ismerős kórházi közeg leledzett. Szűk folyosók, barátságtalan csempe, formalin szagú levegő. És betegek. Persze nem vagyok naiv, tudom, hogy milyen egy kórház „hangulata”, de annyira elbővült az épület mesés külseje, hogy nem volt időm mélyebbre tekinteni. Szándékosan mellőzte tekintetem a szobákba betekintést. Sosem tudtam megszokni egy kórházban uralkodó állapotot, és soha nem is fogom, azt hiszem. Mikor a neoncsövekkel teli folyosó végére értünk, és a megfelelő szobába léptünk, meglepődtem. Ott feküdt az ágyon az én csupa szív, mindig vidám édesapám. Fájdalmai voltak láthatóan. Sírt. Nem tudom, azért-e, mert örült, hogy láthat minket, vagy pedig azért, mert szégyellte, hogy gyengének látjuk. Azt hiszem, kicsit mindkettő.
Három órás műtét után sikerült eltávolítani neki az epehólyagot, ami tele volt oda nem illő kövekkel. Sápadt volt és verejtékes. Fájdalmasan felnyöszörgött. Anya puszilgatta, beszélt hozzá. Letörölte az izzadságcseppeket. Hasa csupasz volt, a szőrt leborotválták a bőr felszínéről, narancssárga négyzettel szegélyezték. Lézerrel műtötték, egy résbe zacskó volt kötve, tele a málna színű vérével, karjában infúzió. Anyáék elmentek, ketten maradtunk. Nem tudtam, mit mondhatnék. Apa sosem tartozott azok az édesapák közé, akik mindent megbeszélnek csemetéjükkel. Őszintén szólva nem tudom, miért, de tartalmas beszélgetés igazából soha nem hangzott el közöttünk. Persze beszélgettünk azért, azokról a dolgokról, amik aktuálisak, de ezek rövidek voltak és tömörek. Azonban ő az, aki ha anyával összekapunk – és mert ez édesanyám heves természete miatt és ellenkező jellemünkből fakadóan gyakran előfordul - utánam jön és helyette is bocsánatot kér. Ez mindig jól esik, mert tudom, hogy ő mindig ott van nekem és szeret.
Bajban voltam, mert nem mertem még azt a kevéske témát is felhozni, amit akkor tettem volna, ha nem feküdne egy fehérlepedős kényelmetlen ágyon, gázok által gyötörve. Ha kérdezett válaszoltam, de nem voltam túl beszédes, egyébként sem vagyok az. Ránéztem. Szemei összeszűkültek a fájdalomtól és kínlódástól. Sajnáltam, de leginkább most szerettem a legjobban egész életemben. Talán azért, mert most az egyszer neki volt szüksége rám. Azáltal, hogy ott voltam vele, és éreztettem, hogy nincs egyedül. Hogy legyen, aki azt mondja: holnap már nem fog annyira fájni.
Mikor visszajöttek anyáék, a fiókból előemelt egy zacskót a nővérem. Mogyoró nagyságú kövek voltak benne. Nem bírtam ránézni, felfordult a gyomrom. Nem szerettem, hogy belerakják egy zacskóba és odabiggyesztik, mintha csak ajándék lenne. Nem akartam látni, apát néztem. Panaszkodott, hogy két órája szólt a nővérnek, hogy segítsen neki az infúzióba történő fájdalomcsillapító beadásával. Fogadták a szavát, hevesen bólogattak, majd ott létünk második órájában végre meg is valósították az ígérgetést. Anya rosszul lett ugyanattól, amitől én, csak ő rá nagyobb nyomást gyakorolt. A levegőtlen, dohos, vizelet és széklet szagú szoba, a zajok, a látvány, a meleg.
A szobában három férfi volt édesapámon kívül. A bal oldali szomszédot alig láttuk, látogatóihoz csatlakozva a váróban tartózkodott, később kiderült, focista, a Haladás csapatában játszik. A fal felöl egy úr feküdt. Figyeltem. Kedves volt, ha kérdeztek, válaszolt, de egyébként a Sudukus újságával volt elfoglalva. Apa kollégának szólította, ahogy az összes többi beteget. A harmadik férfi szakállas volt, eltávolították a vakbelét állítása szerint. CT-re tolta el egy ápoló, majd a vizsgálattal megállapították, hogy a szervet feleslegesen távolították el, ugyanis nem az okozta a fájdalmat. Vagyis ugyanúgy rosszul volt, kivették a vakbelét, ami teljesen jól működött, és még mindig nem tudták, mi is a beteg valódi baja. Fejetlenség a javából. Mikor hazakészülődtünk édesapám szabadkozott, hogy soha még a kórház környékére sem akar többet jönni, ennek érdekében pedig, ha kell, egész életében főtt krumplit eszik.
Azt hiszem, ha nem ismernék több olyan embert, akit ugyanazon problémával műtöttek, mint apát, hittem volna neki. De mivel ezek az emberek az epehólyag eltávolítása után hízni kezdtek, inkább a józan eszemre hallgattam. Azt mondják, az ember a hibáiból tanul. Szerintem ez a feltevés többnyire téves. Mert az ember, ha tehetné, a hibáit ugyanúgy elkövetné. Semmit sem tenne másként, ahogy apa sem. Éva is leszakítaná az almát, ahogy Ádám is újra megkóstolná a gyümölcsöt. Szerintem az embernek esze ágában sincs tanulni a hibáiból, túlságosan nagy a csábítás, hogy újra elkövessük azokat.