Dormitórium II.
Tiszta ég, hűvös éj,
halovány holdfény.
A felhők, mint vatták,
puhán lebegnek, adták
habtestüket paplanul
a világnak. Diák tanul.
Deák magol a sötétben,
kintről áradó égi fényben
úszik a rácsos szoba,
foszló szőnyegére oda
telepszik az éj lelke,
hol a magányt lelte.
Kint menetzaj hallik,
neszek halk élte zajlik.
Tinó Tudorral pusmog,
sorsát elfogadván kullog.
Felvisít halkan a csukódó
ajtó, némasággal búgódó.
Görnyedt deák okul,
félálomban már borul
oldalvást, miként fekszik
társa, ki lelkével veszekszik.
A másik meg Istent félve
szentírást mormol, remélve.
Imát mormol senki földe árkában
a rák, mi megakadt a varsában,
a plebs élet-halál harcában.
Patrícius bő termésért ágyában
hevenyészik, imád álmában
hasas zöld füvet, mely illatában
laknak ott, a dormitórium szárnyában.
2024. január 25.
Kiskunmajsa
