Széljárók

Horror / Novellák (107 katt) Ebenezer
  2024.02.28.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/2 számában.

A metsző, jéghideg szél dühösen nyargalt le a sivár Kolcsnij-hegy oldalán, és minden útjába akadó növénybe, állatba és sziklába vadul belekapaszkodott. Megrázta őket, próbált minél mélyebbre szúrni kéregbe, bundába vagy kőbe. Haragosan zúgott, könyörtelenül süvített és rendíthetetlenül fújt. Az alig centiméternyi friss hóval lepett hegyoldalban három alak baktatott lassan egy nem létező ösvényen – ők sem kerülhették el a szél figyelmét és csillapíthatatlan őrületét. A vastag prémkabátok szálai össze-vissza tekeregtek a légörvényben, a súlyos bakancsok által felkavart hópelyheket pedig hosszú fátyolként vonszolta mögöttük a szél. Csuklyájuk mélyen be volt húzva vastag szemüveggel és kötött sállal védett arcukba. Hangtalanul mentek egymás mögött, csak a bakancstalpak csikordulása hallatszott a jeges sziklákon, ahogy a szél üvöltött rájuk.

Az elöl haladó ember váratlanul megállt, és felfelé tekintett a hegyoldalban, oda, ahol egy vörösfenyőkkel körbevett terület színes foltja bontotta meg a kopár hótakarót. A késő télben is harsányzöld tűlevelek fázósan rázkódtak a szélben, ahogy a süvítés egész mély morajjá szelídült kurta ágaik között, majd a tömzsi törzsek takarásából valami szabályos alakú struktúra bukkant fel. A könnyű hátizsákot hordó ember arrafelé mutatott, két társa pedig hangtalanul bólintott. Egyenesen felkapaszkodtak a fenyőliget felé, eddig sem úton haladtak, így egyáltalán nem hátráltatta őket, hogy most egy meredek kaptatón kell mászniuk. Ki tudja, mióta lehettek úton, a nap már vagy hat órája felkelt, de mozdulataikon nem látszottak a kifáradás jelei, holott ketten súlyosabb zsákokat cipeltek. A kis csapat kitartóan haladt felfelé, és a nyargaló szél, ha lehet még agresszívebben fújt, mintha csak eltökélte volna, hogy lesöpri őket a hegyről.

A szél minden próbálkozása ellenére azonban a három vándor elérte a ligetet, behúzódott a némi védelmet jelentő fenyőfák közé, és lerázták bakancsukról a rátapadt havat. Leverték szőrmekabátjukról a bolond szél által rájuk hányt hópelyheket, aztán szemügyre vették a fenyvesben megbúvó épületet. Egy vastag rönkökből épített kunyhó volt az, nem túl tágas, de akár hat embernek is kényelmesen elegendő. Az ajtó nem volt bezárva, errefelé nem kellett illetéktelen behatolóktól tartani, csak egy súlyos vasretesz tartotta, hogy a makacs szél be ne taszítsa. Belépve sötétség fogadta őket, az épületnek nem voltak ablakai, ám pár másodperc múlva egy elemlámpa erős fénye hasította szét a feketeséget. A sárgás fénykör egyszerű, céltudatos és fából készített bútorokat világított meg, egy méretes asztalt, hat ágyat, székeket és három szekrényt. A lámpa átsuhant a hétköznapi berendezéseken, csak a masszív öntöttvas kályhán pihent meg egy pillanatra, illetve a mellette felrakott fahasábokon és szenes kosarakon.

Másfél óra múlva a három férfi szőrmebundáitól és vastag pulóvereitől megszabadulva ült az asztal körül, arcuk kipirosodva. Előttük szolid, de kiadós vacsorájuk morzsái hevertek egyforma fémtányérokban. Nemcsak a barátságosan ropogó tűz melegítette őket, hanem egy szinte teljesen üres vodkásüveg perzselő tartalma is. Kényelembe helyezkedve, de némán ültek, mintha csak vártak volna valamire vagy valakire. Egyikük időnként felemelkedett, hogy egy újabb fahasábot dobjon a kályhába. Odakint a sötétség leple borult a kietlen vidékre, csak a szél rótta kifogyhatatlan útját. A vastag mohával kitömött farönkök résein azonban a legnagyobb igyekezete ellenére sem tudott befurakodni a házba, a menedék megóvta az odabent megbúvó prémvadászokat.

– Mi tartott ilyen sokáig, Kolja? – kérdezte az egyik férfi attól, aki egy vödör hóval tért éppen vissza odakintről.
Amaz nem felelt azonnal, mintha előbb megrágta volna a szavakat:
– Van valami odakint.
– Mi az? Ember? Állat?
Kolja vállat volt:
– Ebben a sötétben nem láttam. Csak éreztem.

Hallgattak egy darabig. Több vadászidényt együtt töltöttek már, ismerték egymást, bíztak a másik ösztöneiben.

– Akárhogy is, most pihenjünk. Holnap még megnézzük a csapdákat a forrásnál, aztán visszamegyünk Vaposkába.

Helyeslő mormogás volt a válasz, és mindenki az ágya felé botorkált a kályhában táncoló lángnyelvek sápadt fényében.

– A tüzet ne hagyjuk leégni, aki felébredne, tegyen rá.

Nyugovóra tértek, de talán megszokásból, talán Kolja miatt, a fegyverét mindegyik egészen közel tette az ágyához. Hamarosan mind álomba zuhantak, kimerítő napok voltak mögöttük, amelyeknek még nem volt vége. A vadászok mestersége kemény volt és zord, a tajga semmit sem adott könnyen. A szél pedig csak fújt körülöttük, mintha sohasem akarná abbahagyni.

– Dimitrij, hol van Kolja? – suttogott valaki.

Dimitrij felkönyökölt, és a mellette lévő, üresen álló ágyra pislogott. Bár a félhomálynál is gyengébb volt a fény, az egyértelműen látszott, hogy Kolja nem feküdt az ágyában, és a szobában sem volt. A férfi lassan felült, és felkattintotta az elemlámpát, amit a párnája alól húzott elő. Körbevilágított, de csak Akim hunyorgott a fényben, Kolja ágya üresen ásított.

– Elvitte a puskát, de a bundát nem – jegyezte meg Dimitrij. – Reggel van már?

Akim kimászott a takaró alól, bakancsba bújt, és az ajtóhoz ment. Résnyire nyitotta, és odakintről halványpiros derengés folyt be a szobába.

– Pirkad.

A két férfi sietve összekészült, felöltöztek, és a fegyverüket a vállukra csapták. Kimentek a kunyhó elé, a fák ölelésébe. Csend borult rájuk, mintha minden megfagyott volna a jéghideg éjszakában. Még a szél is megdermedhetett, mert egyáltalán nem lehetett érezni semmit, még a legenyhébb fuvallatot sem.

– Kolja! – Dimitrij kiáltása szinte felrobbant a némaságban. – Kolja!

Képzett vadászok lévén, a férfiak szisztematikusan és rutinosan derítették fel a fenyőligetet a ház körül. A fák között nem volt hó, elsárgult, puha tűlevelek borították a fagyos talajt.

– Ide! – harsant egyszerre Akim izgatott hangja.

A liget szélén, ott, ahol a fák védőgyűrűjén kívül már ujjnyi fehér hó lepte a hegyoldalt, Kolja mozdulatlan, fagyos teste hevert.

A tajga tudott adni, ám elvenni is. A hideg, a vadak és a kopár vidék nem volt akárkinek való. Prémvadászként tökéletesen tisztában voltak vele, hogy akár egy apróság is komoly veszélyt rejthetett ebben a zord világban.

– Mi ütött belé, hogy kabát nélkül jött ki? – értetlenkedett félhangosan Dimitrij. – Nézd az arcát.

Kolja arcvonásai eltorzultak, mintha iszonyatos kínt állt volna ki, vagy rettenetesen megrémült volna. Ugyanakkor, akármilyen érthetetlennek is látszott, egy hátborzongató vigyor ült sápadt ajkain. Talán kiáltani szeretett volna, mert szája nyitva volt, szemei kitágulva meredtek a semmibe. Akim mellé térdelt, és megtapogatta. A halál ezen a tájon nem volt sem tabu, sem ijesztő.

– Meghalt, és csak utána fagyott meg – állapította meg a férfi. – Nemrég, mert még vannak lágy részek. Talán fél órája.
– De miért jött ki? – ismételte magát Dimitrij.
Akim vállat volt, és megcsóválta a fejét.
– Nem tudom, talán… talán amiatt, amit tegnap este mondott. Hogy volt idekint valami.
Dimitrij megborzongott. Hogy attól, amit hallott, vagy a hidegtől, azt csak ő tudta.
– Eltemetjük?
Akim a fák felé bökött a fejével:
– Az egyik fenyő tövébe. Ennyivel tartozunk neki.

A nap már magasan járt az égen, és a szél is megérkezett valamelyik völgyből, hogy ismét egyre erőteljesebben gyötörje a kopár vidék élő és élettelen lakóit. A fenyves halkan búgni kezdett, és az ágak lassú, méltóságteljes táncba kezdtek. A két vadász fedetlen fővel állt pár pillanatig egy friss földdombocska mellett, az egyik vastag vörösfenyő lábánál.

– Ég veled, Kolja – mormolta lehajtott fejjel Dimitrij, és a szél felkapta a szavait, hogy szerte vigye a tajgán, mint kéretlen hírnök.

Dimitrij és Akim csendben összepakoltak a kunyhóban, fát vágtak a következő vadászcsapatnak, és rendet hagytak maguk után. Az eddig begyűjtött prémeket egyenlő arányban szétosztották egymás között, hogy egyforma súlyt vigyenek. Alig beszéltek közben, szinte csak annyit, hogy Kolja prémjeit Mira, a felesége kapja meg. Nem kívántak már a forráshoz sem menni, Vaposka felé fordultak, és az egyre erősödő szélben nekivágtak a hegyoldalnak. Át kellett kelniük a csúcs melletti apró hágón, hogy a Kolcsnij másik oldalán leereszkedve megérkezzenek a nagy völgybe, amely talán másnap estére bevezeti őket a városkába.

A szél szürke felhőket hozott az égre, és dél tájban szállingózni kezdett a hó, mintha csak játékszere óhajtott volna lenni a bolond szélnek. A kavargó hópelyhek erősen megkurtították a látótávolságot, a nehéz hátizsákok pedig húzták a vállaikat, de a vadászok zokszó nélkül meneteltek felfelé. Akim azon töprengett, mit mondhatnak Mirának, mi történt Koljával. Hisz maguk sem tudták, miért ment ki a házból, és mi okozta a vesztét. Talán az arcát nem is fogja említeni a nőnek, az lesz a legjobb.

Gondolatából az zökkentette ki, hogy beleütközött az előtte váratlanul megtorpant Dimitrijbe. A nagy termetű vadász maga elé meredt a hóba, és arra sem reagált, hogy Akim nekiment.

– Itt – csak ennyit mondott, és előre mutatott a hóba.

Úgy két-három méterrel előttük egy mélyedés látszott a friss, ám sekély hóban, egy nagy, lapos és meredek falú lenyomat. Mint egy lábnyom, de mégsem lehetett az. Nem volt formája, nem voltak benne sem karmok, sem ujjak. Hatalmas volt, amorf alakú, és magányos. Mintha a szél odafújt volna valami óriási, nehéz tárgyat, hogy lecsapja, majd újra felkapja, és tovavigye, létrehozva ezt a furcsa talányt. Akárhogy szemlélték, nem tudtak rájönni, mi is lehetett az. Egy nyom? Esetleg csak megsüppedt a talaj? Vadak pihenőhelye? Vagy a szél játszott gonosz tréfát velük? Nem volt kedvük piszkálni, sem idejük sokáig megállni. Át kellett jutniuk a hágón, mielőtt a hó és jég síkossá teszi előttük a sziklákat. Végül is, mit számított, mi volt az?

A naplemente már a Kolcsnij-hegy déli oldalán érte őket, és jóleső érzéssel vették tudomásul, hogy nem csak biztonságban át tudtak kelni a hágón, de még a sötétség beállta előtt elérik a barlangfülkét, ahol éjszakázni terveztek. Talán egy félórányi ereszkedés után már odabent ültek a természetes vájatban, amelynek szűk, lapos bejárata volt, de belül egészen kiöblösödött. Védve voltak a szakadatlanul fújó széltől, és apró gázmelegítőjük lángja is mindössze enyhén remegve égett. Levest készítettek maguknak szárított húsból, gombából és fűszerekből, amitől kellemesen édes illat lengte be a barlangodút. Odakint lomhán hullott a hó, az apró pelyhek örökmozgó táncukat lejtették a lehűlő levegőben, ám előadásukat lassan elnyelte az éjszaka leereszkedő sötét függönye. A két férfi szeme is lecsukódott, meleg szőrmebundájukba burkolódzva elaludtak. Álmuk nem volt oly békés, mint a kunyhóban az előző éjszaka, de pihenniük kellett, hogy másnap elérjék a városkát.

Amikor Akim felnyitotta a szemét, már hajnalodott, a nap gyenge sugarai pirosas kontúrokat rajzoltak a környező hegyek ormaira. Akárcsak tegnap, szélcsend honolt a tajga fölött, és mérhetetlen csend ülte meg a fagyos tájat. A hóesés elállhatott még éjfél előtt, mert bokáig sem ért a fehér paplan odakint.

Dimitrij a barlangfülke szájában ült, fegyvere keresztbe vetve az ölében, és kibámult a völgy felé. Olyan mozdulatlanul ült, mint egy kőszobor, csak lassú légzésétől emelkedő vállai jelezték, hogy nagyon is eleven. Amikor megneszelte, hogy társa is felébredt, röviden kibökött ujjával, és csendesen ezt mondta:

– Van valami odakint.

Akim megborzongott, de közelebb húzódott Dimitrijhez. Ugyan nem állt különösebben szándékában suttogni, mégis fojtott hangon kérdezte:

– Mi az? Hol van?
– Odakint – felelte kurtán a másik.

Csendben kuporogtak az odú védelmében, és figyeltek. Bármi nesz, bármi mozdulat vagy bármi illat elegendő lett volna, hogy észrevegyék. De semmi sem árulkodott arról, hogy lenne a közelükben bármi is. Aztán Akim is megérezte.

Nem lehet szavakba önteni olyasmit, amelyet az embernek csak az evolúció évmilliói során kialakult ösztöne volt képes felfogni, érzékelni és durva gondolattá formálni. Az évezredek során sokan, sokféleképpen nevezték már, de a lényeg ugyanaz volt – érzékelni valami jelenlétét, amely semmilyen más érzékszervvel nem volt megtapasztalható. A két vadász, Dimitrij és Akim, most egészen határozottan tudta, és nem egyszerűen csak érezte, hogy van valami odakint.

Aztán egy árnyék vetült a barlang bejáratára, valami eltakarta a felkelő napot, és egy tompa suhogás vagy súrlódás hangja szűrődött be. Dimitrij felpattant, mintha rugóból lőtték volna ki, és két hatalmas szökkenéssel a hegyoldalban termett. Akim nem követte, teljesen megdöbbent társa váratlan mozdulatától, és a vadászat hagyományainak gyökeresen ellentmondó reakciójától. Jól látta, ahogy Dimitrij körbepillant, majd fejét felkapva, kissé oldalara fordulva, a magasba tekint. Először meglepett arcot vágott, majd a rémület lángja lobbant a szemeiben, hogy az egész átadja magát a terror mindent elsöprő hullámának. A férfi szája kinyílt, de hang nem jött ki a torkán, csak valamiféle mélyről felszakadó hörgés, amely fokozatosan nyüszítésbe csapott át, majd elmebomlott nevetésbe. A következő pillanatban Dimitrij elnémult, arccal előre a földre bucskázott, és pár métert gurulva a hegyoldalban, örök mozdulatlanságba dermedt.

Akim bénultan szemlélte a rövid, ám felkavaró jelenetet, agya görcsösen igyekezett kirekeszteni minden impulzust, miközben ott lüktetett a gondolat – ez a vég. Ám a barlangra borult árnyék elhúzódott, a halk nesz eltűnt a semmiben, és elillant a jelenlét érzése. A vadász továbbra sem mert, akart, tudott mozdulni, a pánik béklyója csak nagyon lassan kezdett engedni szorításán. Amikor végre meg tudta tenni azt a négy lépést, ami elválasztotta őt a kinti világtól, és kitekintett a tajgára, észrevette ő is, amit Dimitrij.

Az leginkább egy emberre emlékeztetett, aránytalanul hosszú lábakkal, és térd alá lógó karokkal, enyhén görnyedt testtartással. Bőre hófehér vagy sápadt fakó volt, kérgesen száraz, ám izmai és csontozata élesen kirajzolódtak alatta. Szőrzet nem borította, még a fejét sem, amely hosszúkásan keskeny volt, látható fülek vagy orr nélkül. Lomhán, nagyokat lépve haladt a hegygerinccel párhuzamosan, sekély, amorf lábnyomokat hagyva a hóban. Észre sem vette, észre sem vehette, sem a barlangüreget, sem Dimitrijt, sem Akimot. Hatalmas, gömbszerűen kidülledő fehér szemei ugyanis legalább kétszáz méter magasan ültek, ahogy ez a kolosszus, három másik társával együtt, méltóságteljes csendben átvonult a szibériai hegyvidék rideg bércei között, és lépteik mögött megérkezett a szél.

Előző oldal Ebenezer