Ősmese
Messze bolyong nyomorában a lélek,
kergeti hajdani lépte nyomát,
múltba merengeni, régi tüzének
hátha lobogna a lángja tovább.
Járja vacogva a völgyeket egyre,
volt szerelem-kacsokon tovalép,
megmelegedne, ha néha lehetne,
hallani vágyva az ősi mesét.
Melyben az angyalok éneke fonja
létfonalát az idők sodorán,
s felvidul arra a mostoha sorsa,
végre ma nincs, aki úgy veri át.
Nincs, aki elveszi tőle a jussát,
enni tud újra a hó elején,
nem közösíti ki ostoba korlát,
nem nyomorítja betegre a kény.
Ámde az ősmese csalfa vigasz csak,
nincs ki beváltsa, mi abba sorol,
lelke, ha sajgva hitére leroskad,
messzi reményt keres épp valahol.
