Züllött kóborlásaim évtizedei VI.
Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett)
Arra gondolok, hogy mi lesz,
Ha egyszer csak úgy meghalok,
És hamuszínű sírom köré ezer
Év múlva nem hoz már virágot
Senki sem, s nem lesz majd
A mennybolton egy csillagpor
Sem, mely’ reám vetné sugarát,
Sem ibolya, sem hóvirág, sem illatozó
Fenyőfák és kőrisek, de még fű sem
Lesz köröttem ezer év múlva már, óh,
Arra gondolok, hogy mi lesz
Akkor, ha egyszer csak úgy meghalok.
Nem lesznek mennydörgések sem,
Mik széttörnék villámaikkal márványba rótt
Nevemet, ezer év múlva leszek egészen
Halott, s ki majd rám tekint, megfordul ott,
S éli hol vígan, hol keserűen életét, mint
Mindenki. Egészen leszek halott.
Nevem bár lehet, fennmarad örökre,
Jó pár ember lesz majd, ki rólam sosem hallott,
Mint Petőfiről, egy szót sem. Így hallgattak ők,
S tovább mentek. Örökre tovább. Most
Tőlük búcsúzom, mint ha ezer évvel
Későbbi dátum villogna Élet Óráimon.
Lelkemben nincs éppen ma, mint ha száz
Évvel később volna, s mégis, ez az értelem oly’
Módon búsul bennem, mint ha őrületem
Maga lenne a színtiszta józanság bora, óh.
Óh, ezer év múlva nem leszek biztosan
Semmiféle rút sem, sem ostoba, s konok.
Könnyek nélkül ülök majd egy márvány
Vázában, mint ha virágnak teremtett volna jó
Istenünk testéből és szívéből, mint néha szokta.
Nem érzem majd és nem gondolkodom.
Nem létezem. Soha többé. Egyszer meghalok.
Nem kelek fel és nem ébredek. Halott
Leszek csillogóan, mint az angyalok.
Vajon tudni fogja-e az akkori világkor,
Hogy örökké élni akartam, mint
A szelíd, békés, ragyogó csillagok,
Csak félre írtam néha soraimat direkt,
Hogy figyeljetek és hallgassatok…
Mert míg kívül 10 kilométert bandukoltam,
Belül évszázadokra előre szaladva toltam korom.
Kevésszer volt, hogy földig omoltam
Gyengeségben, egekig emelt fuldoklásom.
Eger, 2005. (javított vált. 2023. 11. 11.)
