Cím nélkül
/Részlet/
A fekete BMW bekanyarodott az erdőszéli parkolóba. Lassan gurult előre a puha, egyenetlen talajon, majd megállt a kijárat közelében. Péter, mielőtt leállította volna a motort, még egyszer körülnézett.
„Elsőnek érkeztem” – gondolta. – „Micsoda hely egy üzleti tárgyaláshoz. Mint a maffiafilmekben. Azon se lepődnék meg, ha valahonnét egy drogdíler ugrana elő.”
Várt még egy kicsit, aztán kilépett a kocsiból. Egyenesen egy tócsa közepébe.
- Hogy az a... – szisszent föl. – Miért nem bakancsot húztam?!
Persze tudta a választ. Sportosan, de elegánsan öltözött, hozzávaló lábbelivel. Elvégre az üzleti tárgyalás, az üzleti tárgyalás. Még az erdőszélen is. Nem törődve a hideg, csípős levegővel, no meg a tropára ázott, cuppogó cipővel, tett néhány lépést az autó körül. Ekkor pillantotta meg Botondot egy fa árnyékában. Meg mert volna rá esküdni, előtte még nem volt ott. Szinte a semmiből tűnt fel. Mozdulatlanul állt, őt figyelte. Most megszólalt:
- Jó reggelt.
- Jó reggelt – válaszolta Péter. – Nem látom a kocsiját.
- Szeretek gyalogolni.
- De hát az legalább kilenc kilométer...
- Tudom, hogy mennyi.
Péter eltűnődött: „Vajon mikor kelhetett fel, hogy hétre ideérjen? Ugyanaz a semmitmondó viselet van rajta, mint a múltkor, az első találkozásunkkor. Lehet, nincs is másik ruhája. De túracipőt, azt bezzeg húzott!” – Kezdte kényelmetlenül érezni magát, mert Botond azzal az átható tekintettel figyelte, mint legutóbb.
„A vesémbe lát. Talán még a gondolataimban is olvas” – megborzongott.
- Mehetünk? – törte meg a csendet a másik.
- Hová?
- Meglátja.
Erre persze nem tudott mit mondani. Vállat vont, majd elindult a férfi után, befelé az erdei ösvényen. Most bánta csak meg igazán, hogy meggondolatlanul a kedvenc bőrmokaszinját vette fel. Zoknija átázva tapadt jéghideg lábfejére.
„Meg fogok fázni ezen az istenverte helyen. Csak tudnám hova vezet ez a félnótás. Egyáltalán, kinek képzeli magát? Jó! Remek tarsolyokat, süvegeket készít, de végtére is azért, hogy eladja. Nem? Akkor meg mi ez a „hétpróba”? Én se vagyok normális, hogy belementem...”
Tíz perc gyaloglás után a talaj alig észrevehetően elkezdett emelkedni. Röviddel ezután kiértek egy kerek tisztásra. A közel száz méter átmérőjű, szinte szabályosan kör alakú teret úgy ölelték körbe az erdő fái, mint legféltettebb kincsüket. Középen egy füves domb emelkedett ki a talajból. Talán ha hét méter magas lehetett. A szemlélő nem tudta eldönteni, természetes, vagy mesterséges képződményről van-e szó. Botond megállt, nyugodt tekintetét végighordozta a tájon, mintha ellenőrizné, egyedül vannak-e, majd útitársához fordult.
- Na, itt volnánk. Látott már ilyet? – A kérdés egy szarukürtre vonatkozott, amit most halászott elő tarisznyájából. Valamikor egy szürkemarha szarva lehetett.
- Igen. Gergőéknél, a bemutatón már láttam.
- Úgy kell megszólaltatni, hogy két ajkát lazán összezárja, majd az alsót megfeszíti. Közben a szájszéleket hátrahúzza. A kürtnek ezt a végét az ajkainak támasztja és nem túl erősen belefúj. Próbálja meg! – Azzal átnyújtotta a szarvat. Péter két kézzel vette át a hangszert, a szájához emelte, belefújt és nem történt semmi.
- Ne nyomja olyan szorosan az arcába! - oktatta Botond
Most már hallani lehetett valamit. Olyasféle volt, mint amikor a szél belekap a kéménybe.
- Alakul. Csak az alsó ajkát szorítsa, a felsőt tessék ellazítani! Túl sok levegőt használ. Ne erőlködjön annyira! Na, látja, megy ez...
Valóban. Alig öt percnyi erőlködés után megszületett az első, repedtes kürtszó, bár csak igen nagy jóindulattal lehetett annak nevezni. A kézművesben megvolt ez a jóindulat.
- Remekül csinálja. Most másszon fel arra a dombra és addig fújja, még rá nem hangolódnak egymásra!
- Az mikor lesz?
- Tudni fogja.
- Nincs nekem időm erre. Eljöttem, megtettem, amit kért. Most térjünk rá az üzletre!
- Még nem tette meg. Azt mondtam, tanulni jövünk. Maga is, én is. Ez a jó üzleti kapcsolat alapja. Most menyjen!
Ment. Kicsit dühösen, de ment. Elhelyezkedett a dombtetőn, és körülnézett. Igencsak feszélyezte az alkalomhoz nem illő öltözéke: „Még jó, hogy nyakkendőt nem kötöttem. Ha az öreg átver és a kandi-kamera műsorában találom magam, hát kicsinálom. Pali segítsége sem kell hozzá.” – Persze a lelke mélyén tudta, nem így van. A szájához emelte a kürtöt.
Közel két óra keserves erőlködés következett, tele röhögő görccsel, kétségbeeséssel, daccal,
„ezt a marhaságot nem csinálom tovább”-bal. Botond mindvégig mozdulatlanul, szinte kősziklaként állt a tisztás szélén. Őt figyelte. Szeme türelemmel és bátorítással volt tele. A kürt hangja lassan tisztulni kezdett. Elmaradoztak a mellékzörejek és a hangszín is állandósulni látszott. Nem csúszkált annyit le-föl. Egyre érettebben csengett. Péter se erőlködött többé. Lassan, ernyedt izmokkal préselte ki tüdejéből a levegőt. Egyre hosszabb ideig bírta egy szuszra tartani a hangot. Testét átjárta a hanghullámok keltette vibráció. Eggyé lett vele. Aztán valami különös történt. Feloldódott a kürtszóban. Felemelkedett, szétterült minden irányban, ráült az erdőre. Őzeket látott, nyulakat riasztott fel, és mókusokkal kergetőzött a hanghullámok szárnyán. Megijedt az érzéstől és megtört a varázs. Újra a dombtetőn találta magát. A kürtöt a földre ejtette. Botondra pillantott. Az egyetlen fejbiccentéssel nyugtázta a dolgot.
Péter felkapta a zeneszerszámot és leszaladt hozzá:
- Ezt megvenném. Mennyit kér érte?
- A magáé. Már akkor az volt, amikor nekiálltam megfaragni.
- Az enyém? Minden kikötés nélkül? Nincs semmi olyan, hogy naponta gyakorolnom kell, vagy, hogy nem adhatom el... ?
- Ajándékot?
-o-
