Románc - vélemények

Ugrás a műre


Jimmy Cartwright
Admin
2020.10.26 18:02
206 vélemény
Na, ez: "Ha egy verset magyarázni kell, akkor asszem, nem érte el a célját." Erről van itt nagyb... kérem szépen szó! :-)

A punk zenekar nevét csak akkor adom, ha én is tag lehetek. MRI-n és CT-n szeretnék benne játszani, mer' az olyan jó gombnyomogatós. A lélegeztetőgépet, a defibrilátort, meg a műtős szerszámokat meghagyom másnak. Bár, még a végbélbeöntős gumicső-kombón is gondolkodom...
Tetszik nekem ez az "orvospunk". :-)
Persze, ha nagy kezdőbetűkkel írod, akkor semmit sem tehetek. Még jogdíj se jár. :D

És sikerült teljesen szétoffolnom mindent. :-)
Xenothep
Felhasználó
2020.10.26 16:13
219 vélemény
Nemtom Jimmy, a vers jó, és ennél kár többet mondani. Általánosban a hajam hullott a vers elemzésektől. "Mire gondolt a költő?..."

Ha nekiállnék szét elemezni Galbena (vagy bárki) művét, soronként, hogy hú ez a kép most azt jelenti, vagy nem, de ha mégis, akkor bizonnyal a harmadik sorban lévő utalás az elsőben található ötödik sorra való utalásra utal, és ebben a perspektívában szerintem bla bla... Miért akarnám előtérbe tolni a kritikát, (ezzel magamat) ami gyakran hosszabb, mint adott mű? Ha egy verset magyarázni kell, akkor asszem, nem érte el a célját. Igen "szujjektív véredény", a legőszintébb.

(Bocs, de ezt is felveszem egyre bővülő listámra, amelyen egy jövőben megalakítandó punk zenekarom lehetséges neveit írom fel.)

A vers akkor is nagyon jó.
Jimmy Cartwright
Admin
2020.10.26 15:44
206 vélemény
Hú, srácok, lányok! :D
Most volt egy kis időm végigolvasni a hozzászólásokat.
Alapvetően tök örülök, hogy ilyen értelmes módon meg tudjátok egymással osztani a gondolataitokat. Mondhatni egy kellemes eszmecsere alakult ki. Ebbe én nem is szólnék már bele, nem is írnám már le, hogy mivel értek, és mivel nem értek egyet. ;)

Az egészben csak galbenát sajnálom, aki érzésből írt egy tök jó (szujjektív véredény (sic)) szerelmes verset, és bizonyára örült, hogy "De jó, valaki hozzászólt...!", aztán gyakorlatilag igen, tulajdonképpen pedig... a fene tudja. :-) És most még én is szaporítom ezt eggyel...
galbena
Felhasználó
2020.10.25 18:33
9 vélemény
Köszönöm, hogy időt szántatok versem elolvasására!:-D
Xenothep
Felhasználó
2020.10.23 17:13
219 vélemény
Már pedzegettem, hogy verseket többnyire azért nem értékelek, mert buta vagyok hozzá, mint ló a fonáshoz. Ellenben megint az van, ami már előfordult, hogy közelállónak érzem a művet, egyfelől a tartalom, másfelől a stílus miatt. Felteszem épp ezért vagyok elfogult, és az nem feltétlenül jó egy kritika megírása során. (A "kritika" elnevezést a klasszikus értelemben értelmezem, nem úgy, mint manapság értelmezik sokan, hogy kizárólag negatív lehet.)

Szóval a vers tetszik, mert jó.

OFF (és befejeztem)

Márk, Norton

kedves barátaim, hogy ti mindig egymásba álltok... :-) Sebaj, állítólag így erősödik a jellem. Nem mintha ezzel bármelyikőtöknek is problémája lenne. Figyu már, ha érdekel a téma mélyebben, Dr.Xen bármikor fogad a virtuális magánrendelőjében. Témánk a szokásos, depresszió, bipoláris zavar, pszichoaffektív személyiség zavar, identitás zavar, engem minden zavar, a francba is... Viccen kívül szívesen írok a személyes pokoljárásomról, hátha valaki hasznát veszi.
Ida
Admin
2020.10.23 00:44
1216 vélemény
Szerintem "amikor" az ember valami miatt nem szereti önmagát, tele van feszültséggel, ami rengeteg energiát felemészt. Olyankor morcosak vagyunk, gyűlik bennünk a harag, önmagunkat hibáztatjuk olyan dolgokért is, ami nem is rajtunk múlik. Ezért jóval kevesebb figyelmet tudunk fordítani a többiekre. Nehezebben vesszük észre a problémákra figyelmeztető jeleket, kevesebbet gondolunk arra, hogyan tudnánk örömet okozni, sőt jóval kevésbé vagyunk nyitottak mások gondoskodásra, hiszen "minek is hoznak sütit egy ilyen szörnyű alaknak".

Szerintem ez néha bárkivel előfordul, de ha állandósul, az már komoly probléma.
Kereder Márk
Felhasználó
2020.10.23 00:25
152 vélemény
Sziasztok, de örülök a hozzászólásoknak! :-)
Így van, a végletekben való gondolkodást gondolom és is tévesnek, a középút talán itt is a megoldás, ahogy írtam.
A meditációról: talán az frusztrál, hogy bármikor próbáltam, azon agyaltam, mit nem tudok megcsinálni ezen idő alatt, amíg ezt csinálom.
De igaz: más talán szerencsésebb és nem kell ennyit agyalnia a dolgokért, vagy ügyesebb, és kevesebb agyalással is meg tudja teremteni a közeget, amiben a gyerekei felnőnek. :-)
Nem vitatom el a meditáció pozitivítását azzal a fenntartással, hogy kizárólag azt művelve: talán tévút.
Hősnek lenni érzés: eskü, nem magamról beszélek: de nyugodtan érezze magát hősnek a "takarító", aki gyereket nevel. Elcsépelt, de azt gondolom, hogy van egy "láthatatlan lista" ahova az igazi hősök vannak felírva. Ez pontosan inverze a látható listának, ahol pl. a Berki van legelöl (bocsi Berki Krisztián), mint potentát, az élet élvezője. És a láthatatlan lista a valódi lista. (Persze ez a hasonlat képletes.)

Norton, "a valaki nem szereti önmagát, ... az valójában másokat se tud igazán szeretni."-dolgot még át kell gondolnom, most kapásból nem tudom se elutasítani, se helyeselni, ugyanis én magamat néha nagyon utálom, viszont a gyerekeimet asszem szeretem. Ezt át kell gondolnom. De első blikkre itt is azt gondolom, egyik véglet sem igaz: se az, hogy aki nem szereti magát, az mást se, se az, hogy a kettő között nincs kapcsolat. Majd megmondom, mire jutottam! :-)
(Zárójel.: én nagyon örülök ám, hogy csütörtök 0 óra 25 perckor ide írhatok, valahova/valakinek írhatok.) Nagy köszi Nektek! :-)
Ida
Admin
2020.10.23 00:03
1216 vélemény
A "valóságban" való pörgés és a meditáció nem zárja ki egymást, kombinálni is lehet a kettőt. A testem gőzerővel mosogat, miközben a "szellemem" megoldásokat keres egyéb problémákra, átgondolja, mit lehetne jobban csinálni, reflektál saját aznapi cselekvéseimre... és aztán jöhet a vasalás, közben azt is átgondolom, hogy... stb. Biciklizés közben nem ajánlott.:-)

Másik véglet egyfajta teljes jelenlét. Csak az itt és a most létezik, belenézel a másik szemébe, az ő gondjára koncentrálsz, minden rezdülése értelmet nyer, lendületből megtalálod a csomókat, amiket ki kell bogozni, és a bőrödön érzed, ahogy a saját nyugalmad lassan feloldja a benne lévő feszültséget. Csodás érzés, de iszonyú mennyiségű energiát szív el. Ráadásul csak akkor működik, ha tényleg egyensúlyban vagyok. Amikor engem is bánt valami, a másik fél azonnal megérzi, és mondhatok bármit, nem a szavaimra, hanem a bennem lévő feszültségre fog reagálni.

Hogyan lehet segíteni másokon? Talán furcsa hasonlat, de ha kályhává változol, akkor képes vagy átmelegíteni a környezetedben lévők csontjait.

Néha érdemes megállni, és pár percet (nem többet) rászánni, hogy magunkba nézzünk. Ha megtaláljuk a válaszokat, sokkal hatékonyabban meg tudjuk oldani a problémákat. Ha megértjük, hogy mi miért reagálunk így vagy úgy valamire, akkor könnyebben tudunk boldogulni a többiekkel is.

Ezek az én személyes élményeim, de nagyon nehéz őket értelmesen szavakba önteni...:-)
Kapitány
Fejlesztõ
2020.10.22 23:41
231 vélemény
Szerintem az, hogy egy internetes fórumon, valójában ismeretlenül, de mégis értelmes emberek módjára meg tudtok beszélni egy ilyen témát, mutatja, hogy kivételes személyek vagytok mindketten.

Meg persze a Lidércfény is egy kivételes fórum, ahová szerencsére értelmes emberek járnak :-)
Norton
Felhasználó
2020.10.22 23:31
612 vélemény
Kedves Márk! Hálás vagyok, hogy nem sértődtél meg. A mai világban nehéz úgy ellenvéleményt megfogalmazni valamiről, hogy ne legyen belőle személyeskedés. Hidd el, hogy nekem is van családom, vannak emberek, akiket szeretek, és nem egy barlangban élek egyedül, ahol csak egy számítógép van előttem, és nem vagyok jógi, vagy ilyesmi.

Sőt én is dolgozom, gondoskodom stb… de ettől még nem érzem hősnek magam. A véleményem csak annyiban tér el a tiedtől, hogy ha valaki önmagával is foglalkozik, az attól még nem biztos, hogy önző, egoista, stb. Sőt én ezt csak ajánlani tudom mindenkinek. Ahogy neked az „önmegvalósító” meditáló, ezó mizó emberektől van „hányingered”, úgy nekem a szenteskedőktől. A szeretetről pedig annyi a véleményem, hogy ha valaki nem szereti önmagát, nem tesz rendet a saját lelkivilágában, és nem kiegyensúlyozott valamilyen szinten, az valójában másokat se tud igazán szeretni. De ez megint csak a szubjektív, hányingerkeltő véleményem.

Üdv
:-)
Kereder Márk
Felhasználó
2020.10.22 23:14
152 vélemény
Szia Norton, erre reagálni kell, meg lettem szólítva! :-)
Először is elnézést Galbenától, nem konkrétan a műről lesz szó, de azért hozzávetőlegesen: igen.
Norton! Nagyon köszönöm az őszinteséget, azt hiszem ez rohadtul megtisztelő! De tényleg!
Válaszolok is: tényleg úgy gondolom most, hogy az önmagunk „lélekfejlődése” irányába tett erőfeszítés a legnagyobb csapda, ami ránk vár és el kell kerülni.
Szemléletesen: melyiket érzed igazabb életnek?
Azt, aki éjjel nappal meditál a saját (!) lelki üdvéért, elzárkózik a világtól, stb… Mint az aszkéták.
Vagy azt az embert aki naponta robotol, bejár a munkahelyére, hordja a megaláztatásokat azért, hogy a gyerekét tisztességesen fel tudja nevelni? Az egyik ez önmagára irányuló, ha úgy tetszik önző aktus, a másik meg az önfeladás valakiért. Költői kérdés: a bennünk lévő istenkép számára melyiket gondoljuk vonzónak?
Ha azt gondoljuk, hogy van a kettő együtt: szerintem lehet olyan is kivételes esetben, de ez olyasmi, mint az ember munkája. Lehet két szakmád, de az egyik igazából csak hobby lesz. Egy lovat tudsz csak igazán megülni. Egyszerűen azért, mert létezik az Univerzumunkban egy olyan gazemberség, amit úgy hívnak: idő. Hányszor hallunk olyat, hogy valaki a karrierért (itt értsd: akár művészi önmegvalósítás is, mint „karrier”) cserébe feláldozta pl. a fiával való kapcsolatát?
Azt hiszem itt is – mint mindenben – a középút a jó. Pontosabban: a család (mint Szeretet) az elsődleges, és ami marad, az gőzerővel mehet az önmegvalósításra. (Mint most: fektetés után írni ide választ. :P)
Lesarkítva: az a takarítónő, aki más szarját pucolja el, az én szememben többet ér, mint a „felvilágosult, ezo-ember” aki megfejtette a világot. Aha. Meg.
Nem szeretem az önmegvalósító tréningeket. Nem szeretem a life-coach-okat. Hányingerem van tőlük. A nárcizmus és az EGO tombolása. Persze: szerintem.
Én – ellenben veled – úgy gondolom, hogy az ember a lelkét a legjobban úgy élni meg, hogy szeret. Na de nem magát! Az önszeretet passzív, onnan nincs hova menni, megint bezártuk magunkat. Mint egy szervezet, ami külső táplálék hiányában önmagát zabálja fel. Egyszer elfogy a matéria. Nem lesz mit zabálni. Megunjuk magunkat.
Ha létezik is szimplán „önmagunkba mélyedéssel” szeretetet érezni, nos, azt én tuti nem éltem át. Sőt! Minél jobban magamba nézek, annál jobban akarok másra nézni! :-) Hogy őt szerethessem, ha már magamat nem tudom. :P Lehet, hogy a világ másképp működik és neked van igazad és úgy kéne normálisan lenni, ahogy te írtad, viszont azt nem vitathatod el, hogy akkor meg én nem vagyok ennek az „igaz egész”-nek a része. Mert én tök máshogy vagyok. Konkrétan: akkor én deviáns vagyok. Akkor Rock-hands-t mutatok, léggitározok és azt ordítom, hogy Rock’N Roll!
Hiszem, ahogy írtam, hogy a szeretet és főleg a szerelem a legjobb út arra, hogy másoknak jót tégy, magyarul a legjobb út, hogy ne magaddal foglalkozz.
Szerintem a szerelem a legnagyobb ajándék, amit a létezés egyáltalán ki tudott találni. Mintha ebben az érzésben csúcsosodna ki a szándék. Az a szándék, amiért ez az egész lett kreálva. Mintha ezt akarná átélni. Ezt gondolom szépen tárgyi versben megfogalmazva.
Úgy gondolom, hogy az én megoldásom nem „bunkósbot” és nem vezényszó, hogy „légy jó mással, megoldódik a problémád”. Nem ezt mondom, hanem azt, hogy én hogyan élek, hogyan vagyok kiegyensúlyozott. Persze, hogy egy klinikai depresszióssal, vagy neurotikussal máshogy kell tenni!
Az (a lelkibetegség) – ugye ebben egyetértünk – nem az Ember alap állapota. Nem az az origó, nem az a kiindulópont, nem az az alapfeltevés. (Én is voltam azon az oldalon is, tudom, hidd el, miről beszélek, és a legelső találkozáskor szembesített vele a Pszichológus, hogy a pánik betegséget azért hívják betegségnek, merthogy az. Betegség. Meg lehet találni a lexikonban. És nem normális. Ekkor az ember rádöbben, hogy nem a „kegyetlen világ miatt túlérzékeny, jóságos lelkéről” van szó, ami még imponálhat is neki, hogy mekkora „jó” ember. Hanem más a helyzet: konkrétan: BETEGSÉG. A felismerés ilyen kor szar. De szükséges a gyógyuláshoz. Annak felismerése, hogy a betegség nem alapállapot. Betegségtudattal lehet csak gyógyulni. Az az alkoholista, aki azt hiszi, nem beteg, sosem fog leszokni.)
Ez az érvelés – depresszióst felhozni általános Alanynak – olyan, mintha azt mondanánk, hogy mindenkinek a hasát fel kell vágni, mert a vakbélgyulladásban szenvedő hasát fel kell vágni. Az övét fel, igen, de akinek nincs vakbélgyulladása, annak kifejezetten előnytelen, ha csak úgy felvágjuk a hasát. Tehát nem nagyon származik belőle előnye. Sőt, kijelenthetjük: ez az aktus számára kifejezetten kártékony! Nagyon! :-)
Szóval: aki lelkileg van azon a szinten, mint egy páfrány, az ne az önmaga imádásában keresse a lelki békét. (Sarkítok természetesen.) Megint persze: szerintem.
Még egy apróság: azt hiszem én sosem mondanék egy másik véleményre olyat, hogy „sületlenség”. Durvábbat meg főleg nem. Talán körvonalazódott már: én a Te igazságodat is – ahogy mindenki másét egyenként – legitim igazságnak tartom, a TE/Ő IGAZSÁGÁNAK. Amely igazság semmivel sem kevesebb, mint az enyém! Kiváltképp azért nem, mert nekem nincsnek is igazságaim, csak lehetőségeim (!) vannak.
Furcsa, de ebben a relációban én a „lehetőséget” nagyobb, komplexebb dolognak tartom, mint az „igazság”-ot. A lehetőségnek – akár végtelen számosságú – szabadságfoka van! A lehetőségből bármi lehet:
1. : lehet az, hogy tényleg az van,
2. : lehet az, hogy nem az van.
A 2. lehetőség foglalja magába a végtelent. Mert ha valami nem igaz, akkor bármi más igaz lehet. Ekkor a szabadságfok a legnagyobb. (Nem az, tehát bármi.) A legmegengedőbb eshetőség.
Hiszem, hogy ha hiszel valamiben, akkor lekorlátozod az elméd és a szabadságfokod „1” lesz. Bezárod magad.
És ha a lerágott csont-szerű dolgot elővesszük: Mindenkinek az lesz a konkrét valósága, amiben hisz. A keresztényt Jézus váltja meg, a Buddhista mécsese kihuny és újra meggyullad egy másik életben, stb...
Ilyenkor azt szokták mondani, hogy mi lesz azzal, aki semmiben sem hisz? (Mint én?)
De ez téves. Én nem semmiben sem hiszek, hanem mindenben. A kérdés helyesen: mi lesz azzal, aki mindenben hisz, minden lehetőség potenciális állapotban létezik nála? Hát… ilyenkor több lehetőség van, de az egyik az, hogy a „valóságot” éli át. Nem a saját maga által kreált/vágyott kifejletet. Vagy mást. Vagy semmit. Elnézést a kifejezésért, csak érzékeltetem az indulatot: DE EZT AZ EGÉSZET A FASZ TUDJA! Erről beszélek! Honnan „tudunk” bármit is? Sehonnan! Ha az empirikus tudást gondoljuk mértékadónak, (amikor tapasztalatok alapján „tudunk”), a világot a tapasztalatok alapján ismerjük meg, akkor materialistának és ateistának kellene lennünk!
Mi meg hiszünk. Hogy is van ez?
Az „a priori” tudás, az más tészta. Ha Neked volt/van benne részed, akkor nagyon-nagyon szerencsés vagy. Én kimaradtam ebből (is).
Ezért írom most és így is gondolom, hidd el: nem tudom, hogy fentiekben mennyi az igazság és mennyi a kreténség. Ezek csak érzések. Ezek csak egy ember fisz-fsz gondolatai. Ugyanis: nem vagyok az igazság tudója, megmondója. Ne állíts be így. Sose mondtam ilyet. Ez nagyon fontos. Ne kenj be ezzel a szereppel.
És: nehogymá’ te akarj lenni az ügyeletes bunkó! Ha ezt elveszed tőlem, megharaplak! XD
Üdv!
Norton
Felhasználó
2020.10.22 19:21
612 vélemény
Nekem is tetszett a vers, és elnézést kérek a szerzőtől, hogy nem közvetlenül erre reagálok, de Márk sületlenségei nagy hatással voltak rám. Először is furcsa volt számomra ez a mondat:

„Nem kellenek nagy szavak és meditációs technikák. Hisz az is csak a saját lényünkre irányuló erőfeszítés lenne, ami persze egoizmus. Mint a saját lelki fejlődéséért naphosszat meditáló jógi, aki ahelyett, hogy segítene másoknak, a földi életét önző módon magára pazarolja.”

Aki ilyen „bölcsességeket” nyilatkoztat ki, annak még sosem volt valódi meditációs élménye. Én csupán a saját élményemről nyilatkozhatok.

Az efféle élmények természetesen erősen szubjektívak, és közel sem reprezentatívak - de legalább valódiak. Legalább saját tapasztalatokról tudok beszámolni, már ha érdekel ez egyáltalán valakit.

Amikor intenzívebben elkezdtem meditációval foglalkozni, akkor a legmellbevágóbb tapasztalatom legelőször az volt, hogy a saját lényemet kezdtem átélni. Az bennem levő „élőt”. Sajnos csak azt a banális szót tudom rá használni, hogy „lélek”. Rájöttem, hogy van lelkem. Ehhez már nekem, (mint szubjektumnak), nem kellett bizonyíték. Nem kellett szent iratokban elmélyednem ahhoz, hogy tudjam, hogy a „lélek”, mint olyan, egy valóban létező dolog.

A másik, amit nem sokkal később megtapasztaltam, hogy tele vagyok fájdalommal, amiről addig tudomást sem vettem, csak a kellemetlen hatásait érzékeltem lépten, nyomon. A fájdalom javarésze éppen abból fakadt, hogy rengetegen és rengeteg módon éltek vissza a szeretetemmel és a jóindulatommal egész kis koromtól fogva, vagy pedig készakarva ártani próbáltak nekem.

Rengeteg elfojtott indulatot felfedeztem magamban. Sértődöttséget, haragot, és igen… ki merem mondani, hogy gyűlöletet is. Ez utóbbi pedig olyannyira erős volt, hogy nem tagadhattam le magam előtt.

Érdekes módon azonban, ahogy tudatossá kezdtem válni a saját kifejezetten negatív indulataimra, azok lassan elcsitultak, elhalványodtak, és egyszer csak azt tapasztaltam meg, hogy ott van mögöttük a szeretet.

Ez a szeretet pedig magától jött elő, nem pedig azért, mert egy „megmondó ember” rám parancsolt, hogy kezdjek el szeretni, mert akkor feloldódik az egóm.
Parancsra sajnos nem lehet szeretni.

Szerintem kifejezetten fontos dolog, hogy az ember törődjön a saját tudatosságával, a saját lelkével, hogy éberré váljon a saját belső világára, teljesen őszintén. Igen, ez a legritkább esetben diadalmenet. Igen, ez fájdalommal is járhat, és gyakran jár is. És nem egy rövid út. De ez nem „önzés”, mert amíg nem tudok magamon segíteni, addig másokon se fogok tudni.

Én nem tudom megoldani mások lelki gondjait, és mások se tudják az enyémet.

„Bölcsességeket” természetesen (Márkhoz hasonlóan) megoszthatnék velük, pl. hogy „kezdjetek el” szeretni (még akkor is, ha tele vagytok sérelmekkel és gyűlölettel), de ettől nem lesz jobb semmi.

Jó tanácsokkal már tele a padlás. De amikor egy meditációs technika folyamán valaki megtapasztalja az úgynevezett „élő jelenlét” állapotát, akkor nem lesz ettől egoistább, hiszen a jelenét állapot pont az egóból való kikerülésnek az állapota.

Ha viszont valaki 0-24-ben az egójában él, az ezt úgysem fogja megérteni, mivel még nem volt ilyen élménye, még nem tapasztalta meg. Következtetésképp egy olyan dologról alkot egy igen sarkos véleményt, amiről halvány lila gőze nincs.

Persze tudom, hogy ez nem baj, mert joga van a véleményéhez az illetőnek ugyebár. Ráadásul egy olyan országban élünk, ahol mindenki mindenhez (is!) ért.

Csak az a baj, hogy a „kezdjetek szeretni” jó tanács, amellett hogy borzasztóan infantilis, még kontra produktív is lehet.

Kicsit olyan ez, mintha látnék egy borzasztóan depressziós embert, és (természetesen merő segítőkészségből és önzetlenségből) odamennék hozzá, és azt mondanám neki, hogy „te ne legyél depressziós”! Mit depresszióskodsz itt nekem?! Szeresd inkább a gyerekeidet!

Aztán büszke lennék magamra, mert megoldottam az ő életét. (Nem a sajátomat, hanem az övét.) Ő már nem lesz depressziós, és szeretet fogja elárasztani. Hiszen ilyen egyszerű a világ. Ha egy számítógép elromlik, akkor elég néhányat ráverni a bunkósbottal, és máris megjavul. Ez kicsit olyan Izom Tiboros felfogás szerintem.

Az illető nem fog ettől meggyógyulni, sőt adott esetben még bűntudatot is kelthetek benne, mintha nem lenne már elég baja. Ha szerencséje van (nem nekem, hanem neki, mert nekem semmi közöm az ő életéhez) akkor a bűntudat pozitív irányba löki. Egy kicsit magába száll, egy kicsit megpróbál másképp állni a dolgokhoz. De ez az erőltetett próbálkozás nem fog sokáig tartani.

Ha viszont negatív irányba lököm a bűntudat keltéssel, akkor lehet, hogy éppen ezzel lököm őt a vonat elé, akár szó szerint is.

A „megmondó emberek” több ezer éve másról se prédikálnak nekünk, mint a szeretetről. De nézz körül egy kicsit a világban! Erőltetve nem lehet szeretni. A világgal szerintem pont az a baj, hogy a legtöbb ember nem a saját problémáit akarja megoldani, hanem a másokét.
Ezért van zűrzavar a világban.

Elnézést, ha kicsit nyers voltam, már megint veled, kedves Márk. Lehet, hogy ismét én lettem az ügyeletes bunkó. Bocsánatot kérek, de ilyen az élet.

:-)
Kereder Márk
Felhasználó
2020.10.20 09:35
152 vélemény
Elnézést, azért van kétszer alábbi szöveg, mert kipróbáltam a dőlt betű használatát és szokás szerint megint valamit elbarmoltam, csak tudnám, hogyan..... XDDDD
Kereder Márk
Felhasználó
2020.10.20 09:32
152 vélemény
Kedves Galbena,

nagyon tetszik a vers, nagyon szép bemutatása annak, hogy a szerelemben, és úgy egyébként a másik ember szeretésében (pl. a saját gyerekünk szeretésében) feloldódik a saját lényünk, az EGO töpörödik, az énünket fűtő önző tűz, ami hajt az önmegvalósítás felé, elkezd pislákolni, hunyorogni.
Akkor, amikor igazán szeretünk, már nem érdekel minket annyira saját magunk, a nárcisztikus dolgaink helyére az empátia, a másik ember boldogságának akarása lép.
A szeretés és a szerelem az EGO leépítésének legjobb módja. (Nem az egyik legjobb, hanem szerintem A legjobb.)
Nem kellenek nagy szavak és meditációs technikák. Hisz az is csak a saját lényünkre irányuló erőfeszítés lenne, ami persze egoizmus. Mint a saját lelki fejlődéséért naphosszat meditáló jógi, aki ahelyett, hogy segítene másoknak, a földi életét önző módon magára pazarolja.
A szerelem - ilyen értelemben - megváltóerejét szépen mutattad be.
Nekem ezt jelentette ez a vers.
(A had egy picit zavart. Hadd....)Kedves Galbena,

nagyon tetszik a vers, nagyon szép bemutatása annak, hogy a szerelemben, és úgy egyébként a másik ember szeretésében (pl. a saját gyerekünk szeretésében) feloldódik a saját lényünk, az EGO töpörödik, az énünket fűtő önző tűz, ami hajt az önmegvalósítás felé, elkezd pislákolni, hunyorogni.
Akkor, amikor igazán szeretünk, már nem érdekel minket annyira saját magunk, az nárcisztikus dolgaink helyére az empátia, a másik ember boldogságának akarása lép.
A szeretés és a szerelem az EGO leépítésének legjobb módja.
Nem kellenek nagy szavak és meditációs technikák. Hisz az is csak a saját lényünkre irányuló erőfeszítés lenne, ami persze egoizmus. Mint a saját lelki fejlődéséért naphosszat meditáló jógi, aki ahelyett, hogy segítene másoknak, a földi életét önző módon magára pazarolja.
A szerelem - ilyen értelemben - megváltóerejét szépen mutattad be.
Nekem ezt jelentette ez a vers.
(A had egy picit zavart. Hadd....)

Előző oldal