Háló - vélemények

Ugrás a műre


esperanza
Felhasználó
2011.09.09 13:41
11 vélemény
Köszönöm a dicséretet és az észrevételeket. Valóban nem támaszkodhatok majd egész életemben a szüleimre - persze nem miattuk, hanem saját magam miatt. Ha rajtuk múlna tényleg egész életemben megadnának nekem mindent, ami tőlük telik. És mostanában, ahogy én észrevettem, ezzel nagyon sokan élnek is, hiszem közel 30 évesen is a szüleikre támaszkodnak. Én ezt természetesen nem szeretném, de jó érzés tudni, hogy mindig itt vannak és számíthatok rájuk :-)
Xenothep
Felhasználó
2011.09.09 00:18
266 vélemény
Üdv a Lidércen.

Hosszú ideje te vagy az első, aki még a kulcs szindróma előtt megállt egy pillanatra. A "kulcs szindróma" nem a legtalálóbb kifejezés, de nekem megfelel. A lakáskulcsra értelmeztem, amely egész éjjel a fogason lóg, vagy egy telefon asztalkán hever, ahova este ledobtad, marhára nem érdekel mi van vele, pedig nap, mint nap a kezedben tartod, de soha egy pillanatig se gondolsz rá. Kinyitod a zárat vele, amely az otthonodba nyílik, funkcióját ellátta, mehet vissza zsebbe, vagy a polcra. Senkinek nem tűnik fel a léte különösebben, vagy nem gondolkozik el róla.

De mi van, ha elveszíted?

Hazaérsz a szakadó esőtől bőrig ázva, vagy átfagyva késő este munka/iskola után, semmi vágyad, csak hogy meg melegedj. Talán éhes is vagy, nyúlsz a zsebedbe, de a kulcs - nincs. Hirtelen akkor nincs is annál fontosabb dolog adott pillanatban.

A legtöbb dologgal így van az ember. Olyan természetes, hogy a dolgok vannak, vagy már voltak megszületésünk előtt is, hogy nem gondolkozunk el rajta: az állapot ideiglenes, mulandó. Te még az előtt elgondolkodtál rajta, hogy elveszítenéd.

Mert el fogod; mindig mindenki mindent elveszít végül. Ez az élet rendje. Vannak dolgok, amiket lehet pótolni, a kulcs ilyen. Az már az ember egyéni érték ítéletétől függ, hogy mi mit ér az életében. Személy szerint minél többet vesztettem, annál értékesebb lett az, ami maradt.

Nagyon kevés maradt.

Annyira kevés, hogy néha sötétebb napjaimon már az jut eszembe, inkább engem veszítsenek el, hogy nekem már ne kelljen többet. Aztán reggel fel kel a nap, az élet megy tovább, és a sötétség hátrébb húzódik - az is mulandó. Én már nem számítok senkire, de rám számítanak, még dolgom van.

Apa vagyok, és megadok mindent a gyermekeimnek, ahogy az én szüleim is megadtak mindent, amit tudtak, amíg éltek.

Nem mérhető anyagiakban.

-x-
bel corma
Felhasználó
2011.09.08 22:47
880 vélemény
Fiatalon felismertél egy nagy bölcsességet! Sokan csak hosszú évek fájdalmas lázadása árán döbbennek rá erre...;-)
angyalka146
Felhasználó
2011.09.08 20:46
660 vélemény
Nagyon szép amit írtál, tetszik. :-)

De!

Jó a szülői védelem, egy darabig. De az Útra (az Élet nagy Útjára) neked kell lépned, egyedül. És ha nem követed el a hibákat, sohasem tanulod meg a leckéket. Arról nem is beszélve, hogy aki a Mennyországot meg szeretné ismerni, annak a Poklot is meg kell. Hogy utána tudja, melyik-melyik. Remélem, értesz. :-)

Üdv a Lidércfényen! :-)
Kapitány
Fejlesztõ
2011.09.08 20:34
255 vélemény
1. Így negyven felé közelítve én is sok mindent másképp látok, mint tizenakárhány évesen.

2. Valószínű, hogy az előttünk élt néhány száz generáció esetében is igaz volt az, hogy a szülők próbálták megóvni a gyerekeiket azoktól a dolgoktól, amelyeket ők is megszívtak még ifjabb korukban. Persze ez a fajta igyekezet többé-kevésbé felesleges, és az ifjoncok továbbra is elkövetik ugyanazokat a hibákat, mint szüleik és nagyszüleik (visszamehetünk akár egészen Árpád apánkig :-)).

3. Egyébként a cikket olvasva a következő idézet ugrott be:

Mi vagyunk azok, akiktől óvtak a szüleink.

:-D

Előző oldal