Fórum - Ihlet, mint olyan

Megindoklom már, miért is kérdem:

- Annak idején, amikor írtam valamit, sohasem gondolkoztam azon, hogy az olvasóm mit gondol majdan az elkészült műről. Magamnak írtam, a saját törvényeim szerint. Sokat írtam, sok témában és formában; utólag visszaolvasva némelyiket most borzalmasnak tűnik minden szempontból, de rájöttem, hogy ennek ellenére is van bennük valami, ami mostanában hiányzik az írásaimból. Volt az életemnek egy jó hosszú korszaka, amikor nem írtam, és ez után a kihagyás után valahogy nem találtam vissza ahhoz az ajtóhoz, amin azelőtt bármikor átléphettem.

Megváltozott a szemléletem, de behatárolhatatlanul. Amikor újra kezdtem írni, egy idő után feltűnt, hogy túlságosan megszerkesztett az egész, többször átírtam, kihagytam, vagy betoldottam részeket, a maximalizmus ösztönző erejétől hajtva, mígnem megelégedhettem vele. Olyan lett az adott mű, amilyennek akartam, hogy legyen. És dobhattam is el, nem ért semmit többé. Nem okozott örömet, se a megalkotása, se az olvasása. Párat a Lidércfényre is beküldtem, hátha más megmondja, mi a baj velük - ebben reménykedtem. Végül is aztán így lett. A véleményekből megkaptam a választ.

Már nem mesélek.

Stephen King azt mondta egyszer, hogy bármilyen röhejes, a legtöbb kiváló író pocsék mesélő, ha szóban kell előadni egy történetet. Nekem pedig már írásban is észrevehető lett, hogy nem jól adom elő. Gondolkozni kezdtem: - hol lehet az ajtó? Eddig elég volt megfogni a tollat/ceruzát/billentyűzetet, ránézni a fehér papírra/üres monitorra, minden eltűnt, elcsitult a világ, felőlem le is éghetett a fél város, én máshol jártam. De most... most csak a szavakat látom a papíron/monitoron, fogcsikorgatva születnek az írásaim, hatszor leírok egy-egy mondatot, mire véglegesnek gondolom, aztán törlöm az egész szövegrészt, ami tartalmazta, mert nem jó.

Le akartam állni. Beküldtem a 30. művem a régi oldalra, és úgy éreztem, lezárhatom az online "munkásságomat", mert nincs értelme erőltetni. Pár privát levélváltás után a Főlidércekkel még egyszer átgondoltam a dolgot, mert az írás belső kényszere megmaradt, valamit tennem kellett. Ekkor döntöttem úgy, hogy a Mesterhez fordulok segítségért.

A nagyobbik lányom 4 éves lesz, épp a legjobb korban van, most fedezi fel a világot, elég kevés tapasztalattal és viszonyítási alappal, viszont teljesen tiszta mentalitással, mentesen mindenféle nézettől. Sokat tanultam tőle eddig is, de most olyasmit akartam, amit valaha én is tudtam, csak elveszítettem. Látni úgy, ahogyan ő, és elmesélni úgy, ahogyan látom. Ezért aztán nem őt ültettem az ölembe, hogy elmondjam neki mit kell látnia, hanem én térdeltem le mellé, és megkértem: mesélje el, mit lát. Amíg megvan a képességem, hogy egy gyerek szemével lássam a világot, hogy ne tegyek különbséget a valóság, és a belső valóság közt, addig tudok mesélni őszintén. Akkor mindenki el fogja hinni, amit mesélek, mert én is elhiszem.

Megtaláltam az ajtót végül, most már nagyon vigyázok, hogy ne veszítsem el.

Mickey: Igen, egyetértek. Tulképp ezért tettem fel a kérdést, hogy "az ihlet egyenlő-e az ötlettel", ám a kérdés lényege attól még megmarad, tehát átsiklottam a probléma fölött. Viszont szépen boncolgatjuk a témát.

Kapitány: Azt hiszem, az alkotó folyamatok tényleg hasonlóak, sőt, talán a módszertan is. Hiszen a programozásnál is meg kell először tanulni, mit hogyan lehet, mit hogyan kell. Ugyanez megvan az írás során is (lásd: írástechnika), mert van, ami tanulható. Aztán a programozóknál születnek olyan dolgok ihletből, mint pl. a Wolfenstein, később a Doom 3D-s motorja, az íróknál meg pl. mint A Gyűrűk Ura, vagy a Korongvilág regények. De ugyanez áll a festészetre, szobrászatra, zenére, egyéb művészetekre is.

Ráadásul mindezek hatnak egymásra...

Az írás folyamata is olyasmi lehet, mint a programozás. Azt is lehet ihletből csinálni, amikor az ember örömmel ír érdekes és jó programokat, és persze van olyan eset is, amikor szinte félálomban írunk valamit, mert már szorít a határidő. Gondolom, a profi írók is képesek megírni egy történetet, csak azért, mert muszáj. Mi persze még nem tartunk itt

Szerintem az ötlet nem egyenlő az ihlettel. Sokszor vagyok úgy, hogy van egy ötletem, de meg kell várnom amíg ihletem is lesz hozzá. Nálam attól függ a novi nyelvezete, stílusa, háttere és a karakter viselkedése. ( Ha az első mondatom megvan, akkor általában sínen vagyok ) Sztori bármiből lehet, de az ihlettől lehet jól megcsinálni. (Eeeegen, a kezdőnek ihlet, a profinak előleg szindróma )

Jaj Xen! Dehogy vagyok én prof. meg ilyenek! Csak igyekszem használni a szürkeállományom.
Szerintem, ha mi magunk sem tudjuk igazán megfogalmazni a választ a feltett kérdésre (akik 5-10-15-20 éve, vagy még régebben írunk), akkor senki sem tudja. Mert talán nem is lehet megfogalmazni, hogy bizonyos embereknek honnan támad az a késztetése, hogy írjon. Az pedig, hogy miről ír...

Konkrét példa?

TAlán a legkönnyebben megérthető, ha ott kezdjük, hogy az első írások - többségében - másolatok. Egy, vagy több olvasott, látott történet saját magunk által történő újradefiniálása, a saját szájízünk szerint. Ott van a sajt példám, a régi oldalon megtalálható "A vándor" című novellám. Azt bevallottan az Indiana Jones történetek ihlették, csak próbáltam - ma már jómagam is úgy látom, kevés sikerrel - más környezetbe átültetni.
Aztán ott van a "Bizalomgerjesztő külső...". Ez tulajdonképpen Kapitánnyal történt meg, ő mesélte, persze nem teljesen így.
Vagy például az "Egy valóra vált álom", ami a tizenévesen nézett éjszakai horrorfilmek hozadéka.
Aztán az eleddig el nem készült, nem is publikált, 1996-ban kezdett, jelenleg "Valóságos álom" munkacímen futó írásom, amit részben egy jósálom, részben pedig a megjósolt valóság ihletett.
Vagy a "Tapló és bandája", illetve a "Bambatök problémája" című izék, amelyek egy régi szerepjátékos kaland részben újraélesztett karaktereire, eseményeire épülnek.

Szóval eléggé változatos az esetemben (is), hogy mit "vetek papírra".

Engem gyakran az ihlet írásra, ha közeledik az AKF kiadási határideje, és még nincs könyvajánló az adott hónapra

Tengermély egyetértésem professzor Cartwright! Pont ez az, amit próbálok megfogalmazni már régóta. A legkülönfélébb helyeken/szituációkban jön a gondolat, ami egészen egyszerűen más, mint az általános gondolatfolyam. Ahogy írtad: látsz valamit, csak egy kép, semmi érdekes nincs benne, de elindít benned egy gondolatsort, nem tudod, nem is akarod leállítani, és mire eszmélsz, már egy új történet van a fejedben.

Konkrét példákat nincs kedvetek leírni?

Néha, amikor itt elolvasok egy-egy írást, annyira érdekelne, hogy ez most honnan jött. Nem a versek, azok olyan mélységből jönnek, ahová az egyén csak egyedül jut el. Na de a novellák, ahol a főhőssel olyan dolgok történnek meg, amik a való életben talán megszokottak lehetnének, mégis van bennük valami plusz, amitől érdekessé válnak.

Írjatok! Mert az jó!
Ja és egyetek sok beiglit, mert az is jó.

-x-

Feltehetnénk azt a kérdést is, hogy az ihlet egyenlő-e az ötlettel. Bár a lényeg ettől még nem változik, s a kérdést ugyanolyan nehéz megválaszolni.
Véleményem szerint azt, aki írói ambíciókkal rendelkezik, bármi képes megihletni, bárhol találhat ötletet. Avagy Kellér Dezső után szabadon: a téma az utcán hever. Még szabadabban: nyúlj le az életből bármit, ami kicsit is megragadja a figyelmed.
Van egy rakat olyan írástechnikai gyakorlat, amikor lényegében egy-egy pillanatból kell novellát kerekíteni. Pl.: látsz egy szerelmespárt az utcán; elröppen egy galamb a fejed fölött; egy férfi taxiért int; nevető kisgyermekek; egy srác furán tekint az ég felé; megkondult a templom harangja; egy iskolás lányt lecsapott vízzel a troli; satöbbi, satöbbi. Egy kis fantáziával ezekből élő, lélegző történeteket lehet fabrikálni. No persze azt senki nem mondta, hogy ez könnyű.

Azt szeretném, ha leírnátok kit mi ihlet meg, honnan jön az ötlet, kit csókol homlokon a Múzsa.