Búcsú
Testembe törött a tőr pengéje,
bordáim között lángolva lüktet,
ujjaim közül elcsorog életem,
s bíborba borítja a bús földet.
A mérföldek tengerének hűvös
hullámai elmossák a hangom,
fülemben vér dobol, s csak a
szél sziszegő sikolyát hallom.
Mélyen kortyolva a levegőt, a
komor sziklákra leroskadok,
éteri szálat szőve szavaimba,
néked apró üzenetet hagyok.
Alkonyba dermedt világomat
a pirkadat pírjaként szeretted,
szürke szilánk volt szívem, te
megérintve gyémánttá tetted.
A mámoros gyengeség forró
érzése volt, ha hozzám bújtál,
s édes kín remegett bennem,
ha puha ajkaddal csókoltál.
Minden perc apró varázs volt,
amíg én veled ragyoghattam,
egy csoda volt, s míg tartott,
addig hű szerelmed voltam.
Már nem érzem a fájdalmat,
csak nagyon fáradt vagyok,
bárcsak látnád, oly szépen
fénylenek ma a csillagok...
