Kocka fordultával 6. fejezet (Történet a B- valóságából)

Horror / Novellák (267 katt) Zanbar
  2023.06.17.

Matthew tisztában volt vele, hogy Betthany mennyire fél ettől a helytől. Nem pusztán annak rossz híre miatt. Sokan keresték már kitartóan a Harker-házban kísértő szellemeket, a gonoszt, mely a babonák szerint beleitta magát a falakba, de az eredmény minden alkalommal ugyanaz volt, mint Luke esetében az „A Birodalom visszavág” során. Nem volt odabent semmi, csak az, amit magukkal vittek.

Betthany esetében ez, Dorothy volt.
Betthany esetében ez… ő volt.
Mindaz, ami történt, és amit őket ketten sohasem beszéltek ki magukból.

Átvágtak a kerten. Azok, aki belógtak a házba, legtöbbször valamelyik magasföldszinti ablakot választották, ám neki semmi kedve sem volt az ilyesmihez. Kesztyűt húzott, és néhány erélyes mozdulattal lefeszítette a bejáratra szögelt deszkákat. A szögek könnyen kifordultak a korhadt fából, majd betaszította a megvetemedett keretében nehezen járó ajtót. Doh-, penész- és rothadásszag áradt feléjük odabentről. Felkapcsolta a lámpáját és elindult befelé.

Gyenge huzat támadt, ahogy kitárta az ajtót, közel sem elég erős ahhoz, hogy felkavarja az évtizedek óta lerakódott, vastag, kemény porréteget, így jól kivehetőek voltak benne a lábnyomok, ám azok első pillantásra éppen úgy származhattak a srácoktól, mint egy hetekkel, vagy éppen hónapokkal ezelőtt idemerészkedett másik gyerektől.

A ház nem csak kamasz fejjel tűnt hatalmasnak, valóban az volt, szövevényes, labirintusszerű, ódon épület, egymásból nyíló szobák sokaságával, és kevés összekötő folyosóval. A roskadozó bútorokkal telezsúfolt előtérből jobbra egy nagyobb helység nyílt, mely talán társalgó lehetett egykoron. Ennek ablakain keresztül jutottak be rendszerint a srácok. Matthew emlékei szerint ebből a helységből széles, ajtó nélküli átkötők vezettek tovább a ház belsejébe. Benyitott, és fennhangon a három fiút kezdte szólongatni, de nem érkezett válasz.

– Nagy ez a ház, de azért nem ennyire – jegyezte meg Betthany mögötte.

Matthew bólintott, majd körbevilágított a helyiségben. Az árnyékok megnyúltak, felkúsztak a falakon, mely tintaként itta fel őket. Emlékezett valami hasonlóra a tizenhét évvel ezelőtti estéről. Nem, rázta meg a fejét. Nincs itt más, csak amit magunkkal hoztunk!

Szemügyre vette a padlót az ablakok alatt. Itt már egyértelműen friss nyomok voltak, és az egyikről úgy vélte, hogy felismeri.

– Ezt egy tíz és feles Air Jordan hagyta – mutatta a lámpájával. – Emlékszem, Harvey mennyit nyaggatta miatta Carolt, ő meg hogy csodálkozott, hogy már ilyen nagy a lába. Bejöttek – követte a nyomokat tovább –, át a szobán, majd a…

–… a képtárba. – fejezte be helyette Betthany és elindult előre.

A Harker-ház lényegében érintetlen volt, minden úgy és ott maradt, ahol az utolsó lakók, vagy éppen maga Abigal Harker hagyta őket. Bármelyikük is rendezte be, a képtárként emlegetett tágas helység mind a négy falát elborították a portrék, a tájképek és csendéletek, sőt a nagyobb művek keretei közötti hiátusokat is apró festményekkel töltötték ki, azt a nyugtalanító érzést keltve az emberben, hogy bár aprólékos munkával készült miniatűr remekek voltak, az alkotóin túl egy másfajta megszállottság is vezette festőjük kezét. Annál is inkább, mert mindegyik egyetlen témát dolgozott fel. Forlorn Fallst és az egykoron itt élőket.

Egynéhány arckép tekintete mozdulni látszott, vonásaik pedig grimaszba torzultak a félhomályban. Bizarr volt belegondolni, hogy ehhez a nyugtalanító szobához, a ház későbbi tulajdonosai sem nyúltak. Matthew-nak első dolga lett volna kiüríteni, úgy ahogy van.

A helység közepén négy kecskelábú karosszéket fordítottak egymás és egy alacsony asztalka felé. A legtöbb történet, mely Abigal Harker boszorkányságáról szólt, ez a szoba, annak képei és bútorzata köré szövődött, hogy mindezek valamiféle rituáléhoz kellettek, melynek során a ház lakói megigézhették a festményeken látható személyeket, és a távolból is figyelhették őket.

Matthew a lábnyomokon túl valami más ismerős dolgot is észrevett a helyiségben. Egész pontosan a különös módon makulátlan lakkozású asztalkán. A kockát, melyet Ezekiel Martson adott neki néhány héttel ezelőtt, hogy Betthany tudta nélkül eljuttassa Nathanhez, és amitől, legalábbis az unokaöccse szerint, a fiú azóta egy pillanatra sem vált meg. Ez volt a „szerencsekocka”. Most mégis ott hevert az asztalon, sápadt, fémes színével torzan tükrözve vissza lámpáik fényét. Harvey szerint pontosan úgy működik, mint a hagyományos, hatoldalú, dobni kell vele, és minél nagyobb az eredmény, annál jobb. A kocka most az egyesen állt. Maga sem tudta miért, de nyugtalanítónak találta ezt a részletet. Mert ez a holmi mindig a húszasra fordult a srácok szerint. Éppen ettől volt „szerencsekocka”. Valahogy nem volt rendjén.

– Erre mentek tovább – szólalt meg tőle balra Betthany –, aztán szétváltak – intett mindkét irányba. – Nathan Marston! Elég a bujkálásból!

Matthew tisztán hallotta, hogy a másik hangja remeg az aggodalom és a rossz emlékek szította idegességtől, mert akármi is volt az oka, hogy a fiúk még mindig nem hallattak magukról, a Harker-ház a lehető legrosszabb hely volt ehhez a fajta „bújócskához”, hiszen a félelmek sokaságát szabadította fel az emberben. Ezt első kézből tudta, 1969. Halloweenje óta.

– A cipőnyomok alapján Harvey biztosan a lépcső felé ment, és egyikük vele tartott – folytatta Betthany. – Ez viszont a pincébe vezet. Mi a fenéért? – fordult vissza, így most a férfi lámpájának fénye neki is hosszan elnyújtózó, torz árnyékot rajzolt, mely görcsösen rángott és úgy tűnt, mintha el akarna szakadni tőle, hogy eggyé váljon a többi árnnyal, melyeket a fal már magába szívott.

Matthew megrázta a fejét. Nem, nem látott ilyesmit!

– Fogalmam sincs – felelte kissé megkésve, majd ő is szemügyre vette a lábnyomokat.

Nem egyszerűen szétváltak. Úgy látszott, hogy Nathan, Harvey és Andrew egyenesen kiszaladt ebből a szobából. Talán megijedtek valamitől. De miért nem visszafelé futottak, vissza az ablakhoz, amin át bemásztak?

Emelet és pince. Los Angelesben azt tanították nekik, hogy az egyik legrosszabb dolog, amit rendőrök intézkedés közben tehetnek, hogy zárt, ismeretlen helyen szétválnak, mert így ugyan gyorsabban derítik fel a helyszínt, ám lemondanak a legalapvetőbb, társaik nyújtotta biztonságról is. Sokszor elmagyarázták neki, hogy ez egy rossz döntés, melynek ellent kell állni.

Ugyanakkor a kiképzés és a rendőri gyakorlat során kevés szó esett egy romos „horrorfészekben” eltűnt kamaszok felkutatásáról, akik semmilyen életjelet sem adnak magukról. Mégis mi ilyenkor a jó, szakszerű eljárás?

– Rádió – ellenőrizte a készüléket.
Betthany követte a példáját.
– Tiéd az emelet, enyém a pince. Kerítsük elő a srácokat!

A lefelé vezető, korlát nélküli lépcsősor, melyet mintha a ház alatti kőzetből vágtak volna ki ismeretlen kezek, zavaros emlékként maradt meg Matthew-ban. 1969-ben kevés híján legurultak rajta Betthany-val, ahogy lefelé rohantak, Dorothy hangját követve. Fogalmuk sem volt róla, a vékony, gyengécske lány miként volt képes kinyitni a nehezen járó, súlyos pinceajtót, vagy mi vitte arra, hogy lemerészkedjen a ház többi részéhez képest is sötét alagsorba.

Egyedül a rémült kiabálása számított, ahogy a nővérét szólongatta.
Azt, aki idehozta, majd magára hagyta.
Matthew miatt.

Nem! Nem így volt! Elszakadtak egymástól, minként a srácok is, de csak a véletlenen múlt, hogy Betthany és ő előbb találták meg egymást, mert egészen biztos volt benne, hogy a lány elsőként a húgát kereste volna. Nem őt.

Ebben egészen biztos volt. Másban viszont már nem annyira.

„A félelem és sokkhatás során született emlékek ritkán megbízhatóak, jobb elengedni őket.” Ezt a mondatot, még 1981-ben hallotta egy rendőrségi terápiás foglalkozáson Los Angelesben. A jamaikaiak akkoriban vették át a város gazdátlanná vált marihuána piacát, miután a többi szervezet a keményebb drogokra és a szintetikus anyagokra váltott. Volt már piacuk, pénzük és hatalmuk a városban, csupán területük, „helyük” nem. Így háborút hirdettek. Rituális gyilkosságok, mészárszékszerű helyszínek, és csupán néhány, súlyosan traumatizált túlélő jelezték, merre jártak. A féléves hadjárat végére az üggyel foglalkozó rendőrök javának kötelező volt pszichológushoz járnia, és erősen ajánlott volt megfogadni, amit mondtak, ha az ép eszüknél akartak maradni. Ott hallotta többször is, ezt a mondatot. „A félelem és sokkhatás során született emlékek ritkán megbízhatóak, jobb elengedni őket.” A baj az, hogy sokszor mása sincs az embernek, csupán ennyi. Torzult emlékek, melyekkel rettenetes mivoltuk ellenére is csupán védeni akarja magát az elme.

Matthew, a terapeuta szerint egészen jól viselte. Nem azt, amit átélt, hanem ami utána következett. Sok kollégáját a tanácsadás ellenére is rémálmok kínozták, így többen a gyógyszerekhez és az alkoholhoz nyúltak, vagy addig hajtották a munkát, amíg teljesen ki nem égtek tőle. Matthew, egészen jól viselte. Ő viszont nem egészen tudta, mit jelent mindez. Ha csak nem azt, hogy nincs már benne több hely az efféle rémes emlékképeknek. Ez a ház itt, simított végig a durván megmunkált kőfalon, ez nem engedte, hogy „vetélytársa” legyen. Bármit is jelentsen ez.

Megállt a lépcső aljában. Olyan érzés volt, mintha nem csupán testileg szállt volna alá a mélybe, az egykori Harker-kúria mintha mindenestül ránehezedett volna.

Körbepillantott. Mikor még lakták a házat, a pincét deszkafalakkal több kisebb helységre osztották, mivel az egyszerre töltötte be a raktár, lomkamra, valamint a fa- és szenespince szerepét is. Ám a fa mostanra elkorhadt, és az elválasztók saját súlyuk alatt roskadtak össze, tovább növelve a padlót borító hulladékhalmot, leginkább szálkákkal és néhány száz rozsdás szöggel. Rettenetes ötletnek tűnt itt elbújni.

Zajt hallott a sötétségből. Motozást, elfojtott suttogást. Arrafelé irányította a lámpát.

– Én vagyok az, kölyök. Matthew Johns! – szólalt meg nyugodt hangon. – Biztosan rémült vagy, de nincs már semmi baj. Elindulok feléd.

A legtöbb lomot félrerugdosta az útjából, de néhányra kénytelen volt rálépni. Korhadt deszkák, rongyhalmok, felismerhetetlen kupacok. Lassan haladt, közben folyamatosan ide-oda járatta a lámpafényét. Nagy ez a pince, de azért nem ennyire! Hol lehetsz kölyök?

Valami koppant és végigperdült a lépcső kőfokain, a háta mögött. Sokszor. Hússzor is egymás után, míg végül leért az utolsóra. Vagy inkább az elsőre. Az egyesre.

Odafordult. A „szerencsekocka” a lépcső alján hevert.

– Itt – szólalt meg mellette egy hang.

Nem Andrew volt, sem Harvey, vagy Nathan. Hanem Dorothy Marston.

Előző oldal Zanbar