Hulla a lépcső alatt

Horror / Novellák (1356 katt) Norton
  2011.07.26.

Kutymorgó úr világéletében városi ember volt: panelházban élt, amióta az eszét tudta. Az elpuhult kényelemben unalmasan teltek a napjai, ám nemrégiben történt egy sajnálatos baleset a testvérével, aki kizuhant hetedikről és szörnyethalt. Ez óriási tragédia volt, amit alig tudott kiheverni.

Aztán, mintha ez sem lett volna elég, a rendőrség avval merte meggyanúsítani, hogy ő lökte ki az ablakon a szeretett kisöccsét! Ez egyszerűen abszurdumnak hangzott!

Az egyetlen tanú szerencsére a szemközti háztömbben lakó Stopphauer néni volt, aki nem bizonyult túlzottan hitelesnek, főleg amikor szemorvosi véleményt kértek róla. A vád megdőlt, így az igazság győzedelmeskedett: Kutymomrgót hamarjában felmentették, aminek roppant módon tudott örülni.

Ám azóta valahogy mégsem volt képes a régi lakásában élni, mert állandóan az öccse járt az eszében. Levegőváltozásra volt szüksége, mielőtt teljesen kikészül, ezért úgy döntött, hogy vidékre költözik inkább. Szétnézett az interneten, ahol megtalálta a Lókolbász tanyát, mint egy esetleges új lakhelyet - a leginkább talán az ára volt a csábító.

A hely elhagyatottnak tűnt, de éppen erre volt most szüksége. A tulajdonos, Bölömbika úr, meglehetősen udvarias, szimpatikus férfi volt - kiváló üzletet kötött vele. Álmába se hitte volna, hogy ilyen jól fog majd járni. Eladta a saját lakását, és megvette a Lókolbász tanyát, ami elég rendezett porta volt, ráadásul sokkal nagyobb területű, mint az addigi lakása. Potom pénzért jutott hozzá! Még az is hülye, aki kihagy egy ekkora lehetőséget! Egyáltalán miért akar mindenki a városban élni? Csak mert több a munkalehetőség? Attól még nem hal meg az élet vidéken sem!

Igen elégedett volt az eseményekkel. Mikor a régi tulajdonos kiköltözött, rögvest megkezdte rendesen megismerni a legújabb birodalmát: általában ilyenkor szoktak kiderülni a rejtett hibák. Legelőször a padlásra ment fel, majd lefelé haladt a szemlézéssel. Bejárta az összes létező helyiséget, és észrevette végre az egyenetlen parkettát, melyet már nem takart el a szőnyeg, a nyirkos falakat, ahol már nem volt ott a szekrény, meg egyéb kisebb gondokat, de ezek egyelőre nem szegték a kedvét. Legvégül a pincében kötött ki, ahol egy rozsdás, négykerekű vastákolmányba botlott, amely talán valamifajta szállítóeszköz funkcióját tölthette be. Szó szerint botlott bele, mert rendesen bevágta a térdét. Mérgesen lökte arrébb, ám visszagurult hozzá.

- Visszajössz a gazdihoz? - motyogta magában.
Lábai alatt csak a keményre döngölt, csupasz anyaföld látszódott.
- Ez nagyon lejtős.

Végigtapogatta a talpával a talajt, és szemközt, a lépcsőlejáró alatti részen meglepetten vette észre, hogy szokatlanul puha a föld. De vajon miért? Nagy erőkkel kaparni kezdett, csak úgy kézzel, és hamar meg is lelt valamit.

- Kincset találtam?
Elkezdte kihúzni, ami a kezébe akadt.
- Csak egy tornacipő - csóválta a fejét, miközben átsuhant az agyán, hogy felesleges mások szemetében kotorásznia.
- De miért ásták ide?

Ám a tornacipőben volt valami. Ösztönösen elkezdte kifűzni, és nehezen esett le neki, hogy egy lábat lát: egy rothadó emberi lábat. Harsányan üvöltve ejtette el, majd hátrafelé kezdett mászni, akár egy rák. Lendületesen pattant fel a földről, és iszonyodva nézte a felszínre kapart „szerzeményét”. A nyirkos fal és az egyenetlen parketta még hagyján... de egy hulla a lépcső alatt?

- Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! Talán a többi része is ott van? Hívni kell a rendőrséget!
Pánikba esve indult el felfelé, ám mielőtt elérte volna az ajtót, ismét kellemetlen meglepetés érte: a halott kisöccse jelent meg előtte a semmiből.

- Ne oly sietve, testvérkém, még leesel valahonnan!

A félig áttetsző jelenés bőre sápatagon derengett, a haja égnek állt, az arca eltorzult, a szemei kifelé guvadtak. Egy elektromos talpmasszírozó gépet emelt a feje fölé, mintha azzal akarna lesújtani.

Kutymorgó üvöltve szaladt visszafelé, s reszketve bújt meg egy sarokban.

- Menj innen! Menj a helyedre!

Szinte halálra vált a félelemtől. Lépteket hallott, de feleslegesen aggódott, mert Bölömbika érkezett meg az ügyvéd úr társaságában - vele készítették el az adásvételi szerződést. Egy jókora rottveiller is volt velük, talán valamelyikük házi kedvence lehetett.

- Ügyvéd úr! Jaj, de jó, hogy itt vannak! Az öcsém! Az öcsém...
- Nyugodjon meg! Most már minden a legnagyobb rendben. Lassan vegye a levegőt!
- De egy hulla van a lépcső alatt!
- Van ott több hulla is. Oda se neki!
- Ezt csak ilyen nyugodtan...
- Az előző vevőm - közölte Bölömbika egy ásítást elnyomva. - Neki is eladtam a házat.
Az ügyvéd felkacagott.
- Nem az első, és nem is az utolsó! Az a jó ezen a tanyán, hogy többször el lehet adni!
- Maguk elmebetegek! Ilyen egyszerűen nincs!
- Sajnos van - sóhajtott az ügyvéd, aki a hisztérikus pánikon valamiért egyáltalán nem hatódott meg.
Ehelyett harsányan felkiáltott:
- Fogd meg, Kockacukor!

A rottveiller ekkor előre lendült. Nem nagyon ugatott, hanem inkább hörgött, mint egy ragadozó. Kutymorgó maga elé kapta a karját, s az eb ráfogott, de keményen. Vannak kutyák, melyek megharapnak, aztán elengednek, s vannak, amelyek megharapnak, aztán nem engednek el - Kockacukor az utóbbi kategóriába tartozott. Roppanás hallatszott, midőn tört a csont, majd a vérszomjas fenevad rázni kezdte a pofáját, letépvén az áldozata karját.

Kutymorgó sikoltott, és a szabad kezével megpróbálta kinyomni a háziállat szemét, ám az új fogást talált rajta, ezúttal a jobb kézfejét kapta el, majd lerángatta magához a földre. Csak úgy dőlt a vér mindenfelé.

- Muszáj ezt végignézni? - kérdezte Bölömbika fejcsóválva. - Nem mintha zavarna, de már kezdek én is félni ettől a dögtől!
A jogász azonban mosolygósnak látszott.
- Imádom az ilyeneket látni! Bestiális küzdelem, akárcsak az ősidőkben. Maga túlságosan érzékeny ahhoz képest, hogy embereket eszik.
- Erről jut eszembe, az agyát én akarom! - közölte Bölömbika mogorván. - Nem szimpatizálok Kockacukorral! Állandóan széttrancsírozza a kuncsaftjaimat. Még szerencse, hogy az agyvelőhöz nem férhet hozzá, mert azt is összemocskolná. Sokkal jobb lenne lelőni inkább a vevőket.
- Én állatbarát vagyok, és jut magának is a húsból! Nem szabad ilyen irigynek lenni! Mindannyian jól járunk.

Kutymorgó üvöltése elhalkult lassan.

- Most nézze meg, hogy összevérezett mindent! Takaríthatok utána megint. Ropogtasd, te véres pofájú bestia, ropogtasd! Ne zavarjon, hogy én is ettem volna belőle! A világért se zavarjon!
- Most mit finnyáskodik? Maga pont olyan, mint a volt feleségem. Az is mindig morgolódott.

Bölömbika legyintett, de ekkor autóduda hangja törte meg a csendet.

- Új vevők érkeztek. Hozza a kisbaltát!
- Majd ha megtörténik az átutalás. Csakis akkor! Hányszor mondjam el magának? Minden munkának megvan a maga sora: előbb a pénz, aztán az élvezet.
- Ezt mondta az utcasarkon is a hölgy, mielőtt élve boncoltam.
- Na, jöjjön, maga anyaszomorító! Fogadjuk a vendégeinket! Kockacukor, te itt maradsz!

Ismét visszaállt az egyetértés közöttük, mert láthatóan jókedvűen lépkedtek felfelé a lépcsőn. A rottveiller ropogtatott, a két házigazda pedig szívélyes mosollyal fogadta az érdeklődőket, de sajnos nem tudtak megegyezni, mert az idegenek egyszerűen eltűntek, mégpedig családostól, kocsistól, mindenestül! Senki sem tudta, hová utazhattak, a hatóság pedig értetlenül állt az eset előtt. Az üzlet sajnos ezúttal sem jött létre, így a Lókolbász tanya továbbra is eladó. Ha érdekel valakit, megveheti!

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 4 db)