Ágnes

Fantasy / Novellák (602 katt) Athor R. Chynewa
  2023.05.04.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/12 számában.

Apám nagy gazember volt. Magát dörzsölt üzletembernek tartotta, de azért nem voltak illúziói; tudta, hogy sok ellensége van, sokakat magára haragított. De úgy vélte, ez az igazi üzletember legfőbb ismérve; jóindulattal nem lehet meggazdagodni. És sok mindent lehetett mondani rá, de szegény az nem volt. Akik ismerték, Premalum néven emlegették. Nem így hívták, de ez a név tetszett neki.

Premalum, népem nyelvén ez annyit tesz: Első Gonosz.
Én soha nem ismertem igazán.

Egész gyerekkoromban egy lakókocsi-karavánban éltünk. Tucatnyi ütött-kopott, ősrégi járgány, meg néhány hasonló autómatuzsálem; ebből állt a családom. Rajtam kívül nem volt köztünk gyerek, még nő is csak elvétve. Apám nevelt, ha lehet azt nevelésnek nevezni, hogy néha rám mordult, ha valami nem tetszett neki. Igazából apám embereitől több szeretetet kaptam, mint tőle. A kedvencem Baldvin volt, aki már akkor is öreg lehetett, mikor Aranyatyácska teremtette a világot.

Nem jártam iskolába, hivatalosan magántanuló voltam. Ez a szó legszorosabb értelmében értendő; országúti motelek étlapjából, gyűrött újságpapírokból, szórólapokból magam tanultam meg olvasni. A betűvetés tudományát pedig Baldvintól lestem el.

Nyolc éves korom óta voltam része az apám „üzletének”. Próbáltam ellenkezni, próbáltam meggyőzni, lelkiismeretére hatni, de természetesen nem hallgatott rám. Jóindulattal nem lehet meggazdagodni...

Tizenöt éves koromban megismerkedtem egy fiúval, Vitussal. Fiatal volt, talán két-három évvel idősebb nálam... és én valamiért teljesen belebolondultam ragyogó zöld szemeibe, vad, ápolatlannak tűnő, szőke sörényébe, és enyhén csúcsosodó füleibe, mely csak bizonyos fényviszonyok közt volt feltűnő. Akkoriban épp hosszabb ideje táboroztunk egy város mellett; a helyi „árnyékos oldalon sétálók”, vagy „Árnyéklakók”, ahogy apám nevezte őket, kisebb vagyont ígértek a „szolgálatainkért”. A munka elvégeztetett; már csak a pénz elköltése végett voltunk a környéken. És apám, talán a nagy sikeren felbuzdulva, eldöntötte, hogy addig tart maga mellett, ameddig csak lehetséges. Gondolom, ezért tiltotta meg, hogy találkozzak Vitussal. Sírtam, könyörögtem neki, hogy ennyi jutalom igazán járna nekem is, hogy legyen egy igazi barátom, ám ő csak annyit mondott, hogy olyan nem létezik, egy lány és fiú között nem lehet csak barátság, a fiúk mindig csak AZT akarják...

Már nem számít, hogy igaza volt-e. Egyik éjjel kiszöktem, hogy találkozzak Vitussal. Valamilyen táncos mulatság volt a közelben; az egyik sátor mögött találkoztunk. Sokat beszélgettünk, mindenféléről, nagyrészt olyasmiről, amit nem értettem, de azért próbáltam úgy tenni, mintha világos lenne minden szava... Aztán elővett egy kopott walkmant, és egymás után hallgattuk a szerelmes dalokat... addig nem is láttam ilyen zenelejátszó szerkezetet, nem hogy birtokoljak egyet. Apám minden bizonnyal felesleges pénzkidobásnak tartotta volna. Egymás után szólt az Unchained Melody a Righteous Brothers-től; a Jolene White Stripes-től, a Dark Paradise Lana Del Rey-től, meg a Nothing Compares U2 Sinéad O'Connortól... Vitus imádta ezeket a dalokat; mindegyikről mondott pár érdekességet. Teljesen elvarázsolt. Volt ott egy szénaboglya, hamarosan csókolózni kezdtünk, és a széna közé dőltünk... keze az ingem alá tévedt, a szívverésem felgyorsult... aztán megjelent az apám.

Korábban is láttam már dühösnek, de ilyennek még soha. Hideg, gyilkos tekintete rólam a fiúra vetült, majd újra rám... aztán nyakon ragadta Vitust, és úgy emelte fel mellőlem, mint egy kölyökkutyát. Meztelen talpai a levegőben kapálóztak; talán kiáltani is akart, de nem jött ki hang a torkán... Apám maga felé fordította, mélyen a szemébe nézett... majd egy mozdulattal eltörte a nyakát.

Még ma is magam előtt látom, ahogy abbamarad a lábak fickándozása, ahogy félre bicsaklik Vitus feje... és ahogy az apám mellém dobja az élettelen testet. Aztán pár másodpercig csak ott állt felettem, végül ennyit mondott:

– Megmondtam, hogy ne találkozz vele. Veszélybe sodortad a vállalkozásom, és tudod, hogy mit gondolok erről! Ez a te hibád. És most takarodj a táborhoz, miattad holnap kora reggel indulnunk kell.

Soha azelőtt nem láttam olyasmit, hogy valaki ilyen kegyetlenséggel kivégezzen egy másik embert... és soha azelőtt nem féltem még ennyire tőle. A tekintete... mintha nem is az apám lett volna, mintha valami természetellenes idegen nézett volna rám a szemein keresztül. Szó nélkül, nyikkanás nélkül tértem vissza vele a táborba, ahol azonnal nekiláttunk a készülődésnek. Nem lehettünk itt, mikor megtalálják a... a testét.

Egy évvel később jutott el hozzánk a hír, hogy keresnek minket; Dedecus város vérdíjat tűzött ki a karavánunk tagjaira, merthogy a fiú gazdag származású volt. Apám rohadt „Fénylakónak” nevezte. Ekkor hallottam tőle először ezt a kifejezést, és úgy gondoltam, ezt azokra érti, akik nem kényszerülnek lakókocsikban élni, hanem saját házban, saját ágyban alhatnak, iskolába járhatnak, és egyáltalán, a közösség hasznos tagjai lehetnek. Úgy gondoltam jó dolog lehet fénylakónak lenni. Egyszer megkérdeztem, mi miért nem vagyunk fénylakók. Úgy elvert, hogy soha többé nem kérdeztem tőle semmit.

...Aztán egyre ritkábban kellett részt vennem apám üzletében. Egyre ritkábban kérték a segítségünket... eleinte azt hittem, a vérdíj miatt. Ám később rájöttem, azzal sehol, senki sem foglalkozik, legkevésbé az apám. Egyszerűen csak... már nem adódott lehetősége használni engem.

Próbáltam szabadulni tőle, persze sikertelenül. Talán azért volt eleve sikertelenségre kárhoztatva szabadulásomra tett próbálkozásaim, mert mindig úgy kezdtem, hogy megpróbáltam az engedélyét kérni... amit persze rendre elutasított. Maradtam hát. Pedig az az idegen valami, amit azon az éjjelen megláttam a szemében... többször észrevettem benne azután. Ha az egyik emberét utasította rendre, vagy büntette meg, ha valaki becsapta... sokszor üzletelt Árnyéklakókkal, de nem szenvedhette, ha átverték. Szó mi szó, üzletfelei ismerték haragját, ezért csak nagyon ritkán próbálták átverni. A büntetés mindig kegyetlen volt... és végleges.

Húsz éves koromban történt először, hogy felbérelték, én megtettem minden tőlem telhetőt, de sikertelen maradtam. Ott ültem a tisztáson, és... egyedül maradtam. Nem jött elő.

Apám haragja nem ismert határokat. Meggyanúsított, hogy titokban összefeküdtem valakivel, emlegetett árnyéklakót, fénylakót, esküdözött, hogy kézre keríti azt a megrontót, és leveri rajta az összes ezután elvesztett üzleti lehetőségeit... nem tudta, hogy én Vitus után megfogadtam, hogy soha többé nem leszek szerelmes.

Végül hivatott egy bábát, aki megvizsgált, és kijelentette, hogy még érintetlen vagyok. Akkor némileg megnyugodott, és majdnem bocsánatot kért, majd arra a véleményre jutott, hogy a városban valaki a bolondját járatta a megbízónkkal.

De tanult az esetből; és a csodálkozó helyi lakatossal hegesztetett egy erényövet. Nem nagyon volt kedvem felvenni, tiltakoztam, rúgkapáltam, de ő egyszerűen lefogatott az embereivel, és rám zárta a szerkezetet. Bár mondhatnám, hogy a legkellemetlenebb ezután a pisilés volt az erényövben... De a megaláztatottság még szörnyűbbé tette az életem.

Apám emberei viszont nem nevettek rajtam. A szemükben félelmet, szánalmat... és tanácstalanságot láttam. Ez segített; úgy éreztem, mégsem vagyok teljesen egyedül. De hozzám szólni már csak Baldvin mert egyedül; a többiek retteghettek attól, hogy Premalum véletlenül úgy gondolja, túl közeli kapcsolatba léptek velem... ezért inkább elkerültek.

Huszonöt évesen ültem ki utoljára egy tisztásra apám parancsára, egy olyan városhoz közel, ahol láttak egyet a teremtmények közül. Bár gyűlöltem magam, és apámat is, de ez már nem az a lángoló érzelem volt, mi nagy tettekre sarkal; ez a beletörődöttség fájdalma volt.

Tavasz volt, esteledett. Lágy szellő simogatta a környező fák lombjait, körülöttem a selymes fű tótükörként hullámzott, apró virágocskák ringatóztak benne... és ekkor előlépett.

Gyönyörű, izmos testű, hófehér szőrű lény, szikrázó sörény, hihetetlen intelligenciáról árulkodó tekintet... termete meghaladja az általam ismert legnagyobb lovakét is, homlokán pedig egy legalább három láb hosszú, vékony, csavart szarv. Még az unikornisok közül is a legnagyobb, mit eddig láttam... és öltem.

...Apám ragaszkodott hozzá, hogy magam végezzek velük. Azt mondta, ha a lény megérzi más szagát is, akkor nem jön elő... viszont egy szűz lány illata ellenállhatatlan vonzerővel bír számukra. Egy unikornisszarv pedig hatalmas dollárhalmokat ér, mivel állítólag minden mérgezést megtisztít, legyen az egy fertőzött tó, vagy egy megmérgezett ember teste.

Az egyszarvú lassan előlépett a bokrok takarásából, és egyenesen felém indult. Eddig ugyanúgy viselkedett, mint az összes előző, nem sejtette, hogy egy hosszú pengéjű tőr lapul ruhám redői közt, amivel ahogy az ölembe hajtja a fejét, szíven szúrom. A szúrásnak tökéletesnek kell lennie, mivel ha nem múl ki azonnal, a szarvával felöklelhet... és akkor nem lenne több eladható unikornisszarva apámnak.

Megállt előttem, és nem mozdult. Vártam, hogy befejezze a mozdulatot, ahogy az összes eddigi tette; hogy mellém feküdjön, és az ölembe hajtsa a fejét, ám nem tette. Felemeltem a tekintetem, és a szemébe néztem... és ekkor megszólalt. A szája nem mozgott, szavait a fejemben hallottam, tisztán, érthetőn.

Te vagy hát az, aki kis híján végzett a fajtámmal. Aki magához csalogatott szinte mindenkit közülünk. – Hangja nem volt haragos, nem volt dühös. Végtelenül szomorú volt, és nem tudtam eldönteni, magát, vagy engem sajnál inkább.

A tőr kihullott ujjaim közül.

– Nem tehettem mást! – védekeztem erőtlenül, egyszerűen nem foglalkozva a ténnyel, hogy ez a fenséges élőlény beszél. – Az apám...

Igen tudom – vágott közbe. – Mind tudjuk. A szabályok értelmében, eddig nem tehettünk semmit. De ennek itt és most véget kell vetnünk.

– Szabályok? Milyen szabályok?

Rémületem csak egy pillanatig tartott. Belenyugodtam, mire feltettem a következő kérdést.

– Meg fogsz ölni? Megbosszulod a fajtádat?

Azzal nem érne véget. Az apád előbb-utóbb találna valakit, akit rákényszeríthetne erre. Neked kell véget vetned ennek, különben én és fajtársaim végleg eltűnünk erről a világról... ahogy annyi más is eltűnt már. A Harcban sajnos az Árnyéklakók állnak nyerésre.

Már megint ez a furcsa kifejezés! Eddig azt hittem, apám őrültsége, hogy bizonyos emberekre így hivatkozik, másokra meg Fénylakóként!

Aztán elmondta a teendőmet. Nem akartam megtenni, amit kért, de ő megnyugtatott, hogy csak így történhet, sehogy máshogy. Ha nem teszem meg, akkor soha nem fogok szabadulni, egész életemben a hozzá hasonlókat fogom ölni, és végül megérem azt, hogy az egész világ az Árnyéklakóké lesz... és én is azzá válok közben.

Végül bólintottam, majd felvettem a tőrt magam mellől, és szíven szúrtam.

* * *

Aznap este meglátogattam apámat a lakókocsijában az ő szavaival élve „kapitális méretű” unikornisszarvval, és pillanatnyi töprengés nélkül a szívébe mártottam. Egy lélegzetnyi időre kinyílt ugyan a szeme, valamit mondani akart, a csavart szarv felé kapott erőtlenül, de én erősen tartottam. Végül elernyedt a teste, karja pedig mellé hanyatlott.

Aztán a hófehér szarv vörösre színeződött, majd bordóra, apám szeme pedig felpattant... száját kitátotta, és szörnyűséges üvöltés közepette, fekete füstfelhő tört elő torkából. A hang irreálisan hosszú ideig zengett, ahogy egy egészen eltúlzott, ordító hányás hangozhat, közben olyan mély félelem szállt meg, melyet soha addig, és azóta sem éreztem; majd a hang elhalt, a test pedig újra elernyedt...

Aztán kinyílt a lakókocsi ajtaja, és Baldvin lépett be, kezében vékony pengéjű tőrt tartva. Pár másodpercig csak nézte, ahogy a fekete füst utolsó foszlányai is elszivárognak a bútorok alatt, meg az ablak résein keresztül, majd oda lépett hozzám, és szorosan magához ölelt.

– Ne haragudj rám, amiért nem segítettem, de túlságosan öreg vagyok, és túlságosan gyenge... nem lett volna szabad hagynom, hogy mindezzel egyedül birkózz meg.

Fogalmam sem volt, mire számítsak az öregtől, de erre valóban nem számítottam.

– Ágnes, figyelj rám! Rengeteg mindent kellene még elmondanom neked... amit már rég meg kellett volna tennem. De sajnos erre most nincs idő, Premalum emberei hamarosan itt lesznek. Az Árnyéklakók megérzik, ha a vezetőjük...
– Meghal?
– Nem. Ha távozni kényszerül. Nincs sok időd, a lény hamarosan visszatér, és ne legyenek illúzióid, az már nem az apád lesz.
– Nem értem, várj már egy kicsit. Ezt mégis hogy... mi volt ez a füst? Hogyhogy visszatér? Miről beszélsz, Baldvin apó?
– Mondom, hogy erre most nincs idő! Azonnal el kell tűnnöd! Ezt majd én elsimítom! Most menj, hagyd el a tábort, keress egy várost, és próbálj beolvadni!
– És mégis hová menjek? Majd utánam jössz? Elmondasz mindent?
– Nem tudhatom, hogy hová mész, hát nem érted? Ezek bármit kiszednek belőlem, ezért bármi, amit tudok rólad, az segíti őket...
– De... akkor hogyan fogsz megtalálni? – Éreztem, hogy sírás kezdi fojtogatni a torkom. Már nem érdekelt, hogy ez a hangomon is hallatszik. – Hogyan találkozunk újra?
– Ágnes... Mi nem fogunk újra találkozni. Értsd meg, végleg el kell tűnnöd! Amit tettél... az nagyon bátor dolog volt, sok Fénylakót megmentettél. Bár hamarabb cselekedtem volna, hogy ne neked kelljen... de nem volt hozzá bátorságom.
– Hogy érted azt, hogy... – nyeltem egyet – ...hogy nem találkozunk?
– Úgy, hogy bármilyen nehéz is, mostantól magadra vagy utalva. Kerüld a feltűnést, és olvadj be. Idővel mindent megértesz majd, ebben biztos vagyok. És most indulj!

Alig volt időm apám nyakából leszakítani erényövem kulcsát, Baldvin kapkodva rángatott le a lakókocsiból. A többi jármű ajtaja most kezdett kinyílni, és egyre másra bújtak elő Premalum emberei. Kezdtem ráébredni, hogy apámat valószínűleg soha nem ismertem... ezek itt nem apám emberei, hanem egy sötét teremtményé, aki használta őt, ki tudja már mióta.

Baldvin szembefordult a közelgő férfiakkal, majd válla felett rám nézett.

– „Invisiblum!” – suttogta, majd egy olyan mozdulatot tett, mintha magot szórna a földre. Ezt aztán végkép nem értettem, de annyi azért feltűnt, hogy a közeledő emberek egy pillanatra megálltak, és bizonytalanul indultak el újra.
– Hová tűnt? Mit csináltál vele?

Nem vártam meg a fejleményeket. Háborgó érzelmekkel hátráltam, egyenesen apám kedvenc húsz éves Fordjához. Természetesen, mint mindig, most is benne volt a kulcs az indítóban.

Úgy hagytam el a tábort, hogy vissza se néztem. Fogalmam sem volt, hogy hová megyek, és hogy ott mihez fogok kezdeni, de háborgó érzelmeim nem is engedtek racionálisan gondolkozni. Ám ahogy távolodtam, egyre nyugodtabb lettem. Egyre kevésbé fájt a Baldvintól való elválás, és egyre nagyobb élvezettel gondoltam a szabadulásomra. Hamarosan úgy éreztem, teljesen felszabadultam, hogy oda mehetek, ahová csak akarok, és ott is boldogulni fogok... Bár volt egy halvány érzésem, hogy az a füstfelhő, mi egy életen át mérgezte apám lelkét, nem örül, hogy az unikornis-szarvval kiűztem a testéből, azért bíztam benne, hogy soha többé nem látom. A kesztyűtartóból elővettem egy térképet, és véletlenszerűen ráböktem egy városra. Igen, ez teljesen jó lesz, eléggé kieső hely, korábban még soha nem jártunk ott... Biztonságban leszek, talán még barátokat is szerzek. Bekapcsoltam a rádiót, rögvest felhangzott a Journey of the Sorcerer az Eagles-től. Magabiztosan léptem a gázpedálra. Irány Áldott Monogram!

Előző oldal Athor R. Chynewa
Vélemények a műről (eddig 1 db)