Linktár

Télűző

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/4 számában.

A törékeny, fakó bőrű nő menekült az erdőben, őt követte a több tucatnyi hófehér farkasa. A leveleit vesztett fák és bokrok között esve-kelve próbált elfutni. A vadak újra és újra felsegítették, lökdösték.

A messzeségben fehér maszkos emberek vonultak utána. Egy falunyi tömeg kereplőkkel és botokkal rikácsolt és csapkodott. A zajban a koponyaálarcos nem hallotta meg a kislányát, aki próbált kérdezni. Kínjában apró kezeivel megragadta az apja kabátját és megrángatta azt. Az apa lemaradt a tömegtől és lehajolt a lányához.

– Hol a maszkod, drágám? – A kislány felemelte a szellemmaszkot. – Vedd szépen vissza, még nincs vége a télnek.
– De miért üldözzük a szegény nénit?

Az apa lágy mosollyal visszahúzta az álarcot a gyermekére.

– Minden évben a Tél eljön és a föld alá űzi a Tavaszt. A hideg idő végén mi elkergetjük a Telet, hogy a testvére ki tudjon jönni és minden kivirágozzon.

A kislány lehajtotta a fejét, és még így, takart arccal is látszott a testtartásában, hogy nem tetszik neki.

– Nem bántjuk a Telet, nem is tudnánk, ő az óta él, amióta világ a világ, és akkor is létezni fog, amikor mi már nem. Ez egy játék.
– De honnan tudjuk, hogy a testvére lent van? Tényleg segítünk neki?

Az apa levette az álarcot és rámosolyogott a lányára. Körbenézve pár pillanat múlva az egyik bokor aljára mutatott.

– Odanézz! – Az olvadó hó felett egy apró zöld levél próbált kinőni. Azaz egy kis jáde folt a szürke fák, fekete föld és fehér hófoltok között, szinte csillogott.

A lány lelkese visszahúzta az álarcát, és nagyokat sikongatva rohant a többiek után.