Az ócskás – 23. rész – Látomás
Amióta csak az eszét tudta, Christie mindentől félt. Félt apjától a szigorú tekintetű vadőrtől, félt a sötétségtől, az erdőtől, és tulajdonképpen mindentől, bár soha sem bántotta őt senki, főleg nem az apja, aki rajongásig szerette egyetlen lányát. Érthető oka nem volt a félelmeinek, még magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért és mitől fél, de sajnos ebből nem gyógyult ki máig sem, bár mindent megpróbáltak ez ügyben a családjával. A mai sétája is tulajdonképpen ebbéli próbálkozás volt, és bár az út, amin sétált, a város szélén volt, és roppant biztonságosnak volt mondható, most is félt mindentől és mindenkitől.
Kyassanur lassan tolva a kordéját a városkához közeledett, ami felett magasodott a hatalmas várkastély, mikor egy húsz év forma lányt pillantott meg az út szélén, ahogy kendőjébe rejtve arca nagy részét félénken pislogott körbe. Óvatosan, nehogy megriassza, a lány mellé lépett és ráköszönt:
– Szép napot kedvesem! – szólt a lányhoz, aki riadtan hőkölt hátra, meglátva az ócskást, és szinte minden ina megfeszült, ahogy menekülésre készült. – Nem bántalak drágaságom, sőt inkább segítek neked! – Nézett a lányra a tőle telhető legkedvesebben. Hosszú élete és rettenetes foglalkozása során különös tehetségre tett szert ahhoz, hogy gyorsan kiismerje az embereket, így azonnal látta a lányban az ősi és mély rettegést.
– Te, és hogyan? – kérdezte tőle remegő hangon a lány.
Az ócskás behízelgő hangon beszélt a lánynak egy távoli királyságról, ahol egy hatalmas varázsló kovácsolt egy tőrt, ami a gazdáját mindentől és mindenkitől megvédi, és ezt szívesen neki adja. Christie hitte is, nem is a mesét, de félelmei annyira megnyomorították az életét, hogy félve, de örömmel elfogadta az ajándékot, hisz az ócskás nem kért érte fizetséget. Ezután elköszöntek egymástól, és ki-ki ment tovább az útjára, a lány az erdő szélén lévő házuk felé, a vándor a város irányába vette útját, ravasz szemei alatt mosolyogva.
Gyors iramban lépkedett Christie az otthonuk felé, és szinte el is hitte, hogy a kezében tartott tőr megvédi minden veszedelemtől. Amennyiben rápillantott volna a tőrre, azt is láthatta volna, hogy halvány zöldes, szinte földöntúli fénnyel felragyog, és a fény körbeöleli a lány fejét. A közelben megreccsent egy ág, a lány ijedten fordította arra tekintetét, és azonnal megfagyott a vér az ereiben. Egy hatalmas, vörösen izzó szempár nézte az ágak közül, és amint az ágak szétnyíltak, egy óriási farkasember sziluettje bukkant elő a rejtekből. A farkasember ocsmány, nyálat csorgató szája szétnyílt, látni engedve hatalmas szemfogait, ezzel a lányban felébresztve az összes félelmet és rettegést, mit rövid élete során megtapasztalt, ami egyáltalán nem volt kevés. Szinte kővé dermedt, ám ősi életösztöne arra sarkalta, hogy a közeli házuk felé szaladjon inaszakadtából. A háta mögött hallotta a farkasember lihegését és lábainak dobogását, ahogy őt üldözte.
Olyan lélekszakadva rohant, hogy nem vette észre a földúton heverő faágat, és megbotlott benne. Amikor hasra esett, a kezében tartott tőr szerencsétlen módon tövig a mellkasába szúródott, ezzel kioltva a lány életét.
Ha még élt volna Christie, akkor láthatta volna, ahogy egy girhes kiskutya odaér mellé, ami eddig követte őt. A kiskutya a lányhoz érve megszaglászta a testét, majd rohanvást az erdő sűrűjébe vetette magát, megrémülve a lány fejéből szivárgó zöld fénytől, amint a mellkasában pihenő tőrbe kúszik. A kutya lépteinek hangját lassan elnyomta a távolból hallatszó kordé nyikorgása, valamint egy sátáni kacaj.
