Az ócskás – 22. rész – A révész

Horror / Novellák (537 katt) Erdős Sándor
  2023.03.28.

Lassan tovavonuló hullámokat vetett a széles folyó, miközben Jorge, a révész bámulta hatalmas, széles csónakjából az eget, pipájából bodor füstöket eregetve. Tulajdonképpen ő volt a folyó ura, az egyetlen és megkerülhetetlen, hiszen csak az ő jóvoltából lehetett az egyik partról a másikra jutni. Meg is tett mindent annak érdekében, hogy ez így is maradjon, hatalmas testi erejét, és veleszületett agresszivitását latba vetve, ha netán konkurenciája akadna. Rossz nyelvek szerint, bár ezt soha sem sikerült bizonyítani, Haraldot, a vándort is ő fojtotta vízbe, mikor megpróbált egy ladikkal konkurálni vele. Amennyiben ez kiderült volna, a Gróf minden bizonnyal fellógatja, és a testét az úgy szeretett folyójának halai elé veti. Szerette a folyót, de annál is jobban szerette a pénzt. Meg is kérte az árát rendesen annak, ha valakit át kellett szállítani rajta, és jaj volt annak, aki nem fizetett annyit, amennyit ő elkért. Ide, a révre érkezett most meg Kyassanur, a vándor ócskás nyikorgó kordéját tolva.

– Csak itt lehet átjutni a folyón? – Kérdezte meg a révészt míg bizalmatlanul méregette a csónakját.
– Bizony, csak itt. – Válaszolta Jorge ugyancsak bizalmatlan tekintettel nézve az ócskást, és hozzátette: – Persze már ha van pénzed rá.
– Pénzem az akad, de mást is tudok adni az átkelésért. – Mutatott leplezetten ravasz szemmel a révész felé egy aranymedált, amit csillogó szemmel bámult meg az.
– Na egye fene! – mondta Jorge. – Ma jó napom van, bár nem szoktam csak úgy ajándékért átvinni senkit sem. – Ezután anélkül, hogy segített volna a vándornak a kordéját és holmijait bepakolni a csónakba, egy újabb pipára gyújtott, és az evezőkhöz nyúlt.

Néhány perc alatt át is jutottak a túlpartra, ahol már felsejlett a vándor által az este látott várkastély körvonala is. Épp oda igyekezett, hiszen ahol kastély van, ott város is, és ahol város, ott piac is, ahol el tudja adni a portékáját. Miután nagy nehezen kipakolt a csónakból, és mosolyogva búcsút intett a révésznek, el is indult arrafelé a jónak nem igazán nevezhető földúton. Jorge, nézve a távozó idegent, nagy örömmel harapott bele az aranymedálba, amibe egy vízből kinyúló kezet mintáztak nagy szaktudással, és az erszényébe csúsztatta azt. Újra pipára gyújtott, és arra gondolt, micsoda remek ötlet volt tőle azt a koszos Haraldot a vízbe fojtani, hiszen így mindenki, ahogy ez az idegen is, az ő jól jövedelmező szolgálatait veszik igénybe.

Miközben pipázgatott, a csónakja alól halk neszeket, valamiféle súrlódó hangot hallott, és a csónak enyhén megbillent, amit nem tudott mire vélni, hiszen akkora hal nincs a folyóban, ami ezt okozta volna robusztus csónakjával. Kihajolt a csónak peremén át a víz fölé, hogy megnézze, nem-e egy uszadékfa okozta a hangot, mikor egy, a vízből kinyúló kéz ragadta meg a nyakát. Rémülettel nézte, ahogy a karhoz tartozó fej is előbukkan a habokból. Harald feje volt az, azé a Haraldé, akit tavaly a vízbe fojtott, ám nem azé, akit utoljára látott. A fej nagy részéről már hiányzott a bőr, és a hús és a maradék sem volt éppen szép látvány, ahogy vizáztatva lifegett a csontokról. Próbált ugyan küzdeni a nyakán lévő szorítás ellen, ám rémülete nagyobb volt testi erejénél, így egy fél perc múlva már csak a fodrozódó víz mutatta, hol tűnt el alatta Jorge, ahogy a vízi hulla lerántotta.

A vándor ócskás magában somolyogva, vidáman, a jól végzett munka örömével telve ballagott a nem oly távoli kastély felé.

Előző oldal Erdős Sándor