Eredet 8. fejezet
A rátelepedő csend volt a legrettenetesebb az egészben.
Míg ő a keskeny párkány falához lapult, biztonságos távolságra a lenti rettenettől, addig az Carnackit elragadta. Pont olyan némán, ahogy talán Sir Edwarddal és a karaván medvéjével is tette.
Barátja egyetlen hang nélkül tűnt el. Sem kiáltás, sem sikoly.
Semmi más, csupán a szörnyeteg keltette, egyre távolodó zajok.
Remegett. Szakadatlanul, és megállíthatatlanul.
Nem segített rajta! Miért nem tudott segíteni rajta?
Mert lassú lett, elkényelmesedett és nem volt képes elég gyorsan felkapaszkodni erre az átokverte párkányra!
Remegett. Szakadatlanul és megállíthatatlanul.
* * *
Sokáig várt a keskeny párkány falához lapulva. Újra és újra meghallotta az elnyújtott hörrenéseket és horkantásokat, hol távolról, hol pedig közvetlenül a lába alatt. Látni vélte, miként vet fodrot a köd, ahogy a hatalmas test megmozdul benne, árnyékként tűnve fel és úszva tova benne.
Ott volt, s mégsem. Elkínzott, rémült elméje szülte lidércnyomás módjára és valós rettenetként tért vissza minden alkalommal. Tudta, hogy nem kiállhat segítségért, mert nincs, ki meghallja, s minden, akárcsak egy pisszenésnyi zajjal is csak visszacsalja magához a ködben ólálkodó szörnyeteget.
Bár lehet, hogy megérdemelné. Ő döntött úgy, hogy itt marad, hogy Carnackival tart. Ha nem így tesz, a barátja most ott állhatna, ahol ő. Biztonságban.
Ám ő itt maradt.
Ő itt maradt.
* * *
Nem emlékezett rá pontosan, miként jutott le a párkányról, sem arról, hogy keveredett végül ki a sziklák labirintusából. Remegő lábai, mint révületbe esett rovart a szárnyai, botladozva vitték Bartokhall fényei felé.
Csupán arra eszmélt fel, hogy ujjai az udvarház ajtajának vaskos kopogtatóját markolják, s az újra és újra nehezen koppan annak fáján.
Végül Fowell, az ifjú Holbruck komornyikjának arca bukkant fel az ajtónyílásban.
– Doktor Philmore! – döbbent meg, mikor meglátta. – Az égre doktor, az arca!
– Rettenetes dolog történt… – találta nehezen a szavakat. – Szörnyűség… Odakint… – hebegte elcsukló hangon.
A komornyik elsápadt és egy pillanatra megingott. Fogalma sem volt róla, hogy az imént éppen azokat a szavakat használta, melyeket néhány nappal korábban Fowell. Akkor, mikor jelentette az ifjú Jonathan Holbrucknak azt, ami a nagybátyjával történt.
Ilyenformán voltaképpen egymást támogatva jutottak el a szalonig.
Odabentről egészen kedélyes csevegés hangjai szűrődtek ki. Jonathan beszélgetett egy fiatal, ismeretlen nővel. Fowell bár kopogott az ajtón, a választ már nem várta meg, hanem benyitott. Bartokhall ifjú ura a kandalló előtt állt, és az egyik, nekik háttal álló fotelben ülőhöz beszélt, mikor beléptek.
– Bocsásson meg Jonathan úrfi! – kérte elnézést komornyik. – Ám tartok tőle, de nem tűrhet halasztást.
Barna ruhát, s hozzá rőt kendőt viselő nő emelkedett fel a fotelből. Ilyna Maratonova, a cigánykaraván ravnie-ja. Zaklatott elméje mélyéről felmerült egy gondolat, melyet a mi nap hallott Carnackitól. E szerint az ifjú Holbruck szerelmes. Immáron már azt is sejtette, hogy kibe.
Közös erővel leültették, majd a házigazda arra kérte Fowell-t, hagyja őket magukra. Ezek után két, nagy pohár whiskyt is belediktált, mielőtt képes lett volna belekezdeni abba, hogy eléjük tárja azt, ami történt.
Lassan beszélt, részletről részletre vezetve végig hallgatóságát a nap során történteken, szándékosan húzva el, mert képtelen lett volna egyszerűen kimondani. Ám végül elbeszélése végére ért. Ahhoz a ponthoz, mikor a lápon kísértő szörnyeteg elragadta Carnackit.
– Oly félelem kerített minket a hatalmába, mely nem csupán engem, de majdnem őt is teljesen letaglózta. Rettegés valamitől, melyet emberi szemnek nem volna szabad látnia, s melyet emberi elme fel nem foghat. Hangozzék ez bármily képtelenségnek is.
Mire e szavakat kimondta, már küzdött a könnyeivel.
– Nem hangzik annak, Philmore doktor – telepedett le a fotelje elé a szőnyegre a ravnie. Vékony, bőrkeményedéses ujjai közé fogta a kezét és középsővel újra ás újra végigsimított rajta, a csuklójától az ujjai hegyéig. E mozdulatok nyomán megnyugtató melegség áradt szét benne, előbb a karjában, majd a mellkasában és végül az egész testében.
– Nem? – kérdezte szinte suttogva.
– Nem – bólintott Ilyna. – Mindezek után már nem. Évekkel ezelőtt, bár én sohasem rendelkeztem az ő képességeivel, nagyanyám mégis engem választott utódjának. Kételkedtem. Benne, de leginkább saját magamban. Nem bíztam abban, hogy méltó lehetnék erre – fogott bele. – Csak később, jó pár év múltán kezdtem sejteni, hogy éppen azért választott, mert vele ellentétben, ki olvasott a jövőben, és meglátta a mások előtt rejtett dolgokat, engem nem emészt ennek a képességnek a terhe. Míg fiatal volt és erős, nagyanyám hatalma a karaván javát szolgálta. Segített nekünk helyesen dönteni, elkerülni a veszélyt. Ám ahogy egyre öregebb lett, és szelleme hanyatlásnak indult, úgy fordult lassanként ellene saját hatalma. Oly rémlátomások gyötörték, mint soha korábban, összemosódott számára az ébrenlét valósága és az álmok világa. Immáron nem ura, hanem rabja volt ennek az erőnek. Ez idő tájt kezdték kísérteni a víziók az ön nagybátyjáról, Jonathan. Azt állította, hogy álmában megjelent egy ősi gonosz, mely valahol messze keleten aludta álmát, csendben, mindenki által elfeledve, mígnem Sir Edward kalandvágytól és gőgtől hajtva fel nem kereste a barlangot, melynek mélyén szunnyadt. A nagyanyám szerint e gonosz nem pusztította el Sir Edwardot, mint tette már annyiszor azokkal, kik megzavarták álmát, hanem megalkudott vele. Hatalmassá és vagyonossá tette, cserébe ő elhagyhatta nyughelyét, mely egyben börtöne is volt. Az alku megköttetett.
Philmore látta az ifjú arcán, hogy bár megdöbbentik a hallottak, ám mégsem szakította félbe a ravnie-t. Vajon szeretetből, tiszteletből, vagy egészen más okból?
– Sir Edward nagy ember lett, a legnagyobb, ám az, ki a gonosszal paktál, nem marad önmaga. Erényei porba hullanak, bűnei egyre súlyosabbak lesznek. Végül az egyezség révén a gonosz, rákényszerítette szolgálóját, hogy adjon neki egy testet. Egy hús és vér alakot, melyben szabadon járhat a világban. Ám mert ősi, ember előtti volt, nem elégedett meg sem egy ember, sem bármilyen más ma élő lény testével. Olyasmit akart, melyet emberi szemnek nem volna szabad látnia, melyet emberi elme fel nem foghat. Ezen álmok évekig kísértették a nagyanyámat, a rabjuk lett, csakúgy, mint látomásaiban az ön nagybátyja a gonosznak. Kínozták, meggyötörték.
– Soha korábban nem beszélt nekem erről Ilyna. Még Edinburgh-ben sem. Miért? – kérdezte végül nehezen a házigazdájuk.
– Mert e rémképek csupán egyek voltak a sok tucat és száz közül, melyeket utolsó éveiben látott. Oly félelmek gyötörték, sokszor ugyanilyen hosszan és erősen, melyek sohasem igazolódtak be – felelte a nő. – Mikor már maga a jós sem képes kiigazodni a látásain, akkor az a legbölcsebb, ha hallgat róluk az ember. Olyan ez, mint mikor az angolok titkolni igyekeznek saját kis szégyenfoltjaikat – pillantott fel Jonathanra. – Én pedig, miként már ő sem, nem hittem a jóslataiban. Pár nappal ezelőttig. Ám egy dolog hangosan nevén nevezni a Gonoszt…
–… és egy másik szembenézni vele – fejezte be helyette a mondatot Philmore.
– Igen – csodálkozott el Ilyna –, ezt akartam mondani. De honnét tudta?
– Carnacki használta ezeket a szavakat, csaknem szó szerint, mikor ráakadtunk a medvére. Úgy hiszem, barátom ekkor ismerte fel igazán, milyen veszély les ránk odakint.
Felállt a fotelből és a szalon ablakához lépett. Jó kilátás nyílt innen a ködben úszó tájra
– Aberráció. Ez a szó többször felvetődött Carnacki és köztem. Egy szörnyeteg, mely, mint a Minótaurosz, a természet törvényei ellenére emberi segítséggel született. Ön szerint, Ms. Maratonova, a gonosz akarat hozta létre, míg én immáron hajlok rá, hogy a tudomány, ám valószínűleg, mind a kettő közös erőfeszítése teremtette. Ez pedig sajnálatosan nem zárja ki, hogy az ön nagybátyja felel mindezért.
– Arra akar utalni, hogy valóban ő hozta létre ezt a szörnyeteget? – hűlt el Jonathan.
– „Ha a lehetetlen kizártuk, ami marad az az igazság, akármilyen valószerűtlen legyen is.”
Arthur Conan Doyle eme idézetét a felesége igen kedvelte, többször mondogatta neki egy-egy bonyolultabb orvosi esete kapcsán.
– Ha elfogadjuk a lény létezését igaznak, miként azt is, hogy olyasmivel van dolgunk, mely merőben idegen, úgy fel kell tennünk magunknak a kérdést, miként jött létre? Az ön nagybátyja, bár a világ számára gyárosként, pénzemberként volt ismert, elsősorban mégis tenyésztő volt. A Holbruck-sertések egész Angliában, sőt az egész Birodalomban ismertek. Carnacki említette nekem, hogy Sir Edward lelkes híve volt Darwin és Mendel munkásságának. Nagybátyja tehát rendelkezhetett a kellő tudással, egy efféle lény létrehozatalához. A latin mondás szerint, „Mire akarat hajt, azt meg is teszem”. A kérdés, hogy ha így volt, milyen akarat vezette Sir Edwardot? Gőg? Nagyravágyás? Téboly?
Úgy beszélt, mint Carnacki, és e pillanatban úgy is viselkedett. Gondolataiból, teóriáiból merített erőt, ahogy talán barátja is tette megannyiszor. Mert amíg gondolt, amíg cselekedett, nem érhették utol sem félelmei, sem gyásza.
– Nem tudhatom – felelte Jonathan.
– Miként én magam sem lehetek biztos benne, hogy a következtetésem helytálló. Az bizonyos csupán, hogy önt és a társait, Maratonova kisasszony, semmilyen felelősség nem terheli abban, ami Sir Edwarddal, sem pedig azért, ami a barátommal történt. Ezt bizonyítani tudom a fellelt nyomok és a medve holléte alapján. Azt viszont nem tudom, miként mondhatnánk el az embereknek mindazt, ami valójában történt. Főként nem úgy, hogy ezzel nem ártunk az ön nagybátyja emlékének, sem pedig az ön hírének, Jonathan.
– Bár mondhatnám doktor, hogy bácsikám emlékezete miatt van még okom aggódni. Ám már nincs. Még így rokonaként sem.
Keserűen hangoztak ezek a szavak az ifjú szájából, ám nem a részvéttelenség, hanem az igazság szólt belőlük.
– Úgy aggódjék maga miatt. Ha ennek híre megy, a Holbruck név és minden mi hozzá kötődik, szégyenbe kerül. Az öröksége mit sem ér majd egy ilyen botrány után.
– Bánom is én! Ha mindez valóban igaz…
– Nem bánja, mert még fiatal és még heves. Mit ma nem bánna, holnap már igen.
– Nem! – rázta meg a fejét hevesen, ifjú házigazdája. – Nem akartam mindezt, mert úgy nagybátyámnak lettem volna elkötelezve mindvégig. Amíg csak él, de halála után is, ezt már tisztán látom. Nem, derítsünk fényt arra, ami valóban történt, legyen bármi is az ára. Én hajlandó vagyok megfizetni!
– Legyen bármi is? – kérdezte elcsukló hangon Ilyna.
– Igen.
Philmore-ból sok minden hiányzott Carnackiból, eltérő jellemük és világlátásuk okán, ám ezúttal még ő is tisztán érezte, hogy ifjú házigazdája milyen elhamarkodottan, sőt talán milyen rosszul döntött.
