Rágóillat

Szépirodalom / Abszurd (1090 katt) DarkChii
  2011.07.13.

Csak egyetlen átvirrasztott éjszakát adjatok, amíg kiszedem a lelkem a borszagú szekrényből...

Így. Most már minden mehet tovább. Rám nézhettek... Nem vérzik... Nincsenek hegek... Egyszerű, fehér, sima bőr. Egy sápadt arc, mindig sötétségbe burkolódzó, mély szemgödrökkel. Ennyi vagyok. Láttok?

Tegnap beszélgetésre hívtak a szörnyeim. Teáztunk. Almaszagú, citromízű este volt, fahéjfénybe burkolódzva. Ültünk körben, zöld színű, lágy párnákon, melyek égszínlila szemekkel tekintettek a rózsaszín, rágóízű asztalra. Közben csendben összekuncogtak, de csak úgy, hogy ne halljuk... féltették bársonyos zöld, hosszú szálú szőrüket.

Meteorzaj futott végig odakint az utcán. Vörösfényű szöcskék röppentek be a szobába, menedéket keresve. Ijedt volt a szárnyuk. Gondoltam, kiviszem őket onnan, nehogy bajuk essen. Minden bizonnyal nem szerették a teát, mert jó messzire elkerülték őket, hangos, nemtetszést kifejező szavak közepette.

Egy darabig szaladtam utánuk, mikor az egyik szörnyem vonathangon megszólalt:

- Kitalálnak innen.

Jobbnak láttam leülni. Már egy ideje beszélnem kellett volna velük, de mindig megelőztek a parkban ücsörgő neonszagú nénik.

- Miért kell itt lennem? - kérdeztem félénken egy pattogó, madárszárnyú lámpát simogatva, aki elégedetten dünnyögött.
- Kinőttük a szekrényt. - A levegő megfagyott a fahéjfényű szobában. Tudtam, túl sokáig tartott nekik az örökkévaló rejtőzködés.
- Most nem fogok ellenállni nektek. Átléptem a felhőízű határt, ami folyton a lábam alá csusszant. Nem fordulok vissza.
- Tudod, ez mit jelent? - kérdezték a szörnyeim. Ült közöttük egy kislány. Szőke hajjal, csillogó kék szemekkel szürcsölgette eddig virágillatú bögréjének tartalmát, de most hirtelen lebiggyent az ajka. A szoknyája szélén ülő szegecs-fodrokat kezdte piszkálni, amik szintén egyre nyugtalanabbul mocorogtak.

A szöcskék kirepültek a szobából.

- Tudom, mit jelent. De nem lépek vissza. Elfogyott a teasütemény.

Válaszom valakit elkomorított, mást viszont mintha elégedettséggel töltött volna el.

Felálltam. Mindent belengett a bódító almaszag. Még éreztem a számban a citrom utolsó leheletének ízét... Döntöttem...

- Rendben van - szólt a vonathangú szörnyem. Érzéketlennek tűnt. Számára ez az egész nem jelentett mást, mint kiutat a szekrényből... Megértem... én sem borszagban akartam volna leélni az életem...

Intett. Mindenki felállt. Bíborszín érintést éreztem a vállamon. Hideg volt, és nedves. Hátrapillantottam... De nem állt ott, csak az egyik kedves, mézszínű macskám... Ő sosem hagyott el... Ahogy most sem. Kedvesen hozzám dörgölődzött, és éreztem rothadó szagát. Megsimogattam. Belenéztem zöld szemeibe. De mielőtt bármit is mondhattam volna neki, hangosat vonyított, és fájdalmasan tűnt el a semmiben.

Előre ment... Meg akar várni... Egy pillanatig még láttam szemei biztató fényét...

- Készen állsz?
- Készen - feleltem a szörnyemnek.

Ő intett kezével a kislánynak, aki ekkor már hevesen sírdogált. Sajnáltam. Nyávogása volt az egyetlen, ami megtörte a már kékülő alkony hangos beköszöntöttét.

A kislány letette a bögréjét. Mögüle egy csokor kis, mezei virág bukkant elő. De engem nem tévesztett meg a virágok kedvesen bódító mosolya...

A kislány közeledni kezdett felém. Néhány szörny diszkréten elfordult. Az este már türelmetlenül verte a szobaajtót... Csak egy percet kérünk... Mindjárt vége...

A kislány még mindig szomorkodott, de egyre közelebb jött. Fémes ízt kezdtem érezni a számban...

Elém lépett. A csokor halk éneklésbe kezdett. Lágyan dúdoltak valami kedves gyerekdalt... Szájuk szélén teacseppek csordultak le...

A kislány átnyújtotta őket, én pedig készséggel elvettem mind. Abbahagyták a dalolást. Egy utolsó kacajt hallattak, azt a végsőt... boldogok voltak...

Szívembe tőr fúródott. Hideg volt, és virágillatúan lágy. Lassan estem össze. A kislány felsikoltott, s kezéből kiesett tőr...

Vérem elkezdte beteríteni a kis szobát. Rózsaszínű volt, és rágóillatú.

Előző oldal DarkChii