Az ócskás – 4. rész – Roze
Ben apó lassú mozdulattal süllyesztette zsebébe a rézből készült rózsaszálat, amit az imént vásárolt egy vándor ócskástól. Amint meglátta az ócskás kordéján a rózsát, azonnal eszébe jutott a felesége, akit néhány éve veszített el, és aki akkora űrt hagyott maga után, hogy Ben apó nem tudta ezt a tényt feldolgozni. Roze, így hívták elhunyt feleségét, akire mindig nagy szeretettel gondolt, bár az emlékek egyre jobban fakultak.
– Ez talán mindig emlékeztetni fog a feleségemre, tudja, Roze volt a neve – mondta szomorú szemmel Ben apó az ócskásnak, miközben kifizette az imént vásárolt réz rózsaszál árát.
– Abban egészen biztos lehet – mondta mosolyogva az ócskás, és elköszönve a vásárlójától eltolta nyikorgó kordéját.
Ben apó az éjjeliszekrényre helyezte a rózsát, hogy reggel, ha a szemét kinyitja, rögtön meglássa, és így a felesége jusson az eszébe, hisz nem szerette volna soha elfelejteni. Elvégezte apró-cseprő esti feladatait, elköltötte szegényes vacsoráját, majd a gyertyát elfújva, a takarót magára húzva aludni készült.
Az ébrenlét és az álmok mezsgyéjén bolyongva forgolódott ágyában, mikor fülét halk motoszkáló zajok ütötték meg a szomszéd helyiségből, melyet konyhának használt. Olyan volt, mintha valaki lépkedett volna ott, viszont Ben apó egyedül élt, így senki sem lehetett ott. Benyúlt az ágya alá és az ott az ilyen célra tárolt baltát elővéve – hiszen rablók és tolvajok sűrűn előfordultak a környéken – felkelt az ágyból. Halkan kinyitotta a két helyiséget elválasztó ajtót, majd a baltát felemelve belépett a konyhába. Miközben az ablakon beszűrődő holdfényben körülnézett, a háta mögött az éjjeliszekrényen pihenő rózsaszál halvány földöntúli zöld fénnyel világított. Ebből Ben apó semmit sem vett észre, hiszen épp a konyhát kutatta át, hiába, nem volt ott senki. Megnyugodva ment vissza a hálószobába és a baltát az ágy alá csúsztatva magára húzta a takarót. A rózsa ismét rézszínűen feküdt az asztalon, már nyoma sem volt a földöntúli fénynek.
Épp hogy csak elaludt, mikor ismét hallotta a lépteket a konyhából, de most edénycsörömpölés is vegyült a halk neszhez. Ben apó fázósan húzta magára a takarót, mert nagyon hideg volt a hálóban és a lélegzetét visszafojtva hallgatózott. A padló meg-megnyikordult, és a léptek a szoba felé közeledtek. Az öreg homlokát kiverte a verejték, annak ellenére, hogy nagyon hideg volt a szobában. Kezdett eluralkodni rajta a félelem okozta pánik, és már eszébe sem jutott az ágya alatt heverő balta. A léptek egyre közeledtek, majd az ajtó előtt megtorpantak. A kilincs lassan lenyomódott és az ajtó nyikorogva kinyílt.
Roze lépett a szobába, ám nem a szeretett lény, hanem egy zöldesszürke bőrű, a rothadás jeleit mutató szellemalak. Ben apó, már amúgy is gyenge szívének ez a látvány sok volt, ezért rémülettől tág pupillákkal hanyatlott az ágyra holtan. Mellette a réz rózsaszál halvány zöld fénnyel világított. Csendes volt a ház és az éjszaka, csak a távolból hallatszott egy kordé panaszos nyikorgása.
