A láthatatlan ajtó

Szépirodalom / Novellák (339 katt) Tad Rayder
  2023.03.05.

Jim, mint minden reggel, ma is az újságot hordta, amikor az utca túloldalán meglátott egy lányt a padon, szomorúan, egy könyvvel a kezében. Különösen soha nem volt társaságkedvelő ember, amióta a szülei elmentek arra a helyre, amit gyerekkorában csak úgy hívott, hogy a hídon túli hely. Csak nézte a lányt, de egy idő után úgy döntött odamegy hozzá.

– Szia, én Jim vagyok.
A lány felnézett a hang hallatán a könyvből és ő is üdvözölte az idegent.
– Szia, én meg Ely vagyok. De amúgy Elena.
– Nagyon szép név – válaszolta a fiú kedvesen, mosollyal az arcán.

Jim elámult a lány szépségén, a hosszú barna haja elvarázsolta, és azok a gyönyörű szemei, mintha a világ négy óceánjának az egyveleg kéksége tükröződött volna benne.

– Mi járatban errefelé? – kérdezte kedves hangon a lány.

Gondolkodott, mielőtt válaszolt volna, hogy mit is mondjon, de aztán egyszerűen megmondta az igazat.

– Megláttalak és meg akartalak ismerni. Talán baj?

Egy mosoly volt a válasz. Eszébe jutott, hogy soha nem volt senkivel ilyen közvetlen sem gyerekkorában sem pedig a későbbiekben, de érezte, hogy Elly más. Ahogy ott ültek a padon pár centire egymástól, különös érzése támadt, olyan, amit még soha nem érzett. Úgy érezte a szíve felragyogott az eddig megélt rossz után, ami a szülei halála volt.

– Minden reggel erre szoktam az újságot hordani mielőtt megyek dolgozni, mert nagyapámmal élek és ő már elég idős ahhoz, hogy ő hordja ki.
– Hogy hogy nagyapáddal élsz?
– Amikor nyolc éves voltam, a szüleim autóbalesetben meghaltak, és nagyapám vett magához, ő nevelt fel.
– Nagyon sajnálom!
– Semmi baj.

A lány arcán a mosolyt felváltotta a szomorúság és láthatóan megrázták a hallottak, mert nem számított erre az információra.

– Ha nem lenne ellenedre – mondta Jim –, akkor valamikor folytathatnánk ezt a beszélgetést egy üdítő vagy kávé mellett, de most mennem kell, várnak az újságok.

A lánynak tetszett az ötlet és vidáman Jim felé emelte a kezét, mint aki arra vár, hogy kezet csókoljon neki a hódolója. Jim játékos gyengédséggel fogta meg a kezét, és amikor elengedte, a lány ujjai közül egy papírdarab kúszott át az ő kezébe.

– Ezen mindig elérsz – szólalt meg Elly, aki összecsukta a könyvet és elköszönt a fiútól. – Viszlát, idegen!

Miután a lány elköszönt tőle, Jim a nap hátralevő részében még befejezte az újsághordást, és hazament a nagyapjához, de közben egész végig a lány járt a fejében. Különös érzés fogta el és remélte, hogy ez valaminek a kezdete. Amikor hazaért, a nagyapja a konyhában készítette az ebédet és közben szólt a rádió, amiből Elvis Falling in Love című száma töltötte meg a konyhát nagyapja hangja mellett aki szolidan, hogy észre ne vegyék, azért dúdolta a kedvencét. Annyira belemerült a főzésbe és a dalba, hogy Jim hiába állt a konyha bejáratánál vagy öt percet, nagyapjának nem tűnt fel hogy megérkezett. Így mosolyogva az öreg jó kedvén elindult, és felment a szobájába.

A szobája tágas volt az ablaka pedig a szemközti kis tóra nézett ami különös panorámát kölcsönzött a háznak az elhelyezkedését illetően. Arra gondolt, hogy reméli, egyszer megmutathatja ezt a látképet Ellynek, aki mosolyával úgyszintén csak emelné a szoba értékét. Amikor a lányra gondolt, öröm költözött a szívébe, bár tudta, hogy nagyon új ez az egész, de ő mégis nagyon bízott benne. Lefeküdt az ágyra és elindított egy filmet, amin elaludt, és az éjszaka közepén a tévé hangjára ébredt, mert a filmnek már régen vége volt. Lement, megnézte a nagyapját és akkor látta, hogy ő is ugyanazt csinálta, mint maga, mert ő meg az előszobában lévő kanapén aludt el a tévén, ami épp a híreket mondta ma már sokadszorra. Odament és csendben, óvatosan betakargatta nagyapját, és lehalkította a tévét, azután pedig visszament a szobájába.

Az ágya melletti éjjeli szekrényen a szülei fotóját őrizte, ami kis kora óta, amióta elmentek, ott volt mellette mindig. Ez a kép volt az egyetlen jószerével kézzel fogható emlék róluk, és ezt féltve őrizgette, mert tudta, hogy onnan fentről figyelik az útját arról a bizonyos hídon túli helyről. Ismét elaludt és mély álomba merült, amiből csak a reggeli óracsörgés ébresztette hajnali fél hétkor.

Megint elkezdett egy napot a munka előtt és az újságkihordás közben észrevette, hogy most nem ült a padon a lány. Azt gondolta, talán egyszeri alkalom volt ez a beszélgetés, és akkor eszébe jutott a cetli, amire a telefonszámát írta. Elmosolyodott és továbbment a biciklivel. Amikor hazaért beköszönt a nagyapjának a nappaliba, és gyorsan előkereste a telefonszámot az asztalfiókjából, ahova tette. Kezébe vette a telefont, és tárcsázni kezdte a számot. Kicsengett egyszer, kétszer, háromszor, és Jim izgatottságában letette a kagylót. Majd azután ismét megpróbálta, de akkor már nem volt ideje letenni, mert a vonal túlsó végén egy lány halk édes hangja szólt bele a kagylóba.

– Igen, tessék? – szólt bele a lány a telefonba.
– Hallo, itt Jim beszél, Elly te vagy az?
– Igen én. Azt hittem már nem is hívsz.

A lány hangjában Jim felfedezte a várakozást, hogy hívja. A fiú arcán kaján mosoly terült el. Még jó hogy nem látta a lány, mert biztos azt hinné, hogy magabiztos.

– Lenne kedved meginni velem azt az üdítőt vagy kávét ma délután?
– Igen, lehet róla szó válaszolta a lány jó kedvűen.
– Remek. Akkor találkozzunk a padnál ahol először beszélgettünk.
– Nagyszerű! – válaszolta a lány. – Én ott foglak várni – azzal letette a kagylót.

Jim nekiállt készülődni, és nagyon izgult, nem csak azért, mert a lánnyal találkozik, hanem azért is, mert nem akarta, hogy Elly érjen oda előbb, mégis az rossz fényt vetne rá, ha a lány vár a fiúra. Hamar elkészült és eljött otthonról, de amikor odaért a padhoz, a lány már ott ült, és nézte az előtte elterülő tavat.

– Szia, ne haragudj, hogy késtem. Pedig siettem.
– Ugyan, semmiség, hisz mondtam, hogy itt foglak várni. Vagy már nem emlékszel? Mosolygott a lány.
– De igen, emlékszem – válaszolta Jim, aki azért meg volt illetődve a lány társaságában. – Mehetünk, ha gondolod. Megihatjuk azt a kávét.
– Rendben. Még itt vagyunk? – kérdezte Elly viccesen, egy nagyot nevetve.

Séta közben azt nézték, ahogy a vízen megcsillant a napfény, ami különös élményt adott mindkettejüknek, mert hirtelen elvakította őket, és nem láttak mást, csak egymást, és hirtelen kitört belőlük a nevetés. Odaértek a kávézóhoz, ami pár utcányira volt csak Jiméktől, és az ódon bútorokkal berendezett elegáns hely jó választásnak tűnt egy kávé elfogyasztására. Helyet foglaltak egy neobarokk kis asztalkához, ami szépen le volt terítve, és a faragott lábai mosolyt csaltak az arcukra. Egy jól öltözött pincér, aki fehér inget és fekete nadrágot viselt, odalépett hozzájuk, és üdvözölte őket, majd átnyújtotta az itallapot.

Mindketten forró cappuccinot kértek, amibnek egy smily-t formált a hab a tetején. Egymásra néztek és Jim kortyolt egyet a gyorsan elkészített koffeinbombából.

– Szeretném, hogy ha mesélnél magadról, mert amennyit eddig ismerek belőled, az őszintén szólva kevés, és még többet akarok.

A lány ennyit mondott rá:

– Te kis mohó! – és ismét elnevette magát, ami ráragadt Jimre is. – Annyit elmondhatok, hogy hasonló az élettörténetem, mint neked.
– Ezt hogy érted?
– Úgy ahogyan neked, nekem is megvolt, sőt megvan a magam baja. Te legalább ismerted a szüleidet. Én kezdetektől fogva egyedül voltam a nagyvilágban, mert születésem után anyám és apám az apácák elmondása szerint beadtak a helyi zárdába. Ott nőttem fel. Amolyan Isten gyermekeként, de mégis egyedül, mert nappal imát mondtam a miséken, éjszakánként meg csak a magány ölelt át hűvös gondolatoktól terhes karjaival. Ahogy betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, megpróbáltam a saját lábamra állni, ami sikerült is, mert elkezdtem dolgozni egy supermarketben mint pénztáros, és az összespórolt pénzemből vettem ki egy albérletet a zárdától nem messze. Nem felejtettem el a nővéreket, sem akiknek köszönhetem, hogy ember lett belőlem mert olykor még az istentiszteleteken részt veszek. Valahol úgy érzem, hogy hiába jöttem ki a zárda falai közül jó pár éve, mindig is ott lesz az otthonom. Az életet, amit ott kaptam itt kint is megpróbálom megbecsülni, és kevesebb időt gondolni arra hogy nekem nem adta meg Isten, hogy tudhassam, milyen a szülői szeretet, mégis abban éltem ő általa, hogy a nővérek felneveltek. Néha arra vágytam, hogy eltűnhessek, átlépjek egy másik életbe és egy amolyan láthatatlan ajtót becsukva magam mögött létezhessek ahol senki nem lát, és kizárjam az ajtón túlra az eddig megtörtént rosszat az életemben. De ezt soha nem tudtam megtenni, mert ez csak egy álom volt a valóságban, hogy így talán könnyebb lenne elviselni azt, hogy magamra hagytak a szüleim gyerekkoromban. A láthatatlan ajtó helyett inkább megkaptam az apácákat, akik jó életet biztosítottak nekem Istenhez közel. Nem lettem szentfazék, de mindazért hálával tartozom nekik, amit értem tettek, hogy megtanítottak az életre, és most itt ülhetek veled, és pár napos ismeretség után úgy mesélhetek magamról, mintha mindig is ismertelek volna. Ez az élet szépsége, hogy a rosszat megtanulod elengedni és abból jót kovácsolva talpon maradsz.

Jim kortyolt egyet a cappuccinojából és nem igazán találta a szavakat Elly történetére.

– Amikor megláttalak, mint már mondtam, meg akartalak ismerni, de nem gondoltam, hogy ilyen életed van – mondta a lánynak a szavakat keresve.
– Hát, most már tudod. Amióta kikerültem a zárdából azóta minden nap eljövök erre a környékre, és leülök a tóparton oda, ahol találkoztunk, és mosolygok, hogy minden napot megélhetek vidáman és jókedvűen, mert hisz egy életünk van, azt csináljuk jól. Nekem az eleje nem igazán indult jól, de mindenki maga dönti el, hogy mit kezd a sajátjával, és a magányba zárt órákat hogyan váltja fel a vidámság, mert hisz mosolyogni jó. Megtanultam kezelni az élethelyzetemet, és azt, hogy ha már rosszul indult, nem kell neki úgy is folytatódni, mert az élet a legnagyobb ajándék egy ember számára.

A szavakat olyan édesen formálta az ajkával, hogy az a különös érzés egyre jobban elöntötte Jimet belülről. A szíve még hevesebben vert ahogy a lány alsó ajka hozzáért a felsőhöz, és adott komolysággal mesélte el neki az életét. Egy hang zökkentette ki abból, ahogy a lányt hallgatta. Maga Elly volt az, amikor azt kérdezte tőle.

– S te mikor mesélsz magadról akár bővebben?

Ebből a fiú csak annyit hallott, hogy te mikor mesélsz magadról bővebben, s ezzel a lány visszahozta a valóságba.

– Az én életemet nem biztos, hogy hallani akarod bővebben – mentegetőzött Jim az elől, hogy többet kelljen neki elmondani, mint amennyit már tud a lány. Gondolta, ennyi is elég. S akkor az jutott az eszébe, hogy bár nem régóta beszélgetnek, és ha ő megtisztelte annyival, hogy elmondta neki az életét akkor neki is ezt kell tennie. A lány közben csendben várt, és ő is belekortyolt a cappuccinojába.
– De igen hallani akarom az életedet, és ahogy te is, én is meg akarlak ismerni, és többet szeretnék megtudni rólad. Talán ez nem bűn – mondta a lány határozott hanglejtéssel.
– Ebben igazad van, ez nem baj, csak félek.
– Mitől?
– Attól, hogy teljesen megnyílok neked, és te egy idő után, mint vízcsepp a napsütésben, eltűnsz, mintha nem is léteztél volna.

A lány hallgatott, majd megfogta a fiú kezét, és annyit mondott.

– Nem kell ettől tartanod, én mindig itt leszek neked.

Ettől Jim szája mosolyra húzódott, és bizalommal kezdett bele az ő élettörténetébe.

– Mint ahogy már korábban említettem, a szüleim egész kicsi koromban meghaltak egy autóbalesetben, ahol én is jelen voltam. Eddig a napig senkinek nem beszéltem erről, ezt, amit most elmondok, csak nagyapám tudja rajtam kívül. Emlékszem, egy nyári nap volt, amikor sem apa sem anya nem dolgozott, csak hogy engem elvigyenek kirándulni, és kicsit ők is kizökkenjenek a hétköznapokból. Amikor már mindent bepakoltak az autóba, és indulásra készen voltunk, én már bent ültem a hátsó ülésen, és izgatottan vártam a kirándulást. Búcsúzóul nagyapa kiállt a felhajtóra, és integetett, de akkor egy nagy durranást hallottam odakintről, és nagyapa búcsúintése egyből megváltozott, mert a keze gyorsan járt le-fel le-fel irányba, amivel azt akarta mondani, hogy apa álljon meg. Nagyapa annyit mondott, hogy ez a kirándulás már baljós előjellel indul. Anyát próbálta meggyőzni, hogy halasszák a kirándulást egy másik időpontra, de ők ragaszkodtak ahhoz a naphoz, mégis csak rólam volt szó, és velem akarták tölteni a napot. Anya mondta nagyapának, hogy nem lesz semmi gond, ne aggódjon, hisz ez csak egy defekt, apa kicseréli a kereket és indulhatunk is. Így is lett. Apa kicserélte, és mint később kiderült, ez volt életében az utolsó jó tett, amit értem tett, hogy nekem jó legyen. Nagyapát aggályok közt hagytuk otthon, és indultuk, de aztán, amikor már egy jó ideje mentünk az autópályán, és én néztem kifelé az ablakon, ahol a gyönyörű tájat láttam, hirtelen egy nagy monstrum került elénk, ami után sötétség következett, mert az a valami egy nagy kamion volt, ami frontálisan belénk rohant, és a mi autónkat métereken keresztül tolta maga előtt, és miután megállt az autó, rá néztem apára, de akkor már csak egy részét láttam, mert a fémszörnyeteg elnyelte. Én, mivel hátul ültem, csak a fejemet és a lábamat vertem be a hátsó ajtóba, és az előttem levő ülésbe, de komolyabban nem sérültem meg. Apa után ránéztem anyára, akinek nyitott szeme már a semmibe meredt, és a baleset okozta utolsó rémület az arcára volt festve. A halál elragadta egy pillanat alatt, de akkor is éreztem féltő tekintetét. S akkor apa megfogta a kezem. Kezének szorítását éreztem a kezemen, de tudtam, hogy már nem sokáig lesz benne erő, és ez a pillanat hamar szertefoszló emlékképpé fog majd egyszer halványodni. S akkor azt mondta: „Sajnálom kölyök, ez az utazás nem úgy alakult, ahogy akartuk.” Azzal a roncsban félig eltűnő test örökre lehunyta szemét, és én ott maradtam a roncsban, amíg ki nem szedtek a tűzoltók. Azért kerültem nagyapa felügyelete alá, mert ő maradt csak az egyetlen közeli hozzátartozóm, aki elvállalhatta volna azt, hogy felnevel. Amikor az éjjeliszekrényemre nézek, mindig egy kicsit elszomorodok, mert tudom, hogy már itt, a földi létben nem találkozhatok velük, bármennyire is szeretnék, de bízom benne, hogy majd egyszer látni fogom őket, és akkor majd elmondhatom nekik, mennyire hiányoztak a köztes időben. Addig tudom, két csillagként vigyázzák odafentről az utam, és én, még ha nem is hallom, de bizton tudom, hogy követik az életem, és büszkék rám. Az élet néha egy romhalmazba zár minket, és ha kijutsz és kitartasz, akkor tovább mehetsz. Én is egy ilyen romhalmazba kerültem gyerekként, és meg kellett tanulnom kijutni belőle, bár igaz, én kaptam segítséget, de a lelkemben hordott emlékekkel nekem kellett elfogadnom az életem. Nagyapa rengeteget tett azért, hogy nekem könnyebb és szebb életem legyen, mint az emlékeim, amiért hálás vagyok neki. Ezért is figyelek rá most már én, mert eddig ő tette ezt velem.
– Hát nem mindennapi életed van, az biztos – mondta a lány, miközben az órájára pillantott. – Több ilyen beszélgetést is összehozhatunk a jövőben – kezdte a mondandóját, miközben megitta a koffeinbombáját.
– Én benne vagyok – folytatta Jim, aki kifizette a pincérnek a két cappuccinot, és azzal kimentek a kávézóból, és elindultak hazafelé.

Útközben Jimnek eszébe jutottak ismét azok az emlékképek a szüleiről, amikor az autóban volt velük, és a lány ezt észrevette, és megfogta a kezét, és ezt mondta.

– Köszönöm, hogy ennyire nyíltan és őszintén beszéltél nekem ezekről a dolgokról a múltaddal kapcsolatban, még akkor is, hogy ha ezek fájó emlékeket hoztak is felszínre, amik most hosszú idő után kitörtek belőled, mint egy vulkán.
– Ugyan – válaszolt a fiú. – Te is ugyanezt tetted, pedig csak egy idegen voltam számodra, mégis megbíztál bennem.
– Ez jót is jelenthet – válaszolta a lány. Közben mosoly jelent meg az arcán, ami tükrözte őszinteségét, hogy tényleg komolyan gondolja, amit mondott

Jim nem tudta viszonozni a mosolyt, bár ő is örült ennek, de az jutott eszébe, ahogy a szüleiről beszélt, hogy a hídon túli hely ott lehet, ahol a csillagok őrzik az ő álmukat. Ezzel a tudattal sétáltak tovább, és amikor elérték a tavat, Jim maga felé fordította Ellyt, és megcsókolta. A lány szinte elolvadt a karjaiban, mert a csók annyira meglepte, hogy hosszan egymásba fonódtak az ajkaik és percekig csak álltak a lemenő nap fényében ott, ahol kezdődött az ismeretségük. Úgy érezték, hogy mindketten áttörték a láthatatlan ajtót, ami eddig, mint egy fal magasodott önmaguk és az emberek közé, de most már nem kell elbújniuk, hanem bátran lehetnek nyitottabbak is a világ felé. Hisz tudták, hogy a rossz dolgok csak tanítják az embert az élete során. Most, hogy már nem kellett a fal mögé rejtőzni, bátrabban megkérdezhette Jim, amit már egy ideje meg szeretett volna a lánytól.

– Eljönnél hozzánk egyik este vacsorázni?

A lányt meglepte a meghívás mert nem számított rá, de boldogan igent mondott, mintha azt kérdezték volna tőle, hogy hozzám jössz-e feleségül. Egy kicsit elkalandozott, és arra gondolt, hogy talán egyszer az is meg fog történni. Az öröm nagy volt mindkettőjüknél, hogy együtt fognak tölteni egy estét, amit valószínű soha nem fognak elfelejteni.

Eljött a várva várt este, és Jim majdnem ugyanolyan ruhában ment Elly elé, mint a kávézóban a pincér öltözéke volt, és ezen Elly nagyon meglepődött. Jól esett számára, hogy ennyire megtisztelik. Ő sem tett másként, és az alkalomhoz illő pántos fodros szoknyáját vette fel, amit még az első fizetéséből vett, amit a szupermarketben kapott. Jim és a nagyapja, hogy a lányt meglepjék, közösen sörben sült csirkét készítettek krumpliágyon. Vacsora közben beszélgettek, és a nagyapja elkezdte mesélni a II. világháborús élményeit, amit a két fiatal nagy érdeklődéssel figyelt. Vacsora után elköszöntek a nagyapjától, és a szobája felé vették az irányt.

Amikor Elly belépett a tágas tetőtéri szobába, csak annyit mondott:

– Ez csodálatos látvány – s odasietett az ablakhoz, gyönyörködni a kilátásban.

Jimnek az jutott eszébe, hogy teljesült a vágya, hisz az volt, hogy egyszer bízik benne, megmutathatja ezt Ellynek, ami most teljesült is. Odament a lányhoz és gyengéden átkarolta, majd megcsókolta, és ismét együtt nézték a nap utolsó fényeit, ahogy tükörként beragyogja a látóhatárt.

Előző oldal Tad Rayder