Eredet 7. fejezet

Horror / Novellák (312 katt) Zanbar
  2023.02.25.

A „keresgélés”, miként Philmore két órával később megjegyezte, ugyancsak enyhe, már-már eufemisztikus kifejezés volt arra, hogy az ember a nedves, kavicsos patakágyban, majd a hol moha lepte, sziklás, hol pedig csak látszólag járható, ám valójában az embert minden lépésénél mélyebbre rántó lápban kutakodik.

Lassan haladtak, többször is visszatérve a kiindulópontra, a kőudvarhoz, újabb lehetséges útvonalakat becsülve fel, amerre Sir Edward támadója magával vonszolhatta a medvét.

Ahogy egyre nagyobb távolságot jártak be, úgy lett mind nyilvánvalóbb a számukra, hogy az ismeretlen lény mérete minden korábbi becslésüket meghaladja, hiszen miként lehetett volna másként, hogy ilyen sokáig tudta volna hurcolni a medve tetemét?

Bizonyos értelemben kedvére való volt az egyelőre eredménytelen kutatás. Örült annak, hogy Philmore végül a maradás mellett döntött, bár abban nem tudott dűlőre jutni önmagával, hogy ez tisztán örömteli érzés a részéről, vagy csupán önző elégedettség, hogy barátját ismét maga mellett tudhatja.

Elmondta ugyan élete történetét annak az írónak hat évvel ezelőtt, ám annak teljességét, mély egészét, senki sem ismerte. Talán ő maga sem, hiszen az sohasem alkotott nagy, egységes egészet, mint másoké. Szilánkok, töredékek, egymáshoz nem illeszkedő darabok kavalkádja, kusza kaleidoszkópja volt, melyeket, akárcsak az optikai játékot annak tokja, csupán az a hús, csont és bőr kényszerített össze, melyet William Carnackiként ismert a világ.

Nem ismerte igazán önmagát, így másoknak is csupán részleteket adhatott magából. Így volt ez Philmore és a felesége Wilhelmina esetében is.

„– Érdemes barátom sok erénnyel bír, ám érzelmei terén egy brit úriemberhez képest is tele van szorongással és elfojtással. Higgyen nekem hölgyem, tudom, miről beszélek! – sétált még évekkel korábban Wilhelminával az oldalán az egyik oxfordi parkban. – Mert bár barátainkat erényeik miatt választjuk, de gyarlóságaikkal együtt szeretjük igazán.”

Így mondta és így is gondolata, így is érezte akkor. Annyira, amennyire képes volt.

„– Önre bízom Robertet, hogy ösztönözze, hogy vigyázza, ő pedig szeretni fogja önt előbb fél, majd teljes szívével. Csupán idő és némi türelem kérdése az egész – biztatta későbbi Mrs. Philmore-t. – Nagyon kérem, ne hagyja őt elveszni!”

Szinte hallotta, miként, mily szavakkal engedte útjára, Mrs. Philmore a férjét, mikor az jó szokásához híven habozott elfogadni a meghívását és úgy szólván „kilépni” az ajtón. Irigyelte érte.

– Min mosolyog? – kérdezte a jó doktor.
– Mosolygom? – kérdezett vissza. – Nos, meglehet. Igazából ön körül jártak a gondolataim – vallotta be. – Hogy vajon miként fogja mindezt elmesélni a feleségének, ha majd hazatér hozzá Oxfordba. Mit mond majd neki, s vajon megköszöni-e neki, hogy oly erélyes gyengédséggel kitessékelte az otthonából?
– Már miért ne köszönném meg? – méltatlankodott Philmore. – Hiszen maradtam. Úgy határoztam, hogy segítek önnek tovább kutatni, még akkor is, ha mindez – intett kezével az őket körülölelő lápvidék felé – ugyancsak távol áll tőlem.
– Leküzdötte hát az akadályt, melyet önnön természete gördített ön elé – bólintott elismerően. – S mondja, nem tölti el félelemmel?
– Micsoda?
– A döntés – felelte Carnacki. – A kilépés a megszokott keretek közül, a szokásoknak való ellentmondás, no meg a tény, hogy csak mi ketten vagyunk idekint. Itt, ahol egy olyan ismeretlen teremtmény kísért, mely végzett Sir Edwarddal, és egy medvével?

Látta a doktoron, hogy elbizonytalanítják a szavai, ám ez így is volt rendjén. Más egyszer, a pillanat hevében ellentmondani a belénk rögzült gyakorlatoknak és más újra és újra szembe menni velük addig, míg a szokatlanból új szokás nem születik. Különösen nehéz ez mert a változást hozó lépés valójában mindig veszélyes. Olykor „csupán” az ember belső, saját értékrendjére, olykor viszont, mint ebben az esetben, magára az emberre is. Mert igen, itt voltak kint ketten a jókora Barden-lápon, és olyasmi nyomait keresték, mely megölt egy barnamedvét.

– De, azt hiszem igen – felelte végül Philmore. – Úgy egészében, ahogy elmondta. Úgy félelmetes.
– Mégis itt van – veregette meg barátja vállát. – Mégis itt van – ismételte. – Ezért pedig hálás vagyok.

Hálás volt, és irigykedett.

* * *

Délutánba hajlott már az idő, mikor az első biztató nyomot megtalálták. Jókora, súlyos test hagyta bemélyedés volt a nedves földben, mely után nem sokkal később szaggatott vonszolásnyom következett, majd egy újabb mélyedés.

Végül az egyik alacsony halom tetején, egy moha lepte szikla takarásában ráakadtak mindarra, mi a karaván medvéjéből maradt.

Mint azt Carnacki jól sejtette, a tetem nyakán jókora seb tátongott, ám a test több része sem maradt érintetlen. Férfitenyér széles foltokban hiányzott az izom- és a zsírszövet, és a hasüreg is üresen tátongott.

– Úgy érzem, szörnyetegünk igencsak kedveli a zsigereket – guggolt le Carnacki az egykor volt medve mellé. – Végigharapdálta a testet, de igazán csak azoknál időzött el.
– De miért? – kérdezte tisztes távolságot tartva a tetemtől Philmore. Amennyire nem zavarták az emberi halottak, úgy riasztotta az elmúlás minden más formája. – Ekkora agyarakkal és állkapoccsal könnyedén képes volna még a csontokat is elropogtatni, ahogy feltehetően meg is tette Sir Edward végtagjaival.
– Jogos kérdés. Mondhatnám rá, hogy mert a lágy részek könnyű préda, ám egy ekkora állatnak voltaképpen minden az. Talán megszokásból – töprengett el ezen. – De vajon mikor és hol szokott rá ez az állat az ilyesmire?
– Ön vetette fel korábban, hogy talán a bosszú egyfajta eszköze ez az állat. Betaníthatták, hogy főként a zsigereket vegye célba.
– Igaz – bólintott Carnacki. – Bár azt kell mondanom, hogy eme elméletemet felül kell vizsgálnom. Amennyiben ölésre betanított állatról lett volna szó, melyet gyilkos fegyverül szántak, Sir Edward ellen, úgy miért támadt rá a medvére, és miért vonszolta ilyen sokáig, ilyen messzire? A sebek alapján jól látható, hogy a medve nem jelenthetett igazi fenyegetést arra a szörnyetegre mely ezt művelte, így azt sem mondhatnánk, hogy ellenséget látott benne, s így ösztönei felülkerekedtek a tanult viselkedésmintákon. Nem barátom, az az állat egyszerűen elejtette ezt a medvét, mint holmi zsákmányt. Végzett vele, majd belakott belőle. És nincs olyan állat ezen a földön a nemes szibériai tigrist leszámítva, mely szándékosan vadászik medvékre. Azt pedig ön is megállapította, hogy ezek a harapások itt – intett a sebek felé –, nem származhatnak macskafélétől. Tartok tőle, hogy végül önnek lesz igaza és kicsit nekem is, s ez a legkevésbé sem tölt el örömmel.
– Mire gondol?

Carnacki kilépett a domb szélére és letekintett az alattuk elterülő, lápra.

– Ön aberrációnak nevezte a fenevadat, én mitikus szörnyetegnek. Ám egy dolog akár hangosan is a nevén nevezni Sátánt, hogy úgy mondjam, és egy másik szembenézni vele. Más, míg a lény csupán elménk műhelyének sötétjében ölt formát, s nem az ajtónk előtt kísért, testi valójában. Elég sarkában fordultam már meg a Földnek ahhoz, hogy tudjam, vannak ajtók, melyek jobb, ha zárva maradnak, s dolgok, melyeket jobb, ha ember sohase fedez fel.
– Ön fél Carnacki! – döbbent meg barátja. – Éppen ön, kinél bátrabb és elszántabb embert még sohasem ismertem!
– Meglehet, hogy igaza van – ismerte be. – Ám ha ez így van, akkor csupán azért, mert a félelmet oly jól ismerő ember lehet csupán igazán bátor. Ön is félt kilépni a megszokott napi rutinból, elhagyni a jól kitaposott „ösvényeket”. Mégis felülemelkedett önmagán és lám, itt áll most mellettem.
– Úgy hiszem az én „bátorságom” aligha mérhető az önéhez – szabadkozott Philmore.
– Önnön bátorságunkat nem lehet másokéval összemérni, barátom – lépett el a meredély szélétől. – Csakis magunkat múlhatjuk felül újra és újra.

Az órájára pillantott.

– Úgy hiszem ideje volna visszatérnünk Bartokhallba. Nem volna illendő ismét visszaélnünk vendéglátónk jóindulatával – javasolta.

* * *

A köd, mintha csak a föld hasadékaiból szivárgott volna elő, előbb csupán bokáig folyta körbe őket, majd lassan kúszott egyre magasabbra, kitöltve az alacsony dombok és moha lepte sziklák között elterülő sekély völgyeket, és meredek falú természetes kőfolyosókat. Ezek labirintusában csupán két támpontja volt az eltévedt utazóknak. Nyugaton a Thorpe halom lidércfényekkel ragyogó cigánytábora, valamint keleten, a kopár platóján gubbasztó Bartokhall lámpásainak pislákoló sokasága. Ezekhez igazodva vágtak át a tájon, időnként felkapaszkodva egy-egy magaslatra, hogy újfent meghatározhassák a helyes irányt.

Ahogy egyre sűrűbb lett a köd és egyre jobban rájuk telepedett az éjszaka, úgy csendesültek el ők ketten. Mert bár félelem s bátorság kölcsönösségéről beszéltek mielőtt útnak indultak vissza az udvarházba, most ez előbbi kezdett úrrá lenni rajtuk. Hullámokban érkezett, elcsendesült, mikor az egyik halmon állva ismét megpillantották az udvarházat és felerősödött, mikor aláereszkedtek, vissza a mindent eltakaró, embermagas ködbe. Ősi, zsigeri félsz volt ez, mely már akkor is az ember sajátja volt, mikor elődei, még barlangokban bújtak meg s csupán az annak bejárata előtt rakott tűz óvta őket az éjszaka éhes árnyaitól.

Ösztön volt, mely előbb érezte, meg a vészt, mintsem az elme felfogta volna.

Ezért némultak el, ezért lestek folyvást hátra a ködben, mely csupán tízlépésnyi távolsága engedte őket visszatekinteni, s ezért füleltek folyvást. Minden zaj, melynek forrását elrejtette előlük a köd, visszhangot vetett a sziklák szűk folyosói között, és dombokkal határolt horpadásokban. Mind eltorzult, felerősödött, új, disszonáns formát öltött, egyszer úgy tűnt a távolból hallatszik, máskor pedig mintha előlük, vagy ép mellőlük érkezett volna.

Carnacki időnként lehetetlen módon, még az őt álmában üldöző hiénafalka vihogó kacagását is hallani vélte benne.

Mindez újra ás újra, végetérhetetlen érzéki csalódások során át, egészen addig, míg fülük s elméjük bele nem tompult.

Nem is hallották ki elsőre, sem másodjára a ködből az elnyújtott, torz torok szülte reszelős hörgést. Olyan volt, mintha egy súlyosan sérült haldokló, önnön vérében fuldokolva küzdött volna minden egyes lélegzetvételért. Panaszos volt, fájt hallani.

Megállította Philmore-t. A sziklák, föléjük magasodó falai között újra és újra végigvisszhangzott a gyötrelmes hörgés, melyet nem sokkal később egy újabb hang követett. Súlyos lábak verte zaj, ahogy a léptek nyomán megcsikordulnak a kavicsok a köves talajon, vagy, ahogy a sár cuppan, mikor beléjük mélyed.

A lápon kísértő fenevad feléjük közeledett.

Carnacki tudta, hogy a visszhangok miatt lehetetlenség volna megmondani, az, mi feléjük tart a szűk sziklasikátorban mögülük, vagy éppen elölről érkezik majd, így képtelenek lennének elfutni előle. Ám nem állhattak meg semmiképpen.

A lehető legnesztelenebbül osonva a csúszós, nedves köveken tovább haladtak, közben kezével folyvást felfelé, az őket körül záró sziklák felé nyújtózkodott, hátha kitapinthatott volna egy peremet, egy alkalmas párkányt, melyre felhúzhatták magukat.

Egyre közelebbről hallották az elnyújtott, panaszos hörgést, melybe olykor kurta horkantások vegyültek és rémült elméjük szinte maga előtt látta, hogy a közeledő szörnyeteg hosszú, elnyújtott léptekkel, mintegy senkitől sem siettetve, a biztos zsákmány tudatában, feléjük üget.

– William! – törte meg a félelem szülte csendet remegő hangon Philmore.
– Kitartás doktorom! – tapogatózott tovább.

Súlyos test nyomakodott át valahol a sziklafalak közötti szűk alagúton. Horkantás, hosszú, elkínzott hörrenés.

– William!

Ujjhegyei ráakadtak valamire. Kurta volt és keskeny, de valami.

– Balra, fel, doktor! Bakot tartok önnek!
– De Carnacki… – próbált akadékoskodni barátja.
– Én nem tudom sem felhúzni, sem megtartani magát, de ön engem igen! – fojtotta belé a szót.

Embertelenül nehéz feladat egy magánál másfélszer, kétszer nehezebb embert a csuszamlós köveken, jószerivel vakon a ködben, hét, nyolc láb magasságba felsegíteni, ám nem volt más választása. Philmore csupán sejthette, merre kellene nyúlnia, ujjaival tapogatózott az ég tudja milyen széles párkány felé, és mindvégig bizonytalan volt, hogy lel-e rajta annyi fogást, hogy akárcsak önmagát is felhúzhassa rá.

Sötét tömeg volt. Alaktalan iszony, a sűrű köd falán túl.

Nem rohant feléjük, sőt megtorpanni látszott, mikor látótávolságra ért tőlük a ködben. Előbb felemelte, majd leszegte azt, aminek a fejének kellett lennie. Torz volt, rücskökkel, kinövésekkel teli.

Volt benne valami ismerős a számára.
A szörnyeteg meglódult feléjük.
Magasba lökte Philmore-t s remélte, hogy ezzel segít, és nem éppen ront barátja helyzetén.

Hatalmas állkapocs nyílt, majd csapódott rá karjára. Az óriási test a sziklafalhoz préselte, kiszorítva belőle a levegőt. Rángatta, cibálta, érezte, ahogy válla kifordul, majd húsa és csontja engedni kezd az agyarak szorításában.

A köd és a sötétség ellenére is immáron tudta, miféle volt támadója, felismerte a rokon vonásokat az idegen külső mögött.

Ám ez immáron nem számított.

Várta a fájdalmat, az igazit, melyet nem az elméje vajúdott ki magából egy rémálom képében, hanem azt, ami a húsban, csontban, zsigerben születik, ám ez, mint már oly sokszor élete során, elmaradt.

Még most, ezekben a pillanatokban is.

Előző oldal Zanbar