A Magány társa

Szépirodalom / Novellák (798 katt) DarkChii
  2011.07.26.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/8 számában.

Tegnap este meglátogatott a Magány.

Épp tűnődve néztem ki kis szobám ablakán, mikor hallottam, hogy valaki mögém lép. Mielőtt megláttam volna, éreztem, ő áll mögöttem. Mosolyogva fordultam hát hozzá és üdvözöltem régi barátom. Hellyel kínáltam ágyam szélén, s ő boldogan foglalta el korábbi helyét mellettem. Lassan beszélgetni kezdtünk, ahogyan rég, s kíváncsiságomban nem tudtam megállni, hogy ne kérdezősködjek felőle. Aggódtam érte.

- Mondd, hogy megy a sorod mostanság?
- Nos… a dolgaim jól alakulnak… nincs panaszra okom… bár a tavasz közeleg, ilyenkor mindig erőtlenebb leszek kicsit… de menedéket nyújtanak a csillagos éjjelek, a sóhajok és a sosem teljesült vágyak ideje… ezért is vagyok most nálad… és mert már tudnom kellett, mi történt veled, hisz oly rég beszélgettünk már úgy igazán…
- Valóban… - feleltem – de sokat gondoltam rád… eszembe jutottál, ha az eső mosta arcom, és ha egyedül ért az éjszaka… mindig… azt kell mondanom, hiányoztál…

Barátom ebben a pillanatban kissé komoran tekintett rám, amit furcsálltam, hiszen olyan dolgokról beszéltem neki, melyeket mindig is kedvelt…

- Talán baj van? – kérdeztem.
- Hívtál… tehát igen.

A szobámban oly mély és feszült csend támadt, mint még soha az életben. Meredten néztünk egymás szemébe. Agyam forgott, kereste a szavakat, melyeket kimondhatnék…

- Hiszen én csak… kíváncsi voltam rád… egyszerűen… rég láttalak, és… ezért hívtalak…

De a Magányt nem tudtam megtéveszteni. Túl régen és túl jól ismert már ahhoz. Zavaromat látva szelíd mosolyt küldött felém, és bíztatóan szólt a hangja.

- Ne aggódj! Én itt maradok melletted. Amikor szükséged van rám, mindig feltűnök, hogy érzed, milyen fontos vagy nekem. A kezdetek óta ismerlek jól. És tudom, hogy ha nekem van rád szükségem, megérzed, és bármikor számíthatok rád. Ezért szeretlek.

Lassan elkezdtem küszködni a könnyeimmel. Féltem, kitör belőlem a fájdalom, elfordítottam hát arcom, hogy ne lássa könnyeim. De ő túl jól ismert ehhez.

- Ne sírj… a könnyeid nem ide valók… ne hullasd őket, hiszen itt vagyok melletted…
- Hogy aztán újra itt hagyj?!? Miért nem tudsz mellettem maradni, miért kell folyton eltűnnöd, miért van az, hogy megfosztasz magadtól újra és újra?!?

Kifakadásom önkéntelen volt.

- Ezért – és kezeivel átkulcsolta kezeimet. Jéghideg volt, mint mindig. Lassan felém hajolt. Nem értettem, mi a szándéka. Szívem egyre gyorsabban dobogott. Arca már csak néhány milliméterre volt az enyémtől… s ekkor éreztem meg a jeges leheletét ajkaimon… megborzongtam, de mielőtt rájöttem volna, hogy a gyönyörtől vagy a fájdalomtól, éreztem ajkait az enyéimhez érni.

Ebben a pillanatban megszédültem. A fejemből az összes vér elszállt, tudtam, hogy az ájulás szélére kerülök… És akkor megéreztem. Azt, amit csak ő adhat nekem. A világ eltűnt körülem, mint amikor rózsás álmokból ébredsz, és beléd hasít a valóság, mely olyan, mint a rád szakadt pokol… minden szépség eltűnik, káosz uralkodik a lelkedben, kapaszkodnál valamibe, hogy ne zuhanj tovább, de semmit sem találsz… csak kopár sziklákat… szívedben tőrök táncolnak, és lelkedből újabb és újabb darabokat szaggatnak ki… s hiába kapkodsz utánuk, egyre kevesebb marad belőled… rád nehezül a pokol, melyet mások csak valóságnak neveznek, s te még fel sem eszméltél, azt sem tudod, mi történik veled, csak azt, hogy minden egyes pillanatban jobban elveszel…

Felébredtem. Zihálva néztem barátomra. Ajkai már nem érintették enyéimet. Szemébe néztem… Láttam bennük a sosem enyhülő fájdalmat és a bűntudatot egyszerre… egyszerre volt hideg és meleg a tekintete… nyugodt és zaklatott… Ez volt ő… aki annyira hiányzott…
- Ezért kell néha nélkülem továbbmenned.

Megértettem. Még mindig a látomás hatása alatt álltam. Lábaim remegése lassan tudott csak alábbhagyni…

- Köszönöm.
- Mit köszönsz?
- Hogy mellettem vagy, ha szükségem van rád.

Az este folyamán akkor láttam őt először őszintén mosolyogni. Ez megnyugtatott. Boldog voltam, hogy sikerült újra erre késztetnem őt. Hiszen egy perccel ezelőtt láthattam bele az ő világába, amiben él…

Ezek után néhány jelentéktelen dologról sikerült már csak szót váltanunk, s hamarosan el is köszönt fáradtságra hivatkozva. De én tudtam, nem ez volt az oka. Megértettem őt, s el is búcsúztunk egymástól. Nehéz szívvel hagytam őt elmenni. Tudtam, neki is fáj az elválás.

Távozása után még sokáig néztem az ablakon keresztül az éjszakai eget.

Az eső is eleredt.

Előző oldal DarkChii
Vélemények a műről (eddig 2 db)