Akasztott ember
A kötél a nyakamra szorul, egy pillanatra levegőért kapok, de aztán megnyugszom. A légzés nehéz, de végülis arra a pár pillanatra már mindegy. A hóhér keze még messze van a kartól, mégis úgy érzem, hogy a csapóajtó magától képes lenne lenyílni. Folyamatosan le-lepillantok, hogy megnézzem, még ott van-e. A bűneimet sorolják, de nem is figyelem. Sose voltam jó ember, csak jól akartam érezni magamat a bőrömben, de soha nem tettem olyat, amit megbántam volna. Végül a tömeg felém fordul és felteszik az utolsó kérdést. Akarok-e a végső szó jogával élni és bevallani, mit bántam meg. Vicces, mert pont ezen gondolkodtam.
– Kár, hogy hagytam magamat elfogni – mondom hanyagul és páran még kacagnak is, majd hallom a recsegést, ahogy a kar megmozdul. A föld eltűnik alólam és zuhanni kezdek. A nyakamnál érzem a szorítást, majd valami a tarkómnál reccsen egyet. Kár…
Eredetileg publikálva: 2013. X. 06.
