Eredet - 6.fejezet
Zanbar
Eredet 6. fejezet
Carnacki természetnél fogva éber, ám álmodó alvó volt, s az ifjú Jonathannal való beszélgetést követően különösen rossz, lidérces képek gyötörték. Régi emlékek, és a jelen nyomasztó lehetőségei.
Lázas képzelete ismét visszavitte abba a sötét, fagyos sivatagi éjszakába, melyben kétségbeesetten bolyongott, s egyre gyengébben pislákoló lámpása fényénél egy-egy szívdobbanásnyi időre megpillanthatta a körülötte köröző iszonyatok sziluettjét. Ifjú volt, és még tapasztalatlan, és az addig átéltek ellenére félt a helyiek történeteinek lényeitől, amelyek az éjszakában az utak mentén, olykor hiéna alakjában vadásztak, a ghuloktól. Hallotta gúnyos, sipákoló kacagásukat a homályból, látta eltorzult pofájukból rámeredni szinte emberi értelemmel csillogó szemüket.
Futott, amíg látta az utat, és futott azután is, amíg csak a lába bírta erővel. Nyomában a nem evilági torkok szülte vihogás közepette loholó falka.
Sötét, éles peremű sziklák köd lepte labirintusában bolyongott tovább, talpa alatt cuppogott a sár. Az őt üldöző hiénakacajt hirtelen megtörte egy mély, reszelős hörgés, és egy súlyos, rohanvást közelítő test zaja.
Tovább botladozott az egyre mélyebb és mélyebb iszapban, mígnem már közvetlenül a háta mögül hallotta a hangokat.
Óriási test taszította félre, vaskos, torz fejével lökve fel, majd tiport végig rajta súlyos patáival.
* * *
A bordái közé hasító fájdalom ébresztette fel. Hirtelen minden apró mozdulat, sőt maga a légzés is nehézkes lett, és kínnal teli.
Igyekezett a lehető legnyugodtabban feküdni és kicsiket lélegezni, ám tudta, a mellkasába markoló gyötrelem jó darabig nem tágít majd tőle.
Utazásai során rengeteget tanult a különböző spirituális és mentális jelenségekről, képességekről, s bár tudta, hogy e misztikus erőknek ő, sajátságos állapota okán tudatos módon híján van, készséggel elfogadta, hogy vannak még olyan területei a test, az elme, és a lélek viszonyának, melyet nem érthet meg a halandó tudomány. Többek között volt a fájdalom is, melyet mellkasában érzett, éppen ott, ahol álmában felöklelte, és patáival megtaposta az őt üldöző rémalak. Az elme, ha úgy akarta, el tudta hitetni a testtel a fájdalmat, vagy éppen annak hiányát, s az ilyesmi éppen azért, mert pusztán a képzelet szülte, veszélyes kórság volt, ha gyökeret vert az emberben. Éppen úgy, mint a félelem.
Évekkel korábban hallotta egy perzsa aszkéta bölcstől, hogy a félelem, az elme gyilkosa, s, hogy meg kell tanulnia uralkodni felette ahhoz, hogy igazán ura legyen a saját életének.
Olykor szívesen osztozott volna a filozófiáján, ám úgy tapasztalta, félelem nélkül élni éppen olyan, mint hagyni, hogy az eluralkodjon az ember felett. Embertelen.
Kevés bölcsebb embert ismert a perzsánál, ám az mégsem volt képes megérteni, hogy amint legyőzi a félelmet magában, bár felszabadul annak akaratot megbénító ereje alól, egyben el is veszti annak képességét, hogy a maga valódi egészében lássa félelme tárgyát. Ez pedig sokszor rosszabb, mint maga a félelem, melyet érez iránta.
Lassan felült az ágyban. Már hajnalodott odakint. Mellkasa sajgott, mély, reszelős hörgéssel vette a levegőt. Éppen úgy, mint rémálmában az őt üldöző szörnyeteg. Éppen úgy, mint az, mely az ifjú Jonathan szerint a lápot megülő ködben kísértett.
Szobája egyik sarkában tükör állt. Úgy emlékezett rá, hogy letakarta… nem, biztos volt benne, hogy megtette. Ahogy minden más tükörrel is. Mindig. Most mégis ott ült benne, kialvatlanságtól fáradtan, mégis szépen és üdén. Hányszor hallotta már mások irigy szavát, hányszor látta barátai, köztük Philmore szemében a csodálkozó tekintetet, mikor rápillantottak! Hányszor suttogtak a háta mögött, holmi a külseje miatt érzett hiúságról… hányszor… rászolgált. Rászolgált, hiszen itt ült, reszelős lélegzettel, elszoruló torokkal és mégis…
Erőt vett magán, majd felállt, és ismét letakarta tükröt, mintha ezzel elrejthetné a benne lévő ifjút, a vastag szövet mögé. Mintha ezzel ő maga is láthatatlanná válna általa.
„– A portrém az, aminek én hiszem magam, tükörképem az, minek a világ hisz engem, és csupán olykor-olykor kimondott szavaimban és álmaiban lehetek igazán az, aki vagyok.”
Hat éve, ezekkel a szavakkal búcsúzott az írótól, akinek másodikként és azóta is utolsóként mondta el az igazságot. Úgy, ahogy valóban megesett. Később, mikor a kezébe vette a könyvet, mellyé élete történetét formálták, mikor olvasta a róla írott kritikákat, mégsem érzett sem szomorúságot, sem pedig dühöt, csupán megkönnyebbülést. Miért? Mert az író leírta olyannak, amilyen a lelke mélyén, igazán volt. Képmutató hazugnak, aki báli szezonról báli szezonra újabb és újabb hóbortokkal, dekadens és veszélyes élvezetekkel igyekszik elfedni az igazságot mások elől, és feledni azt önmaga előtt. Ám az igazságnak meg volt az a kétségbevonhatatlan sajátossága, hogy bár ritkán volt igazán felkészülve rá az ember, ott kísértett minden szavában, minden mozdulatában és minden gondolatában. Ott volt a tükörben.
Kopogtak az ajtaján.
* * *
John Pennymore, Grassington tiszteletese alacsony, csupa ín és ideg öregember volt, ki csontos kezével szélesen gesztikulálva magyarázott Bartokhall ifjú urának, mikor ő belépett a szalonba.
A harrogate-i kocsma előtt végighallgatott elbeszélés szerint Pennymore már akkor a parókiáján szolgált, mikor azon az ötven évvel ezelőtti télen nyoma veszett az udvarház egykori gazdáinak. Ő mondott imát a titokban ásott tömegsír felett, ahová az akkori lakókat temették. Istenfélő, ám babonás embernek tűnt a számára, miként az észak-angol tiszteletesek nagy része.
Nem egyedül érkezett, hanem néhány helyi kíséretében, akik kint várakoztak a hallban.
– Szégyen! – rázta meg csontos öklét a tiszteletes Jonathan felé. – Szégyen!
– Biztosíthatom tiszteletes, hogy… – fogott bele az ifjú, ám az egyházfi beléfojtotta a szót.
– Maga! Maga csak ne biztosítson engem fiatalember semmiről. Törődik is maga… nem törődik még megboldogult nagybátyja kegyeletével sem, Isten nyugtassa. Számtalanszor kértem, hogy ne tűrje el a birtokán a cigányokat, azt a züllött népséget, hogy a haszon helyett a közösség lelki üdvét tekintse, ám ő mindannyiszor elutasított! Makacs ember volt, Isten nyugtassa, ám legalább józanul makacs, aki nem érdemelt ilyen halált. Azok az emberek ott a Thorpe-on – mutatott ki az ablakon –, ők felelnek ezért. Ők és az átkozott életmódjuk! Ám – tartott egy pillanatnyi szünetet az öreg –, ám ne higgye, hogy nem tudom, hogy mi is bűnösek vagyunk benne. Gyengék voltunk, könnyelműek mikor megtűrtük őket a földjeinken, mikor még meg lett volna a lehetőségünk elűzni őket! Most viszont mindünknek lehetősége volna jóvá tenni a hibáit! Ezért kérem ismét, hogy földbirtokosként emelje fel a szavát és utasítsa ki őket a vidékről!
Jonathan, ahogy az este kérte tőle állhatatos maradt, és korát meghazudtoló türelemmel hallgatta, talán már sokadszor a tiszteletes prédikációval felérő előadását.
– Készséggel elfogadom az ön érveit tiszteletes – fogott bele lassan házigazdájuk. – Ám tisztelettel emlékeztetném arra is, hogy tudomásom szerint pár apró incidenstől eltekintve Grassington vidéke híresen jó viszonyt ápol a Thorpe-on táborozó cigánykaravánnal. Immáron nemzedékek óta. Nagybátyám saját bevallása szerint valóban hasznot húzott a jelenlétükből, ám amennyire tudom, ez igaz az egész környékre is. Erről, ha jól emlékszem, már beszéltünk az elmúlt napokban. Nagybátyámat gyászolom, bár nem ismertem őt igazán. Sem őt, sem a vidéket, ám nem hagyhatom, és ebben utóvégre azt hiszem az itt lakók többsége is egyet fog érteni velem, hogy a gyászom elhamarkodott döntésekhez vezessen. Biztos vagyok benne, hogy a hatóságok kézre fogják, kerítik azokat, kik vétkesek nagybátyám halálában, és meg fogják őket büntetni. Én nem kívánok mások felett ítélkezni.
– Éppen most teszi meg – merevedett meg a tiszteletes és el sem köszönve, követőivel együtt elhagyta az udvarházat.
Carnacki odalépett az ablakhoz és figyelte, ahogy csoportjuk alakja lassan távolodik a parkon átvezető úton.
– Hit, babona, bűnbánat és önmarcangolás – intett fejével utánuk. – A tiszteletes, úgy hiszem, ezek között osztja meg mindennapjait. Olyan, mint egy puritán, ki nem vett tudomást arról, hogy elmúltak már azok az idők. Azt hiszem, másként ő maga is örvendene annak, hogy, mint ön is mondta Jonathan, ez a vidék ilyen jó viszonyt ápol a cigányokkal.
– Ön állhatatosságra és türelemre intett ebben az ügyben, ám hangozzon bármilyen tiszteletlenségnek, engem mérhetetlenül háborít a tiszteletes látásmódja. Elmondása szerint soha be nem tette a lábát a táborba, nem tudja miként élnek ott az emberek, s így tudatlanságában ágál ellenük ily hevesen, mióta csak Grassingtonba jött. Ennek majd ötven éve.
– Pontosan ötven éve – mutatott rá Carnacki. – Bartokhall akkori urai, kik az ön nagybátyja előtt birtokolták az udvarházat, igazi gazemberek voltak, s ekkor még finoman fogalmazok. Mint mások, ők is jó viszonyt ápoltak a Thorpe-on tanyát vert karavánnal. Tartok tőle, hogy az, ami velük történt, eltűnésük és meglelésük körülményei a szükségesnél nagyobb hatást gyakoroltak az jó tiszteletesre, ki úgy vélem nyakasan hisz abban, hogy jóravaló angol nem keveredik efféle ügyekbe. Magától semmiképpen, csupán mások, alacsonyabb erkölcsi szinten álló személyek befolyására. Tekintettel arra, milyen komoly befolyással lehetnek a tiszteleteshez hasonlók egy olyan zárt közösségre, mint Grassington, valóban csak amiatt nem járhatott eddig sikerrel, mert, mint ön is mondta, a karaván igen jó viszonyt ápol a vidéken élőkkel. Nos – fordult el az ablaktól – reggelizzünk, ha még nem tették volna, után pedig a jó doktorral teszünk egy kis sétát.
* * *
Carnacki visszautasította az ifjú Holbruck javaslatát, hogy kocsin tegyék meg a távot az udvarház és a Thorpe halom között. Át akart vágni a vidéken az alacsony dombok között, az ősi, moha lepte sziklák labirintusán, és a Wharfe patak völgyén. Ideutazása előtt már tájékozódott a környékről és Harrogate-ben is sok minden hallott róla, ám látni igazán, még nem látta. Meggyőződése volt, hogy mindenre melyre sor kerül, valamilyen módon hatással van a környezet, melyben történt.
Philmore-ral az oldalán kényelmes tempót diktálva, ily módon kímélve a katedrához és előadótermekhez szokott doktort, két óra alatt tették meg a távot.
Bartokhall vidéke valóban igazi vadvidék volt, szinte teljesen hiányoztak belőle a Yorkshire-re oly jellemző, kiterjedt, ódon kőkerítésekkel körülvett legelők, erdeinek csendjét nem verte fel favágók zaja, s a korábban áttanulmányozott térképen jelölt tanyákon túl alig látszott bármi nyoma is annak, hogy emberek lakják e tájat.
Carnackit Dartmoor és a német Fekete erdő különös elegyére emlékeztette mindez. Mindkét vidéknek megvoltak a maga babonás legendái, de méginkább azon sajátos, komor légköre, mely a mai napig képes volt elhitetni az ott élőkkel éppen úgy, mint a csupán arra járókkal, hogy a századokkal korábbi rémtörténetek igazak, sőt a ma is azok.
Meggyőződése, miszerint az eseményeket befolyásolja a környezet, melyben sor kerül rájuk, főként az ilyen vidékeken szerzett tapasztalatain alapult. A természetes, nem ember által uralt környezet sokszor alapvetően más hatásokat váltott ki az emberből, mint az épített, ellenőrzött, és a városi. Mintha a modern, az új, a múlt nélküli helyek, eltávolították volna az ott élőket a babonától és a régi történetektől. Úgy tapasztalta egy ódon házról, még akkor is, ha annak múltjában semmi sem utalt erre, sokkal hajlamosabbak elhinni az emberek, hogy szellemek járhatnak a falai között, mint egy újonnan építettről. Mintha az idő egyfajta eső volna, melynek nyomán az emberi képzelet talajából babonás félelmek sora sarjadt volna elő.
Így volt ez a Wharfe túlpartján emelkedő Thorpe halommal is. Vén volt, itt állt talán már akkor is, mikor a hódító rómaiak a szigetre tették a lábukat. Úgy tartották, egy elfeledett pogány nép királyának sírhelye, melyet hajdan a druidák, majd a boszorkányok vettek birtokba, ezt követően pedig a cigányok vertek rajta tábort. Emellett, azon kevés helyek egyike volt, melyek kiemelkedtek a vidéket gyakorta megülő ködből, így az itt telelő karaván fényei egyfajta fároszként világítottak a helyeik számára. Ennyi pedig több, mint elég volt arra, hogy a még olykor szegényes brit képzelet is történetek sokaságát kösse a dombhoz. Ezek a mindennapos használattól jól kitaposott ösvény módjára gyűltek, tekeredtek köréje, az azt övező láptól kiindulva, egészen a csúcson elterülő tágas tisztásig, melyet udvar gyanánt fogott közre a kocsik gördülő fala.
Olyan volt, mint amilyenre számított. A táborlakók többsége csendesen tette a dolgát, ám mozdulataikból Carnacki számára áradt a zavarodottság és a feszültség. A karaván egyben a családot is jelentette a vele utazók számára, s így egyként szenvedték meg azt, ami az egyes tagokkal történt, miként azok hiányát is. A Sir Edwarddal történteket követően mindhárom medveidomárt letartoztatták, a megmaradt állatot, pedig ketrecbe zárták, és folyvást őrizték.
A ravnie, a karaván vezetőjének kocsiját könnyű volt megismernie. Valamivel nagyobb és színesebb volt a többinél és jókora sátor terpeszkedett előtte.
Nem léptek be a sátor ajtaján, hanem pár lépésnyi távolságra megálltak tőle, így jelezték jelenlétüket, ám közben nem követelték tolakodóan maguknak a ravnie figyelmét.
– Észrevette, hogy a medvét milyen távol helyezték el? – intett fejével Philmore a tábor szélén felállított ketrec felé.
– Igen. Ha jól sejtem, a helyzetre való tekintettel – bólintott. – Grassington kis település, gondolom, egy-két rendőrnél aligha akad több errefelé. A ketrecet viszont őrizni kell, nehogy ez az állat is „kereket oldjon”. Ha jól sejtem, találtak pár helyi önkéntest, aki segít nekik ebben. A ketrec pedig azért áll ott, hogy a táborlakók és az őrzői között minél kevesebb legyen a konfliktus.
– No meg azért is, hogyha mégis találna szabadulni, azt ne a faluban tegye, hanem itt – szólalt meg egy női hang a hátuk mögött.
A beszélő fiatal, alacsony nő volt, talán a húszas évei közepén. Barna ruhát és hozzá rőt kendőt viselt. Sovány arcának vonásai élesek, ajka vékony, orra enyhén horgas. Drótkeretes szemüveget viselt, melynek szárai eltűntek göndör, sötét fürtjei mögött.
– William Carnacki és Robert Philmore, ha nem tévedek. Jonathan már beszélt önökről – folytatta. – Ilyna Maratonova – nyújtott kezet.
– Ön a ravnie – emelte a szájához a nő kézfejét Carnacki.
– Igen – bólintott a nő. – Ezek szerint Jonathan…
– Nem – rázta a fejét. – Egyszerűen látszik. Az arca, a bőrének tónusa. A felmenői a Dnyeper mentéről menekültek el Bohdan Hmelnickij-féle kozák felkelés elől és jöttek végül Angliába.
– Valóban – csodálkozott el Ilyna. – De honnan tudja?
– Míg Philmore doktor, az én érdemes barátom az orvostudományok szaktekintélye, addig én inkább efféle műkedvelő antropológus vagyok. Az, ahogy forgatja a szavakat, még ma is arra utal, hogy ősei szláv nyelvterületen éltek. Ezek olyan apróságok, melyek nemzedékeken át képesek megmaradni. No meg – mosolyodott el hamiskásan – volt szerencsém a tisztelt nagyanyjához évekkel korábban, még Edinburgh-ben, az ifjú Fjodr tragédiája kapcsán. Részvétem az elvesztése miatt.
Ilyna jobban hasonlított a nagyanyjára, mint azt sokan, talán ő maga sem, feltételezték volna. Apró gyermek lehetett még akkoriban, mikor a szerencsétlen fiút elérte a sorsa, ám mert az ő népét a babonák és szokatlan események kapcsán inkább a gyakorlatias szemlélet, sem mint a félelem vezette, csodálkozás és ellenkezés nélkül elfogadta, hogy amit mondott igaz. Hogy ő, ki látszatra nálánál is fiatalabb ott volt, azon a majd húsz évvel ezelőtti éjszakán.
– No de most nem a múlt, hanem a jelen, sőt a jövő miatt vagyunk itt – váltott témát. – Örülök, hogy az ifjú Holbruck beszélt önnek rólunk. Akárcsak ő, mi sem osztjuk azt a véleményt, hogy az önök elkóborolt medvéje felelne a tragédiáért. Ezt részben a jó doktor már bizonyította a halottszemle alkalmával – pillantott Philmore-ra, aki szavait megerősítendő bólintott –, ám szeretnénk tovább vizsgálódni az ügyben. Itt a táborban, és ott, ahol az önök elmondása szerint nyoma veszett a medvének. Az ön engedelmével természetesen!
– Megadom. Mire kíváncsiak?
* * *
Ilynát követve átvágtak a táboron a medveketrec felé.
– Miért nem említette, hogy ismerős a táborban? – suttogta Philmore.
– Mert nem kérdezte, kedves doktorom! Emellett, ha minden titkom elárulnám, elég hamar megunná a társaságom, s mint nem olyan régen mondtam önnek, én önző ember vagyok, hát ragaszkodom önhöz – karolt bele az orvosba.
A ketrec a dombtető szélén állt, mellette ezúttal Grassington egyik egyenruhása strázsált.
– Konstábler! – köszönt rá, majd pár lépés távolságról körüljárta a hétszer hét lábnyi medvezárkát.
Annak jól táplált, ám kisméretű lakója, egy európai barnamedve csendesen, összekucorodva feküdt az egyik sarokban. Úgy becsülte, két lábra emelkedve is alig volna magasabb öt lábnál.
– Mi járatban? – kérdezte bizalmatlanul a rendőr.
– Az urak Jonathan Holbruck vendégei – felelte helyette Ilyna. – Említettem már őket önöknek. Vizsgálódnak, a nagybátyja ügyében.
Látta a rendőrön, hogy rosszallja a jelenlétüket, ám kénytelen volt eltűrni azt, hiszen éppen elég feszült volt már a helyzet a helyiek és a táborlakók között. Eltűri őket, amíg vissza nem élnek a türelmével.
– Ez egy fiatal állat – fordult a ravnie-hez. – Három-négy éves lehet, ha jól gondolom. Bocs korától fogva nevelik?
– Úgy van. Az elveszett medvénk volt az anyja. Ezért is ilyen szomorú. Az ursarik szerint akkor sem jönne ki a ketrecből, ha nyitva hagynánk az ajtaját – pillantott itt a rendőrre.
– A nőstény nagy teremtű volt?
– Nem igazán. Alig kilenc éves volt, és szintén bocs kora óta élt velünk.
– Értem. Megmutatná nekünk, hol volt azon az estén az anyaállat?
* * *
– Amíg ön a térképet tanulmányozta a minap, én viszonylag alaposabban elmélyedtem a medvék természetrajzában. A nőstények mindig kisebbek a hímeknél, és egy kilencéves állat még közel sem tekinthető kifejletnek a megfigyelések szerint – fogott bele Philmore, miközben leereszkedtek a domb déli oldalán, némileg lemaradva a ravnie-től. – Sőt, szerintem, elfért abban a ketrecben, amiben most a másik búsul.
– Ezt miből gondolja? – kérdezte barátját.
– Említette, hogy az itteniek néha a szabad ég alatt hagyják valamelyik állatot, kiláncolva, egy megfelelő helyen. A másik ilyenkor a ketrecben marad. Nos, én nem láttam több ketrecet a táborban.
– Érdekes meglátás – bólintott. – Ez önmagában is kérdésessé tenné a medvetámadást. Egy akkora ketrec lakója egyszerűen túlontúl kicsi lenne hozzá. Ezt persze nem vethetjük a jó grassingtoni rendőrök szemére. Azt viszont szerintem igen, hogy ez esetben vakabbak a vaknál is.
– Mire gondol?
– Arra, kedves Philmore-om, hogy ezek a medvék bocs koruk óta a karavánnal vannak. Lefogadom, hogy a medvetáncoltatók időről-időre, nem hogy a szabad ég alatt hagyták őket, de szabadon is engedték itt, a táboron belül, főleg még a kezdet kezdetén. A medvék ugyan nem háziállatok, mint a kutyák, ám elég okosak és jól idomíthatóak. Az amerikai fekete medve, fogságban például egészen megszelídül. Lefogadom, hogy ezeknek a szabadon történő sétáknak, a karavánt felkereső helyiek is többször tanúi voltak. Látták, milyen kézhez szokottak ezek az állatok. Mégis elhiszik, hogy az egyik megvadult azon az éjszakán, s láncait, melyekhez kit udja hányszor sikerrel kikötötték már, elszaggatva rátámadt talán nem is egy, de több felnőtt férfire. Hiszen Sir Edward nem volt ugyebár egyedül. Elhiszik, mert el akarják hinni.
– Megjöttünk! – torpant meg előttük úgy tízlépésnyire Ilyna.
A helyszínt látva, Carnacki magában elismeréssel adózott az ursarik előrelátásnak. A karót, melyhez a láncot rögzítették, egy természetes sziklaudvarban verték le, nagyjából középtájon, így a lánc hosszából ítélve a medve még rátámaszkodhatott a „kerítésként” szolgáló köveken és kiemelkedhetett a természetes kifutójából, de annak határait, már nem mászhatta meg. Északi oldalában félig kövek formálta, félig földbe vájt kezdetleges barlang sötétlett, elegendő ahhoz, hogy az állat elférjen benne. Az „udvarnak” két bejárata volt egymással szemben, egy nagyjából északkeleten, és egy délnyugaton, kívül a medve lánc nyújtotta szabadságán.
– Gondolom a rendőrök megvizsgálták a helyszínt – járta körül az udvart Carnacki.
– Igen – felette Ilyna. – Idejöttek másnap reggel, mikor híre ment annak, mi történt. Keresték Bicegőt. Tudja, a nőstény még kölyökként valahogy eltanulta Pavel, az ursarija, sántikáló járását, mikor két lábra emelkedett. Ám a medvének nyoma sem volt. Sem akkor, sem azóta.
– Egyetlen árva hangot sem hallottak felőle? – kérdezte. – Se morgást, se medvebőgést éjszaka, amivel a bocsát hívta?
– Nem – rázta a fejét a nő. – Tőle egy árva hangot se.
Felfigyelt a szóra „tőle”, de egyelőre nem hozta szóba.
Leguggolt és végighúzta kezét a láncon. Viseltes volt, de vaskos, nehéz szemekből állt, bőségesen elég lett volna ahhoz, hogy akár egy nagyobb medvét is kordában tartson. Az utolsó szem mégis szétnyílt és eldeformálódott. Itt sem az anyaga maga fáradt el, nagy erejű, külső hatásra történt mindez. Eltöprengett ezen.
– A medvének bőrből, vagy láncból volt nyakörve, mikor kihozták ide?
– Bőrből – felelte Ilyna.
– Ennek a láncnak a végén mégsincs egyetlen bőrdarabka sem – állapította meg – vagyis a lánc nem a nyakörvből szakadt ki. Pedig, ez volna logikus, hogy a leggyengébb pontján adja meg magát. Köszönjük, hölgyem! – emelkedett fel. – Nem is tartóztatnánk tovább. Barátommal most egy kisebb sétára indulunk a Barden-lápon, és reméljük, hogy visszatérve majd hírekkel szolgálhatunk – intett búcsút Ilynának és sietős léptekkel megindult a természetes kőudvar délnyugati kijárata felé.
* * *
Philmore pár száz lépéssel odébb érte utol, mikor már lefelé ereszkedett a Wharfe patak, széles, sekély medrébe.
– Hová rohant így el Carnacki? – kérdezte fújtatva.
– Nos, remélem arrafelé, amerre a medve támadója is – közölte.
– A medve támadója? – csodálkozott el barátja, miközben leült egy sziklára, hogy kicsit kifújja magát.
– Természetesen. Nyilván feltűnt önnek, hogy a ravnie a „tőle” szót használta, mikor a medvéről beszéltünk. Arra utalt, hogy az nyomtalanul, egyetlen hang nélkül eltűnt. Ez bizonyos körülmények között sajnos lehetséges. Ám az, hogy az ifjú Jonathan, jómagam, sőt talán ön is hallotta a Barden-láp felől érkező hangot, ám a táborlakók viszont nem, nos, az lehetetlen. Hallották azon az éjszakán, sőt, talán azóta is minden éjjelen. A medve, ez az emberekhez és kézhez szokott állat pedig nem került elő többé.
– Úgy gondolja, hogy az a teremtmény, mely megtámadta Sir Edwardot, végzett volna a medvével is?
– Úgy. Egy állattal, melynek jószerivel alig akad természetes ellensége. Úgy képzelem a következő módon zajlott mindez. A medve a kőudvaron volt azon az éjjelen, talán figyelmes lett a közelgő másik állat zajára, szagára. Az rohanvást érkezett, valósággal rárontva a medvére, éppen úgy, ahogy Sir Edwarddal is tehette. A nyakat vette célba, hosszú, széles szájába kapva azt. A medve teste megemelkedik, a lendület tovább ragadja támadóját. A lánc hirtelen megfeszül és elpattan, ám nem a nyakörvnél, mert az a gyilkos fenevad szájában van, hanem távolabb, egy gyenge szemnél. A szörnyeteg elrohan, magával vonszolva áldozatát. Az, hogy egyetlen hangot sem hallottak a medvétől azon az éjszakán, utalhat arra is, hogy a teremtmény, mely megölte Sir Edwardot, azonnal végzett vele. Kitörte a nyakát – intett szimbolikusan a saját torka felé.
– Elképesztő gondolat. Ám miből következtetett arra, hogy ebbe az irányba halad tovább?
– Bármekkora is az állat, bármilyen erős, a medve akkor is súlyos volt. Márpedig egy ekkora testet elvonszolni sokkal egyszerűbb a lejtőn lefelé – mutatott fel domboldalra, melyen az imént leereszkedtek. – Tehát barátom – tárta szét a karját –, mi is ebben az irányban fogunk keresgélni.
