Eredet 5. fejezet

Horror / Novellák (220 katt) Zanbar
  2023.02.11.

Gyakorlat. Orvosként Robert Philmore számára a halottszemle alapvető gyakorlat volt. Rideg, tárgyilagos, megszokások alapján működő folyamat, mely segített távolságot tartani az elmúlás ténye, és a holttest állapota miatt érzett borzadálytól.
Gyakorlat. Sovány reggeli, feketekávé, és egy pipányi dohány az egész előtt.
Gyakorlat.

* * *

Carnacki előszeretettel nevezte a halottszemlét és az ehhez fűződő tudományt morbid patológiának, s ebben az esetben valóban volt valami igazság a szavaiban.

Bartokhall egykori építői ismeretlen okból családi kriptájukat nem az udvarházhoz közel alakították ki, hanem mélyre, az épület alá ásták, feltehetően keserves munkával vájva ki termeit és folyosóit a kemény kőzetben. A kamrák és osszáriumok sokasága a Párizs utcái alatt rejtőző katakombákra emlékeztette, ám míg azokat a szükség, a kényszer hozta létre, Bartokhall egykori urait úgy tűnt, inkább a szándékosság vezette. Minden lábnyi felületet gondosan faragtak és dísztettek, némely családtagot valóságos szentélyben helyeztek örök nyugalomra.

Sir Edward Holbruck maradványai a katakombák mélyén, egy hideg, „lakatlan” sírboltban feküdtek. Hivatalosan nem így kellett volna lennie, ám tekintettel az elhunyt magas státuszára, hogy mennyire egyértelműek voltak a halála körülményei, a hatóságok nyilvánvalóan megkímélték az elhunytat és családját a formaságoktól, és nem szállították Harrogate-be, egy hivatalos halottszemlére.

Az ifjú Jonathan nem tartott velük, így Carnacki segített neki behordani a kriptába a vizsgálathoz szükséges kellékeket.

A holttest állapotáról még így a lepel alatt is sok minden árulkodott. Hiányzott a bal kar és láb, a mellkason is egyenetlenül hevert a fekete szövet. Az idelent uralkodó hideg szerencsére sikeresen meggátolta a test romlását, ám enyhe bomlásszag azért megülte a kriptát.

Felöltötte okuláréját, vett egy nagy levegőt és elhúzta a leplet.

* * *

Lehetséges, hogy Sir Edward hírhedt volt rossz természetéről, és olykor úriemberhez nem illő életet élt, ám ezzel együtt is fehér emberhez méltatlan módon érte a halál.

Testét ügyetlen kezek valamelyest megtisztították, ám még így is bőséggel maradt rajta önnön, mostanra megbarnult véréből. Carnackira pillantott, ki ceruzát, jegyzetfüzetet vett elő.

– Az elhunytat, mint azt első látásra is meg lehet állapítani, egy nagy és erőteljes állat támadta meg – kezdett bele. – A támadás elsősorban a test bal oldalát érte, itt a legjelentősebb a szövetveszteség – hajolt közelebb. – Mind a váll-, mind a medenceöv erősen sérült és torzult. Jól látható, miként fordultak ki ízületeikből a végtagok. Lehetséges, hogy a támadó ráharapott az adott testrészre és annál fogva cibálni kezdte az egész testet. Ehhez, igen nagy erő kellett, tekintve, hogy az elhunyt megtermett, erős férfi volt, becsült testsúlya kétszáz font körül lehetett.

Pillanatnyi szüntet tartott, majd folytatta.

– A támadó a lágy szövetet sem kímélte, a hasat és belső szerveket is beleértve. Ezek jelentős része teljesen hiányzik. A gerincen és a medencén további sérülések láthatók, feltehetően az állat fogazata ejtette őket. Feljebb a mellkason, viszonylag tiszta, elnyúló harapásnyom, mely a kezdeténél… tizenhét inch széles, és összesen huszonhét hosszú. Erről érdemes lenne gipszmintát vennünk.

Megkerülte a testet.

– A jobb oldal jobbára sértetlen, mind a végtagok, mind a mellkas érintetlen, csak felületei sérüléseket látok, horzsolások, véraláfutások nyomait, és az ujjak deformálódtak. Ugyanakkor – emelte fel a jobb kezet – a csontok eltörtek, és nemcsak az ujjak esetében, de végig a végtagban.

Továbbhaladt.

– Ugyanez igaz a bordákra is, melyek számos ponton szilánkosra, vagy éppen morzsalékosra törtek, és feltehetően felsértették a mellhártyát, és a tüdőt is. Ez vagy a testet ért erőhatás közvetett következménye lehetett, vagy a Sir Edwardot ért támadás közvetlen eredménye, mikor az áldozatot megragadó állat rángatta, fel s alá csapkodta. Az előző esetben viszont a támadás ereje lehetett akkora, hogy a földre zuhanó testben a csontok a becsapódáskor összezúzódtak.

Szünetet tartott, és elhátrált a testtől.

– A nyomok, két, nagyon eltérő jellegű állatról árulkodnak – dörzsölte meg a szemét. – A nyilvánvalóak egy nagy ragadozóra utalnak. Elég nagyra, hogy képes legyen kitépni az ízületéből, egy felnőtt férfi karját, vagy lábát, vagy akár arra is, hogy felemelje Sir Edwardot. A többi, azokra a kórrajzokra emlékeztet, amiket spanyol orvosok jegyeztek le, akik a viadalokon, bikák által felöklelt torreádorokat kezeltek. Ők írtak arról, milyen hatással jár mindez az emberi testre. Hiányos a tudásom a zoológia területén, ezt beismerem, így elképzelni sem tudom, miféle állatra illik mindez így együtt.
– Élőre talán egyre sem – vette kezébe Carnacki a tégelyt, és keverni kezdte a gipszet –, ám eszembe juttatta a Minótauroszt. A lényt, akit Pasziphaé királynő hozott a világra, miután Poszeidón fehér bikájával hált. Az eposzok szerint az a szörnyeteg sem vetette meg az emberhúst.
– Bocsássa meg, hogy kétkedem, ám alig hiszem, hogy Sir Edwardot, egy mitológiai teremtmény gyilkolta volna meg! – sóhajtott fel.
– Magam sem hiszem – keverte tovább a gipszet barátja. – Mert bár az, hogy ily vágy ébredjen valakiben egy állat iránt, ugyan nem idegen az embertől, ám a természet szerencsére bölcsebb annál, hogy hagyja az embert és az állatot keveredni – közölte szenvtelen hangon. – Sir Edwardot viszont egy nagyon is élő, létező állat gyilkolta meg – kezdte óvatos mozdulatokkal belekenni a gipszet a sebbe Carnacki.

Sokéves ismeretségük ellenére újra és újra megdöbbentette, barátja mennyire másként, egyes dolgokat mily szenvtelenül, másokat pedig mily érdeklődéssel kezel. Mennyire másként, mint az átlagos emberek. Ő ma is az izgalmat, a kalandot, a rejtélyt látta az egészben, és nem a halált, a tragédiát. Sokszor nevezte az ő tudományát „morbidnak”, ám a maga módján éppen Carnacki volt az, ki bár vitathatatlan eleganciával, ám mégis végtelen „morbiditással” és zavarba ejtő érdeklődéssel kezelte közös kalandjaik egyes részleteit.

Ismét eszébe jutott, hogy rejtély kedvelő barátja valójában maga is eleven rejtély, még számára is. Szépsége időtlen volt, akárcsak Dorian Gray-é, Oscar Wilde művében, energiája és lelkesedése, mint egy fiatalemberé, ám tudása és szomorúsága, melyet időről-időre felfedezni vélt hangjában, ám még inkább tekintetében, egy sokat, túlontúl sokat látott vénségé volt. Tudósként ez utóbbit, annak az életnek a velejárójaként fogta fel, melyet Carnacki élt, hiszen maga is ismerte az érzést, hogy miként fosztja meg a tudás lépésről-lépésre az embert naivitásától, illúziótól, majd legeslegvégül a hitétől. Ezért is csodálta barátját, hogy mindennek ellenére is megőrzött valamit gyermeki lelkesedéséből.

– Azt kell hinnem, hogy kedves házigazdánk szerelmes – váltott hirtelen témát Carnacki.
– Erre mégis miként, honnan… – rökönyödött meg barátja szavaitól.
– Jonathan erős akaratú, határozott fiatalember, legalábbis Edinburgh-ben így ismertem meg – kente tovább a gipszet Carnacki. – Egyedül a szerelem dolgában naiv végtelenül. Hisz benne, és éppen ezért hiányzik belőle minden józan meggyőződés, vagy valódi tudás szülte tapasztalat. Ellenben önnel vagy velem, kik több ésszel és kevesebb szívvel szeretünk.
– Ön elfelejti, hogy házasember vagyok, Carnacki – fortyant fel e szavak hallatán –, és, hogy…
– Ön barátom nem szerelmes – vetett rá, szúrós pillantást a másik férfi. – Vagy hát, ha az is, nem úgy, miként az ifjú vendéglátónk. Az igazi szerelem érzése nem tűri a megalkuvást, vagy éppen az önzést önmagunk felé. Nem tűri, és nincs is rá szüksége. Nem, mert megleljük benne… önmagunkat, önfeladás és önző ragaszkodás nélkül is. Mert helye van benne mindennek, amik vagyunk, voltunk és leszünk, kedves Philmore. Tartsa csupán hipotézisnek mindezt barátom, ám mi, egy vénember rigolyáival és megfásult lelkével élünk és szeretünk csupán, míg az olyan ifjak, mint Jonathan, ők tudnak igazán izzani, befogadni, és tagadni is akár, szerelmüknek hála. Ezért sem egyezett bele egyből abba, hogy nagybátyja örököse legyen, és nőül vegye azt, kit ő választott ki számára – végzett munkájával Carnacki.
– Tartok tőle, hogy ezúttal is elragadtatja magát barátom – mondta csak nagy sokára. – Még akkor is, ha Wilde tollára illenek gondolatai, akkor sem többek találgatásnál, és már megbocsásson, de hallatlan gondolat, hogy nem azt feltételezi, nem szeretem a feleségem!
– Azt nem mondtam, csupán azt, hogy nem szerelmes belé. Én magam… nos, én magam képtelen vagyok erre az érzésre, immáron hosszú ideje, ám mert valaha megvolt bennem az erre való képesség, felismerem jeleit, vagy éppen azok hiányát. Mondja csak! Sokat adott fel korábban megszokott életéből, mióta megnősült? Kevesebb időt tölt praxisával, vagy éppen az egyetemi katedrán? Szentel neki elég időt? S ha nem, elfogja-e emiatt még a bűntudat?

Carnacki szavai fokozatosan elhalkultak, elhaltak a boncteremmé vált kripta falai között, végül ő maga is elfordult tőle. Dühítenie kellett volna annak, amit mondott, ám szavai nyomán nem maradt más, csupán a bizonytalanság, bűntudat és szomorúság. Carnacki az igazsággal vádolta, és szomorú volt, mert meg kell tennie.

– Egy jó ember most a bocsánatát kérné a szavai miatt, ön pedig elnéző lenne vele, mert tudja, hogy valójában jó ember, és a barátja, kit elragadott a hév – szólalt meg ismét Carnacki. – Én azonban… nem vagyok jó ember Robert, csupán a barátja, kit olykor jobban érdekelnek a kérdésére kapott válaszok, sem mint az, hogy mennyit árt velük. Engem erre az útra kényszerített a sors barátom, arra, hogy ilyen legyek, hogy rigolyáim és skrupulusaim között ne legyen helye sem szeretetnek, sem egyéb önzetlen érzésnek – fintorodott el. – Olykor még azt is önzésnek érzem, hogy a barátomnak merem nevezni önt. Ez egy ilyen pillanat. Ne! Ne is akarja tagadni! Olyasmibe ártottam magam, amihez nincsen közöm.

Pedig nagyon is volt hozzá köze, és ezt Philmore kelletlenül ismerte be. Visszafogott volt ugyan, de nem naiv a valóságot illetően. Carnackit megnyerő külseje, műveltsége, és az őt körüllengő titokzatosság vonzóvá tette a nők, és irigyelté a férfiak szemében, s bár mindig diszkrét volt e téren, biztos volt benne, hogy szép számmal akadtak hódításai. Ha akarta volna, ha úgy hozta volna kedve, Wilhelmina is egy lehetett volna közülük. Ám nem akarta. Nem, mert számára nem jelentett volna semmit. Nem úgy neki. Emellett pedig mindent, minek köszönhetően végül elnyerte Wilhelmina kezét, Carnackitól tanult.

– Nem. Nincs igaza – közölte. – Én valóban csak a magam visszafogott módján tudom szeretni a feleségemet, és ez, meglehet… sőt biztos, hogy kevés ahhoz képest, amennyit egy ilyen asszony érdemelne. Talán, mert, mint ahogy mondta, hiányzik belőlem az erre való igazi készség.
– Nem hiányzik, csupán eltemeti magában. Mert így nevelték, mert erre kényszeríti a kor szelleme, ez a fáradt és dekadens teadélutánja a léleknek, melyet élünk. Ez fojt meg minket lassacskán, s ez ellen küzdünk, ameddig csak bírjuk erővel – sóhajtott Carnacki.
– Úgy vélem, ez inkább önre igaz kettőnk közül. Ön ágál mindörökké a konvenciók ellen, szóval és tettel egyaránt.
– Engem erre a harcra kényszerített az élet, Philmore. Másként nem is tudnék létezni. Ám, mert kényszer szülte, ez a harc dics- és gyümölcstelen, csupán önmagáért való, semmi másért. Önnek viszont volna miért harcolnia. Másokkal, önmagával. Volna kiért.

Carnacki visszalépett a testhez és óvatosan megtapogatta a gipszet.

– Azt hiszem, végeztünk itt – közölte.

* * *

Visszatérni a tudományos munkához ismét a jól megszokott nyugalommal és elégedettséggel töltötte el. A következő órákban, miközben a gipszöntvényt tanulmányozták, Sir Edward szerencsére igen sokrétű és bőséges természettudománnyal, zoológiával kapcsolatos könyvgyűjteménye segítségével, kiválóan elterelte a figyelmét arról, ami a kriptában lezajlott közte és Carnacki között.

A gipszöntvény formája a kezdetektől fogva zavarba ejtette. Hiányos volt és torz ahhoz, hogy az egész állkapocsról képet alkothasson általa, s ámbátor széles volt, hosszú is egyben, Ami azt jelentette, hogy magának a koponyának is annak kellett lennie Egészen más az albumokban szereplő, metszetekkel, valamint fotókkal ábrázolt medvék erős, tömzsi koponyájához képest.

A fogak nagysága és elhelyezkedése ugyancsak nem vallott medvére. A száj elején kizárólag nagy méretű, kúpformájú tépőfogak sorakoztak, egymástól olykor fél inchnyi távolságra. Ez és az állkapocs szélessége azt biztosította a fogak birtokosának, hogy a legbiztosabban ragadhassa meg az áldozatot, amit aztán feltehetően metszőfogak hiányában nem szétharapott, inkább a feje rázásával kisebb darabokra marcangolt. Hátul vaskos, széles őrlőfogak ültek, melyekkel az állat feltehetően könnyedén szétmorzsolta akár a csontokat is.

Tépő- és őrlőfogak kusza sora volt az egész, összesen harminchat darab. A medvéknek ellenben negyvenkét foguk volt, sokkal rendezettebb, „praktikusabb” módon.

Mivel a támadás ejtette sebek jobbára nagytestű ragadozóra vallottak, ezért tovább kutatott, számba véve a nagymacskákat, ám ott sem talált még hasonlót sem.

Különös módon, egyedül a krokodilok mutattak némi egyezést a gipszmintával, ám azok állkapcsából teljes egészében hiányoztak az örlőfogak, és akárcsak a Minótaurosz esetében, itt is felettébb valószerűtlennek tűnt, hogy egy ilyesféle hüllő előfordulhatott volna Észak Yorkshire-ben.

Talán valami aberráció – gondolta. Az afrikai és indiai faunával foglalkozó kötetetek több esetben is megemlítették, hogy azoknál a példányoknál, melyekről bizonyították emberevő mivoltukat, többször találták nyomát különböző deformitásoknak. Ennél fogva tartotta magát a nézet, hogy az efféle aberrált példányok nem pusztán külsejükben, de ösztöneik szintjén is különböznek normális fajtatársaiktól, így például abban is, hogy szándékosan vadásznak emberre, mit a hétköznapi példányok sohasem, vagy csupán nagyon ritkán tesznek.

Tudományos értelemben az embert „csupán” az intelligenciája emelte az állatok fölé. Testi erejük és érzékszerveik terén is messze elmaradtak tőlük. Ha Darwin elmélete, mely szerint az ember a majomtól ered, igaz volt, akkor az egykori majom ősről kimondható, hogy sok mindent „feláldozott” az emberré válás során. Ennél fogva egy felnőtt ember sokkal könnyebb préda volt egy ragadozó számára, mint egy felnőtt főemlős, akár egy csimpánz, akár egy gorilla.

Egy afrikai beszámolóban olvasott róla, hogy annak írója úgy tapasztalta, a legtöbb ragadozó, ha csak nem rendkívüli éhségében végez az emberrel, ritkán falja fel azt valójában. Pontosan úgy, ahogy nem eszi meg a többi ragadozót sem, amelyekkel, ha úgy hozta a szükség, végzett. A beszámoló hosszan fejtegette, hogy milyen sok, tartósan fennálló külső és belső körülmény szükségeltethet ahhoz, hogy egy állat valóban rászokjon az emberi húsra.

* * *

Olyannyira belemerült a vizsgálatokba és a tudományos értekezésekbe, hogy sokáig észre sem vette, hogy Carnacki hiányzik mellőle. Barátja, bár széleskörű ismeretekkel, és nem kevés képzelőerővel rendelkezett, hogy az esetleges tények közötti hézagokat szelleme kreativitásával áthidalja, a monotóniatűrés, mely az igazi, alapos tudományos kutatások alapja volt, nem tartozott az erősségei közé.

A könyvtár távolabbi sarkában pillantotta meg, ahogy egy, az ablak elé, állványra kiakasztott térképet tanulmányozott.

– Talált valami szórakoztatóbbat? – kérdezte, mindennemű gúny nélkül.
– Azt nem mondanám – felelte Carnacki továbbra is a térkép felé fordulva. – Csupán látva, mennyire elmerült a vizsgálatokban, arra gondoltam, én magam is végzek némi önálló kutakodást, hogy úgy mondjam, felfedem a fehér foltokat a térképen. Ám egyelőre úgy látszik, kudarcot vallok vele. Elsőre úgy tűnt, alapos munkáról van szó, a megboldogult Sir Edward és az intézője, az az Alistar Moore, gondosan feljelölt mindent, ám idővel rá kellett jönnöm, hogy csak azt tüntették fel rajta, amihez Sir Edwardnak köze volt valamilyen formában. Itt van Hartlington, a falu, amit a munkásoknak építettek, a tehervágány a vágóhídhoz és az épülő konzervgyárhoz, amott Grassington, jó néhány tanya, Sir Edward egykori bérlői, pár fontosabb tájékozódási pont, a Thorpe magaslata. Más semmi. Ha ez a térkép meg is mutatja a helyet, ahová Bartokhall ura elindult azon a végzetes éjszakán, nos, akkor makacsul elrejti előlem. Logikusnak tűnik, hogy ez és az, ahol az azóta kereket oldott külhoniak éltek, egy és ugyanaz. Tudja, abban reménykedtem, hogy talán feltüntették. Mint holmi jellegtelen, másoknak jelentéktelen pontot, amit csak olyasvalaki lel meg, aki tudja, mit kell keresnie. Ám tévedtem. Bár az is lehet, hogy csak mélyebbre kellene ásnom. Tulajdonlevelek, jegyzékek, könyvelések, naplók… – tűnődött el barátja. – No de ön mire jutott? – fordult felé.
– Arra, hogy a támadó nem lehetett medve, sem pedig nagymacska, a fognyomok alapján. Ez közvetve ugyan, de tisztázza a cigánykaravánt a gyanú alól. Emellett az állat talán nem egyszerűen csak megtámadta Sir Edwardot. Azt kell feltételeznem, hogy határozottan az volt a célja, hogy megegye.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Carnacki kérdőn.
– Valóban. Rengeteg sebet ejtett az elhunyton. Leszakította két végtagját, belakott a belső szervekből, és bizonyára többet is elfogyasztott volna. Joggal kérdezi, miért hagyta félbe? Azt hiszem, ennek köze lehet Sir Edward nyomtalanul eltűnt alkalmazottjainak. Talán megzavarták, vagy elijesztették valamilyen módon, ám biztos, hogy az állat végül nem falta fel teljesen Bartokhall egykori urát.
– Sir Edward megtermett ember volt – tűnődött el Carnacki. – Szép nagy adag hús, csont és zsír, ha megbocsát a profán hasonlatért. Megvolt vagy kétszáz font. Milyen állat az, mely se nem medve, se nem nagymacska, és ilyen falánksággal kezd neki egy ekkora testnek? – tette fel a kérdést.
– Attól tartok, ennek megállapításhoz, nálam nagyobb tudású emberre lenne szüksége – felelte.
– Azt hiszem, itt nem a tudás mérete, mint inkább irányultsága a döntő – vélte Carnacki. – Ön ott kereste a válaszokat, ahol az ön ismeretei szerint lenniük kellett volna. Ennélfogva azt kell hinnem, hogy a támadó kilétére a köznapi tudomány talán nem is tud választ adni.
– Ám, ha így van, akkor miként leljük meg azt, ami ezt tette?
– Úgy, hogy olyan területre merészkedünk, ahová az önhöz hasonló logikus és racionális elmék nem szeretnek belépni – közölte barátja. – Feltételezésekbe fogunk bocsátkozni. Elsőként, feltételezzük, hogy az, ami végzett Sir Holbruckkal, bár valós, léte mégis valótlan, mert a tudomány nem tudja magyarázni. Egy lény, mely nem medve, nem nagymacska, és emberhúsra éhezik, s mely egyszeriben felbukkant itt, Észak-Yorkshire-ben. Bár, mint tudja, meglehetősen járatos vagyok az albioni legendákban, de nem igazán emlékszem egyetlen népi hiedelemre sem, mely Angolhon e vidékén élő szörnyetegről szólna.
– Vagyis ennek a földnek nincs meg a saját Fenevadja, mint Gévaudannak, ha jól értem, hogy erre akar célozni.
– Igen, erre – biccentett Carnacki. – Nincs, legalábbis eddig nem volt. A Fenevad sem volt mindig része a francia tájnak, csupán három évig tartotta rettegésben azt, sem előtte, sem utána nem bukkant fel többé. Voltak, kik szerint, mert leterítették, mások szerint, mert az, aki teremtette, elérte vele a célját.
– Célját? – csodálkozott el. – Mégis miféle célt szolgálhatott volna egy ilyesfajta vadállat? Akkor vagy éppen most?
– A tizennyolcadik század második felében Franciaország lassanként szétszaggatta önmagát. A régi rendszer recsegett-ropogott, és a Bourbon uralkodók mind nehezebben lettek úrrá rajta. Sokan, az elkerülhetetlenül utat törő fejlődést, a gondolatok szabadságát látták a legnagyobb mételynek. Ez, azt hiszem jellemző kórsága a kivénhedt rendszereknek. Ennek fényében van értelme annak, hogy szárnyra kaptak bizonyos pletykák arról, hogy a bestia egyfajta Isten rendelte büntetése az országnak és az uralkodónak, azért, mert hagyja terjedni az „eretnek” nézeteket. Ám a tény, hogy a fenevad mindösszesen három évig, és csupán egyetlen tartományban pusztított, arra engedett következtetni többeket is, hogy talán nem volt több, mint emberi koholmány. Egy eszköz, mellyel valaki az isteni igazságszolgáltatás és büntetés szerepében tetszeleghetett.
– Arra gyanakszik tehát, hogy ezúttal is emberi kéz van mindezek mögött? Elismerem, hogy Sir Edward nem volt éppen közkedvelt ember, ám az efféle módja a bosszúnak…
– Eltorzult és beteges elmére vall? – fejezte be a mondatot helyette Carnacki. – „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” – idézte Hamletet. – Ezt sajnos már magam is tapasztaltam nem egyszer. Számomra így nem elképzelhetetlen, hogy a Sir Edwarddal végző fenevad emberi kéz alkotta rém, egy elborult elme szüleménye, melyet bosszúra szomjazva alkottak meg. Ám, mint mondtam fejtegetésem elején, ez csupán hipotézis.
– Elfogadom, hogy van logika abban, amit mondott. Egyáltalán nem áll távol az embertől a gondolata ennek, hogy ölésre neveljen állatokat, főként, melyeknek egyébként is természete az ilyesmi, ám miért nem választott valami köznapibbat? Miért hozott létre valaki egy ilyesféle aberrációt, egyetlen bosszúszomjas pillanat kedvéért?
– Mert az eltorzult elme nem úgy gondolkodik, mint ön, kedves Philmore. Ön egyértelműnek találná, hogy egy olyan állatot használjon fel, melyet csupán trenírozni kell, mint holmi vadászebet. Egyszerű és értelemszerű döntés. Ám a bosszú, még akkor is, ha jogos sérelem szüli, ha kielégítetlen marad, idővel megszállottsággá válik, abban pedig hiábavaló bármi logikát is keresni.

Carnacki elővette a zsebóráját.

– Egek! Attól tartok barátom, lemaradtunk mind az ebédről, mind az ötórai teáról nagy buzgalmunkban! Micsoda modortalanság a részünkről a házigazdánk felé! Azt hiszem, illene legalább a vacsoránál tiszteletünket tennünk mindezek után!

Igen, Carnacki ilyen volt. Oly hirtelen fordult, mint a szél. Tette mindezt olykor zavarbaejtően, és Philmore számára mégis oly irigylésre méltó könnyedséggel, hogy nem tudott rá haragudni érte.

* * *

Mint az hamarosan világossá vált előttük, szerencsére Bartokhall ifjú ura elmondása szerint nem igazán töltötte otthon a nap javát. Moore-ral az intézővel Hartlingtonban járt, majd ellátogatott a Thorpe halmon álló cigánykaravánhoz, hogy személyesen is biztosítsa őket arról, hogy a birtok uraként továbbra is élvezik jóindulatát, és nem kívánja távozásukat.

– Szükségesnek érzetem, hogy megtegyem – magyarázta házigazdájuk. – A karaván mátriárkája, ravnie-ként alig két éve tölti be ezt a posztot, és bár a régi vezető kijelölt és felkészített utódja, azt hiszem, ez az első olyan válság, mikor ebben a tisztségében helyt kell állnia. A karaván nemzedékek óta része a vidéknek, itt telelnek a helyiek szerint csaknem két évszázada már, és néhány szélsőséges hangtól eltekintve a helyiek békésen megvannak velük. Tudják, az itteni csoportra egyáltalán nem jellemzőek azok a szokások, melyekkel a legtöbb helyen a cigányokat azonosítják. A karaván férfijai igazi ezermesterek, akik őszönte és telente sokat segítenek Grassingtonban, vagy mióta a nagybátyám ideköltözött, idénymunkát vállaltak nála. Nem éreztem rendjén valónak, hogy a történtek miatt a kelleténél nagyobb konfliktus támadjon közöttünk.
– Igazán nemes gondolat – vélekedett. – Főként most, hogy kimondhatjuk, a nagybátyja támadója semmiképpen sem lehetett a karaván egyik medvéje. Ismeretlen vadállatról van szó, melyet lehet, hogy nem is ismer a tudomány. Ezt készséggel elmagyarázom majd a rendőrségnek is.
– Igen – forgatta meg a poharában a bort Jonathan – valóban az.

Kérdőn pillantott Carnackira, vendéglátójuk tűnődését látva, ám barátja finoman türelemre intette.

– Van egyetlen dolog, amit nem osztottam meg, a konstáblerekkel, vagy a grassingtoniakkal – folytatta ifjú házigazdájuk. – Olyasmi, amit magam sem vettem komolyan mindeddig. Úgy véltem, csupán a vidék egy számomra ismeretlen jelenségéről van szó. Ám most, hogy beszámoltak erről, már nem tűnik teljes képtelenségnek, vagy éppen jelentéktelen dolognak – állt fel Jonathan és az étkező ablakához lépett. – Nagybátyám halálának éjjele óta hallom ezt a hangot az éjszakában. Torz, hörgő, reszelős, melyet a szél sodor magával nyugatról, a Barden-láp felől. Olyan, melyet mintha nem is evilági torok szült volna, s melyhez hasonlót soha sem hallottam még. Én nem vagyok sem oly tudós, mint ön Philmore doktor, sem pedig elég szellemdús, és képzeletgazdag ember, mint ön Carnacki, ám hiszem, hogy az, amit hallottam, igazi. Valami jár odakint a ködben, valami, mit, mint ön is mondta doktor, talán nem ismer a tudomány. Valami szörnyű dolog.
– Cao Hszüe-csin szerint az, aki nem fél a kísértetektől, annak számára nincsenek kísértetek – kortyolt bele italába Carnacki. – Hogy az ismeretlentől való félelem megmérgezi és tévútra vezeti az amúgy is zaklatott elmét.
– De William! Házigazdánk bizalma jeleként éppen most osztotta meg velünk kétségeit. Igazán nem illik élcelődnie rajta! – méltatlankodott Carnacki szavait hallva.
– Eszembe sem jutott az ilyesmi – tette le poharát a barátja. – Főként, mert nem teljesen osztom a kínai bölcs szavait. Sokszor egy dolog léte, bármilyen kellemetlen is számunkra, nem hit-, hanem ténybeli kérdés. Létezik, függetlenül attól, félünk-e tőle. Azt, hogy tisztelt házigazdánk eddig várt azzal, hogy megossza velünk ezt a tapasztalatát, nagyon is racionális lépésnek tartom. Ön is szigorúan a tényekre fókuszálva tudta elvégezni a vizsgálatait, melyek végül a végkövetkeztetéshez vezettek anélkül, hogy azt befolyásolták volna az ifjú Holbruck tapasztalatai. Korábban ön aberrációnak nevezte a lényt, mely a sebeket ejtette. Úgy hiszem, ez több, mint találó, főként, hogy Jonathan ennek ismerete nélkül is hasonló következtetésre jutott a hangja alapján. Ennél fogva a tézis, hogy szörnyeteggel van dolgunk, azt hiszem, immáron több, mint holmi elmélet. A kérdés pedig már nem az, hiszünk-e, félünk-e tőle, hanem, hogy mihez kezdünk e „majdnem ténnyel”.
– Majdnem ténnyel? – fordult el Jonathan az ablaktól. – Hiszen az előbb fejtette ki, hogy mennyire valószerű az, ami elmondott, az imént.
– Számunkra? Igen – biccentett Carnacki. – Mi hárman hihetünk a lény létezésében, s komolyan vehetjük a fenyegetést, melyet jelenthet, ám attól tartok, e tudás jelenleg csak ránk korlátozódik. Ha csupán ennyivel állnánk oda az emberek elé, aligha hinnének nekünk.
– Mit tehetünk akkor? – kérdezte házigazdájuk.
– Ön, kedves Jonathan, egyelőre pontosan azt, amit eddig. Állhatatos marad a témában, bárhogyan is szorongatják. Fontos, hogy kitartson azon álláspontja mellett, hogy a Thorpe-on tábort vert karavánnak nincs semmi köze a nagybátyja halálához. Én, amint módom nyílik rá, felkeresem a tábort, és elvégzek még néhány vizsgálatot. Ahogy Philmore barátom mondaná, próbálom kitölteni a fehér foltokat. Nem utolsó sorban pedig teszek egy talán nem is reménytelen kísérletet arra, hogy megtaláljam az eltűnt medvét.
– És mit vár tőlem?
– Öntől, drága Philmore-om? – pillantott rá Carnacki. – Hiszen máris eleget tett annak, amiért arra kértem, hogy szakítsa félbe fontos, oxfordi munkáját. Igazán nem kívánnám tovább tartóztatni.

Elsőre rosszul esett ezt hallania Carnackitól, ám ahogy ismét végiggondolta, volt igazság abban, amit mondott. Ő elvégezte amiért jött, és immár ez a rövid távollét is hiányérzetet ébresztett benne a megszokott dolgok iránt. Énje egy része valóban hazavágyott, sőt, igazán arra, hogy ismét távol legyen Carnackitól, ki, mint korábban sokszor, most is a hiányosságaira emlékeztette. Hol udvariasan, hol temperamentumosabban, de így volt.

Újra elfogta a bizonytalanság. Pontosan úgy, mint mikor megkapta barátja levelét, melyben elhívta otthonról.

„– Engem erre a harcra kényszerített az élet, Philmore. Másként nem is tudnék létezni. Ám, mert kényszer szülte, ez a harc dics- és gyümölcstelen, csupán önmagáért való, semmi másért. Önnek viszont volna miért harcolnia. Másokkal, önmagával. Volna kiért.”

Így mondta neki Carnacki, odalent a kriptában.

„– Menj el! Menj el, és gyere vissza hozzám, sokkal boldogabban, mint most!”

Boldogabban térne vissza Wilhelminához, ha most visszamenne Oxfordba, vagy csupán a megszokás vezetné vissza hozzá? Ahhoz az élethez, melyet eddig és úgy élt, amiként?

– Nem – mondta végül – igazán nem tartóztat.

Előző oldal Zanbar