Pillangók a pincében

Horror / Novellák (427 katt) Tad Rayder
  2022.12.11.

1. fejezet – Magányba zárva

Joe az ideje nagy részét a szobája mélyén töltötte a tévét bámulva, vagy ép H. P. Lovecraft könyveit olvasva, csak hogy ne hallja szülei égzengéshez hasonló veszekedéseit. Inkább így érezte magát jól, mint ahogy már oly sokszor, de az apjával kellett lennie, amikor elvitte le a tóhoz egy kis pecázásra, persze akkor is az apja ittas arcát nézve, amíg haza nem értek. Akkor szabadult meg tőle és használta ki az alkalmat az olvasásnak hódolva.

A sok Lovecraft könyv között egy volt, amit nagyon szeretett, de más volt az írója, valami Mike Heinpack, és a könyv címe Emlékezés a múltra volt, amit többször is elolvasott. Arra a könyvre mindig is különös gonddal figyelt, más volt számára, mint a többi. Talán azért, mert az író olyan, világba vezette be, ami valóságnak tűnt Joe számára, és ezért is szerette, vigyázta annyira a könyvet.

Joe nem volt egyszerű eset. Ő próbált beilleszkedni a társadalomba gyermekfejjel és menedéket találni a felnőttek világában az otthoni veszekedések elől, de a természete nagyon nehézzé tette ezt a mindennapokban. Egy ilyen alkalom volt az is, amikor Joe lement a boltba, és amit a pultra tett az eladó, Mr. Oliver elé, ahhoz nem volt elég pénze. Az idős bácsi szólt neki, hogy öcsi ez nem elég csak annyit vihetsz el, amire pénzed is van. Erre Joe megütötte és kiszaladt a boltból. Mr. Oliver mikor felfogta, hogy mi történt, teljesen meg volt rökönyödve, mert Joe-t soha nem látta ilyennek. Mindig csak hallotta, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozik a hangulata, és akkor mintha kikapcsolna, tesz olyan dolgokat, mint most is. Ezen kívül az is ilyen eset volt, amit neki meséltek, amikor az anyja elvitte az orvoshoz, és amikor az orvos a torkát akarta megnézni, a kis Joe kitépte magát az anyja kezéből, és megharapta az orvost, mint egy vámpír. Egy idő után az ilyen eseteket követően elkezdtek félni Joe-tól mert hiába volt művelt az olvasás révén, a hangulatingadozási lehetetlenné tették emberi kapcsolatok kialakítására. Ezért inkább már gyerek fejjel bezárkózott a saját világába, és a szülei veszekedéseit is kizárva csak ő volt és a könyvei.

A barátságos fiúból egy magányba zárt lélek lett, aki a szobája falai között csak a könyveiben szereplő karakterekkel érezte magát igazán jól. Ők nem bántották. Az irodalom mindig segített neki, amikor magányos volt. A szülei hangjától hangos ház már gyerekkorában idegen volt számára. Egyáltalán nem úgy tekintett rá, mint az otthonára, mindinkább egy börtönre, amiből nem tud szabadulni, pedig szeretne. Utálta, hogy nem tud egyik őséhez sem fordulni, és önmaga természetében ütközött ki ez a legjobban. Ezért volt olyan az emberekkel, amilyen. A hangulatingadozással vezette le a feszültséget, amit a szülei okoztak neki, és ezt az őt ismerők is tudták, és nem haragudtak a viselkedéséért, inkább sajnálták érte, mert tudták miből ered. Szeretett volna figyelmet, azt, amit otthon nem kapott meg.

Megint csak hallotta szobája ajtajának túloldaláról, hogy lent a földszinten veszekednek, és ezt utálta. Mindig arról folyt a vita, hogy az apja sosincs otthon, amit az anyja nagyon fájlalt, és szóvá is szokta tenni, amiből hangoskodás szokott kerekedni. Egy fél mondatot elcsípett az apja szavaiból, amit az anyjának mondott emelt hangon.

– Az lehet, hogy én keveset vagyok itthon, de te arra nem gondoltál, hogy ha te kevesebbet innál a gyerek is jobban érezné magát?

Joe ezután az anyja részéről nem hallott egy szót sem, és elképzelte, ahogy szemlesütve áll az apja előtt szégyenkezve, miközben ő vádaskodott először. Nagyon sokszor szeretett volna otthonról elmenekülni, de egyetlen mentsvára a könyvek birodalma volt, amikbe ismét beletemetkezett. A hangos szavak visszhangját elnyomták annak a könyvnek a sorai, amit az a Mike Heinpack írt.

Elaludt és pár óra múlva arra ébredt fel, hogy a szobája ajtaja résnyire nyitva van és az ablakon befújó szellő mozgatja azt kísérteties nyikorgások kíséretében. Abban bízott, hogy nem a könyvben olvasott árnyak jöttek el érte. Halk kaparást hallott az ajtó felől, mintha sok kis lény társaságában lenne a szobában, és egyre biztosabbá vált, hogy ők jöttek el érte. Amikor a félhomályban odament az ajtóhoz, a fal mellett meglátta a kaparászásnak a gazdáját, ami nem volt más, mint egy egér, ami az éjszaka közepén portyára indult, ezzel megijesztve Joe-t, aki nyugtázta ezt és visszafeküdt az ágyába, és mély álomba merült ismét.

Amikor reggel felébredt, úszott a verejtékben és gyöngyözött a homloka is, mert álmában eljöttek hozzá azok, akik a kis Kevint kínozták. A lepedő sarkán jutottak fel hozzá és az árnyak megkezdték hadjáratukat. De szerencsére csak álom volt. A játszótérre kiengedték nagy nehezen a szülei, ami a házukkal szemközt volt, és csúszdázás és hintázás közben is az éjszakai álmán gondolkodott, de nem mondta el senkinek. Inkább remélte, hogy többé nem lesz ilyen álomban része, mert elég ijesztő volt azokat a lényeket szemtől szemben látni, amik az éjszaka jöttek el hozzá. Elhatározta, hogy egy kis időre elteszi a könyvet a polcról, hiába szereti és a kedvence, de ezzel lehet, segít saját magán, hogy ne legyen többször ehhez hasonló álma. Az elkövetkezendő időben az álmok nem tértek vissza és Joe ismét nyugalomban töltötte az éjszakákat. Amikor benyitotta a lakásajtót a játszótérről hazatérve, hallott egy nagy csattanást és edények csörömpölését a konyhából. Amikor elszaladt a konyha előtt fél szemmel látta, hogy az apja megütötte az anyját, mert az megint tajtrészeg, és próbálta a konyhai padlóról felsegíteni miközben ő csak feküdt a földön, mint egy marionett bábu.

Az apja egy kis árnyékot látott elsuhanni a konyhai bejárat előtt és arra gondolt, hogy a gyerek mindent látott. Gyorsan felszedte a feleségét a földről, aki az ütéstől és az alkohol kettős érzésétől még kábultabban reagált a segítségére, és lefektette a szobába.

Joe felszaladt a szobájába és bezárkózott. Ahogy az ágyra huppant, a keserűség könnyei csordultak le az arcán, és arra gondolt, hogy neki miért nem lehetnek rendes szülei, olyanok, mint a többi gyereknek az iskolában, akikért nap, mint nap jönnek a szüleik felváltva vagy éppen a testvérük. Neki egyikből sem adatott meg. Sem rendes szülőből sem testvérből. Egyedül érezte magát. A könnyei egyre jobban potyogtak és a zokogása sírásba váltott. S akkor meghallotta a kopogást az ajtónál.

– Fiam, bejöhetek?

Az apja hangja volt. Az apját mindig is jobban szerette, mint az anyját ez már pici korától fogva így volt. Bár az apjára is haragudott, amiért mostanában csak veszekedtek az anyjával, és ő rá kevésbé figyelt, még is nyugtató volt számára az apja hangát meghallani az ajtónál.

– Igen, apa – szólt szipogó hangon Joe és az apja belépett a szobába. Leült mellé az ágyra.
– Tudom, mostanában nagyon elhanyagoltalak, és hogy kevésbé érezted azt, hogy mennyire szeretlek, de anyádnak is szüksége lenne a törődésre, mert átesett a ló túloldalára, és egyszerűen nem tudom, hogy segítsek neki. Tudom nem úgy kellett volna ma sem kezelnem a helyzetet, ahogy tettem.

Brian abbahagyta a beszédet, a fiára nézett, és azt látta az arcán, hogy nem az fáj neki, ahogy bánt az anyjával, hanem az, hogy őt egyedül hagyták, és nem törődtek vele, s ebben az időben Joe-nak egyetlen társa volt a könyvein kívül, a magány. Ahogy erre rájött, hosszasan megölelte a fiát.

2. fejezet – Valami van a sötétben

Pár évvel Joe születése előtt Madison apja meghalt tüdőrákban, és ezt ő soha nem tudta feldolgozni. Mindig az orvosokat hibáztatta és már-már önkívületi állapotba került, amikor felsejlett benne a múlt, hogy az apja most már nincs vele. Ilyenkor időt kellett neki adni és saját magától, visszazökkent a hétköznapi életükbe, de akkor is nagyon figyelt rá Brian, hogy semmi hülyeséget ne kövessen el. Hülyeség nem lett a vége, de a poharat egyre többször emelte fel, és olyankor nem igazán lehetett vele kommunikálni. Rengetegszer fordult elő, hogy álmában az apjához beszélt, és őt hívta, de amikor felébredt, az ittasság okozta szédülés mellett még a szomorú felismerés is társként szegődött hozzá, hogy csak álomkép volt az apja, és már megint csak az emlékeiben él tovább. A felismerés még a fejfájásnál is szörnyűbb volt.

Madison kislány korában nagyon apás volt. Sokszor mesélte el Briannek, amikor a házuk melletti kis patakhoz lementek az apjával, és naphosszat tanította őt horgászni, és amikor sikerült felkiáltott.

– Nézd apa kifogtam az aranyhalat!

Madison akárhányszor halat fogott, neki olyan volt, mintha aranyhal lett volna kívánság nélkül, mert annyira szerette az apját, hogy nála jobb apát nem is kívánhatott volna magának, aki óvja, vigyázza minden léptét. Brian szeretettel hallgatta minden egyes alkalommal a nejét, mert tudta, hogy az apja különleges helyet foglal el a szívében. Mint ahogy az apjának ő volt a kis királynő, Madison úgy rajongott, és csodálattal nézett a királyára, akire őszinte szeretettel nézett fel. Így teltek el a hetek, és mire Brian észbe kapott, már hónapok zajlottak úgy, ahogy soha nem akarta. Nem hogy jobb lett volna és könnyebb, Madison számára egyre nehezebbé vált elviselni az apja nélküli életet, amit az alkoholba fojtott bele.

– Nem lesz ez így jó! – szólt neki Brian gondoskodó szavakkal.
– Hagyj békén, te ezt nem értheted!

Brian nagyon is értette, mert a történelem helyett az élet ismételte önmagát. Ő is ugyanezt látta tizenévesen, amikor a szülei elvitték a nagynénjéhez nyaralni, akik semmit sem sejtettek. A nagynénje is ivott, és neki el kellett viselni a vele töltött nyarakat, bármennyire is utálta. Amikor megemlítette otthon, hogy mit csinál a nagynénje, soha nem akartak hinni neki. Így egyedül maradt egész nyárra egy iszákos nagynénivel, aki csupán csak azért lett az ami, mert kirúgták az állásából, amit nagyon szeretett. Ruházati eladó volt, de miután elküldték azzal az indokkal, hogy mást vettek fel a helyére, az otthon töltött időt ivással ütötte el.

Brian ezt nem akarta végignézni a feleségénél. Pedig már elindult a lejtőn. Ami elég mély és sötét út lehet, ha nem tud rajta segíteni. Ő tudta ezt. A kezdeti aranyos mesélő nőből mára már egy alkohol által felemésztett nő lett Brian társa, aki nem tud ivás nélkül létezni és mindig mást hibáztatva veszekedik és rombolja magát. Joe ebbe az állapotba született bele, mert bár Brian tiltotta Madisonnak, de a terhesség alatt is ivott, és kész csoda, hogy Joe egészséges babaként jött a világra. Ahogy nőtt a fiú egyre jobban látta és többet, hogy az anyja nap nap után milyen állapotban van, és haragudott rá. Bár még csak igen gyermek volt, de sajnos nem volt meg az anya-fia kapcsolat köztük, és ez Joenak rettentően hiányzott. Főleg amikor látta, hogy az iskolában mindig jönnek más gyerekekért, őt meg soha nem várta senki az iskolakapuban. Ilyenkor szomorú szívvel vette tudomásul, és elindult haza, közben pedig az anyját hibáztatta, amiért ebbe a helyzetbe került miatta. Persze annak ellenére, hogy az apja is iszákos, ő mégis többet törődik vele, és ő közelebb is áll hozzá még, hogy ha ezt nem is annyira mutatja ki. Egyedül van. Egyedül a szobában ahol van valami a sötétben.

3. fejezet – Kevin Parker szelleme

Az éjszaka megint rossz álmokkal telt Joe számára, és amikor felébredt, az a Mike Heimpack könyv volt a mellkasán, amit annyira szeretett. Amikor felnézett, úszott a verejtékben, és a szoba félhomályában az ajtó melletti széken látott egy alakot ülni. Megdermedt a félelemtől, a sötétben mozdulni nem bírt, mikor a hang megszólalt.

– Eljöttem, hogy tisztázzunk egy két dolgot.

Joe-t körbevette a jeges rémület, és csak annyit tudott remegő hangon kipréselni magából.

– Te ki vagy?
– Én Kevin Parker vagyok – válaszolt az alak a félhomály rejtekéből.

Gyermeki nyugalommal ült a sötétben, hisz maga is az volt, Joe mégis félt tőle. A karosszék, amin ült, egyszer csak elkezdett mozogni, de az alak eltűnt, és Joe jobbat nem tudott, azonnal a takaró alá bújt. Pillanatokkal később hallotta a recsegő padló hangját és utána érezte, hogy a közelében van, s leül az ágy szélére.

– Érzem, hogy félsz.

A kezét rátette a takaróra, és végigsimította rajta, érezve az alatta félelemtől összekuporodó test körvonalát. Joe érezte a takarón végigsimító kéz érintését, és egyre jobban remegő teste szabályosan görcsbe rándult. Nem akarta a jelent, most egy nagyon távoli bolygóra képzelte el magát, ahol egyedül lehetne. Még az is jobb lenne ennél. Egyedül egy bolygón, szörnyek nélkül. De az ő esetében a felnőttek voltak a legnagyobb szörnyek, amit csak elt udott képzelni, hisz nem igazán kapott tőlük segítséget, és most sem számíthat rájuk. Arra a kettőre, akire a leginkább kellene. S az alak egy hirtelen mozdulattal letépte róla a takarót, és az éjjeli holdfény rávilágított, s Joe arcára ráfestve a rémület súlyos ráncait látta meg közelről a gyermeki alak tulajdonosát. A könyv lehuppant a padlóra. és lapjára esve Kevin pont meglátta a szerző nevét.

– Egykor ismertem egy ilyen nevezetű gyereket. A barátom volt. Ezért is jöttem el hozzád. Ne félj, nem bántalak, csak elmesélek valamit, hogy tisztán láss.

Joe rémülete egy kicsit alábbhagyott, és feszült figyelemmel nézte a kísértetet. Ahogy Kevin körbenézett a szobában, sok jó könyvet látott a világirodalom nagy írói közül, de mégis a szeme visszatévedt a földön heverő Mike Heinpack Emlékezés a múltra című könyvére. Joe most már teljesen megnyugodott a kezdeti félelem után, mert érezte, hogy a kísértet tényleg nem akarja bántani és megkérdezte.

– Mit jelent nekem ez a könyv?

Pár perc hallgatás után Kevin megszólalt.

– Az életemet. Mindaz, ami abban a könyvben le van írva, az én vagyok. Az én történeteimet olvasod nap mint nap, és merülsz el abban a világban kedvedre, amit én hoztam létre a fantáziám által. Ő csak kihasznált engem, de én akkor már nem tehettem semmit, mert már réges-rég az árnyékvilág lakója voltam. Mindez idestova több évtizede történt. Azok a mi történeteink voltak, amik a könyvben szerepelnek, amikkel hamis hírnevet szerzett önmagának, amit te is szeretsz.

Joe arcára kiült a meglepettség és az idáig kedvenc könyvének tartott művet felvette a földről, és mintha egy utolsó szemétdarab lenne a sarokba hajította.

– Ezt kellett volna tenni Mike-al is – folytatta Kevin. – Most hogy erről az egészről beszélek, neked olyan mintha ismét átélném abban az időszakban, és tudva milyen címet adott a könyvnek, még azt is lopta, mert ez akkor született, amikor a szüleim kihoztak a kórházból, és otthon lábadoztam. S közben kérdezgettem édesanyámat, hogy emlékszik-e, arra az időszakra, amikor azt mondták az orvosok, hogy meg fogok, halni. Lehet, hogy egymaga is jó író lett volna Mike-ból mert hisz ő mutatta meg nekem, milyen is az alkotás, de nem gondoltam volna, hogy felnőtt korában ezzel vissza fog élni. Kétszínű ember lett, aki a gyermekkori barátja halálát kihasználva lett sikeres.

A kísértet gyermeki arcán Joe szomorúságot vélt felfedezni, és késztetést érzett arra, hogy átölelje, de amikor magához akarta húzni, egyszerűen csak a levegőt karolta át, mert átnyúlt a testen, ami ott volt előtte és Kevin hirtelen eltűnt az éjszakában és visszament az árnyékvilágba.

Joe, amikor reggel felébredt, verejtékben úszó ágyneműt talált magán és a pizsamája olyan volt mintha bevizelt volna. Csavarni lehetett belőle az izzadságot. Látta a könyvet a sarokban heverni, amit az este elalvás előtt olvasott, és akkor döbbent rá, hogy az éjszaka nem csak álom volt, hanem Kevin itt járt. Lement a szobájából a konyhába, és már a lépcsőn hallotta, hogy megint veszekednek a szülei. Harag öntötte el a tudatát, és ahogy a konyhába ért, odalépett az anyja elé és megütötte, és visszaszaladt a szobájába. Becsapta maga mögött az ajtót és szerette volna, hogy ha ott lenne vele Kevin. Látni nem látta, de egy belső hang azt súgta neki, „Itt vagyok veled.”, s a szék elkezdett mozogni.

– Uram isten mit tettem? – szólt a megdöbbentő esemény után az anyja, s hangos zokogásban tört ki. Még az sem fájt neki ennyire, amikor Brian megütötte, bár igaz, Joe is most ezt tette, de a lelke mégis jobban fájt.

Valamire rádöbbent az eset után. Ha a szív tele van szeretettel, a lélek nem fáj. Sajnos az elmúlt sok-sok évben nem volt szeretet a házban, és Joe-nak ezért is fájt a lelke ennyire. Hangos zokogásban tört ki a konyhában, míg Brian sem tudott megszólalni a történtek láttán, annyira ledöbbent, de persze mindaz, ami most lejátszódott, az nem volt más, mint a fiú elégtétele és fájdalom kiadása az anyján. Miközben az anyja a konyhában zokogott, Joe a szobájában ült egyedül az ágyon, ahol mégsem volt egymaga. A karosszék mozgott és egyszer csak meghallotta ismét Kevin hangját.

– A könyv, amit az egykoron barátomnak hitt ember kiadott, az hazugság volt. Csak ennyit szerettem volna neked mondani akkor, amikor jöttem, de most már látom, hogy szükséged van rám. Még akkor is, ha én egy kísértet vagyok, és nem beszélhetsz velem akkor, amikor csak akarsz. De ígérem, hogy mindig ott leszek, ha szükséged lesz rám. S még ha a többiek nem is lesznek, melletted, én ott leszek.

Joe ugyanúgy elsírta magát, mint lent a konyhában az anyja, csak míg ő a felismerés súlyától zokogott, Joe ritka pillanatok egyike, most örömében hullajtotta a könnyeit, mert rájött, ha másra nem is, Kevinre mindig számíthat, és ez mosolyt csalt az arcára. A szoba csendjében a karosszék nyikorgása elhallgatott és Joe levett egy könyvet a polcról. Előtérbe helyezte az érdeklődési körének színpadán Lovecraft, az Őrület hegyei című könyvét, és annyira belefeledkezett az olvasásba, hogy azt vette észre, hogy már dél is elmúlt, amikor felnézett a könyvből. Azt sem vette észre, amikor az anyja delíriumos hangon kiabált neki az ebéd miatt, csak akkor vette észre, amikor lement a konyhába egy pohár vízért. Az anyja ott ült az étkezőasztalnál és szúrós tekintettel nézett Joe-ra, amikor megszólalt.

Már megint azok a rohadt könyvek. Neked más nem is létezik, mint az álomvilág.

Joe leült az asztal mellé az anyjával szemben hogy elfogyassza az ebédet, ami jéghideg volt, de nem szólt semmit, mert tudta, hogy az is az ő hibája lenne. Inkább arra gondolt, amin magában jót nevetett, hogy ha az anyja leheletével melegíteni lehetne, biztos tűzforró lenne az ő ebédje. Evés közben csak nézte az anyját és arra gondolt, hogy milyen jó lenne, hogy ha le tudná, tenni az alkoholt, szeretné. Fájt neki az, amit az anyja mondott, de ő nem szólt egy szót sem és miután megette az ebédet kiment a játszótérre egyet hintázni és csúszdázni. Bár senki nem volt körülötte ő mégis érezte, hogy nincs egyedül. Leült az egyik padra és csak nézte a játszótér mellett elhaladó autókat és közben ráesteledett.

Egyszer csak egy árnyékot vélt felfedezni a háta mögött, és valaki megfogta a vállát. Az apja volt az, és így szólt.

Ideje bejönni nagylegény.

Joe szó nélkül felállt a padról, és elindult a házuk felé, de jobban örült volna, hogy ha az apja helyett Kevin lett volna ott vele. Amikor beértek a házba, és az apja betette maguk után a bejárati ajtót, a félhomályban mintha látott volna valamit megmozdulni, de az apjának nem szólt, mert úgy sem hitt volna neki. S arra gondolt, hogy Kevin tényleg nem hazudott, amikor azt mondta, hogy mindig ott lesz vele, még ha nem is tud vele azonnal beszélni. Ez jóleső érzést keltett benne, és hátrahagyva a félhomályban megbújó alakot bement a fürdőszobába, ahol már az anyja várta ismét bűzös lehelettől telve. Ritka pillanatok egyike volt, hogy esténként nem egymaga rendezte el a dolgait hanem Madison segített neki, bár inkább Joe ezt ismét kihagyta volna, mint oly sokszor. Miközben az anyja fürdette, arra gondolt, hogy mi lelhette az anyját, hogy most hirtelen rátört a segítőkészség, és nem csak a maga alkoholtól fűtött bűzös világában mereng. Jól tudta, hogy semmit nem pótol ezzel az egy alkalommal, amit eddig elhalasztott, mert holnap ismét ugyanolyan lesz mint eddig. Még mindig haragudott az anyjára, és legszívesebben megbüntette volna, de egymaga kevésnek bizonyult hozzá. Ezt ő is tudta. De azért elképzelni még lehet. Ahogy ott ült a fürdőkádban az anyja kezei között, arra gondolt, hogy az egyik könyvében szereplő kis szárnyasok, a húsevő pillangók jó lenne, hogy ha megjelennének, és megennék az anyját. S kaján mosoly jelent meg az arcán. De arra vigyázott, hogy nehogy az anyja meglássa és kérdezősködni kezdjen.

4. fejezet – Etetési idő

Az apja kint dohányzott az ajtó előtt, mert akármilyen delíriumos is volt, sem ő, sem az anyja nem bírta elviselni a házban a cigarettafüstöt. Miután elnyomta a csikket, bement, leült a tévé elé, és nézte egy doboz sörrel a kezében az aznapi híreket. Madisonnal már nagyon keveset törődött, mert belátta, hogy a felesége tényleg elveszett a lelki fájdalmában, amit az apja okozott neki a halálával. Brian, amikor utoljára látta az apósát, olyan volt, mint egy ruhába öltöztetett csontváz, aki magatehetetlenül várja a halál eljövetelét, addig pedig a rák nagyokat lakmározott a teste megmaradó részéből. Szó szerint ez felőrölte a feleségét és nem tudott normális életet élni, így ezt Joe is érzékelte.

Kevin ismét ott ült a szobában, Joe társaságában.

– Joe, tudom mire gondolsz, és hidd el, megértelek.
– Nem. Nem tudhatod, mert te csak egy kísértet vagy.
– De igen, tudom. Arra gondoltál, hogy jó lenne, hogy ha anyádat élve megennék azok a pillangók, amikről a könyvedben olvastál. A húsevő pillangók.

Joe elsápadt a csodálkozástól, hogy Kevin mennyire belelát. Nem szólt semmit, ezzel igazat adva neki.

– Gyere, mutatok valamit!

Joe kiment a szobából, és egészen a pincéig követte a kísértetet. Ahogy kinyitotta Joe az ajtót, fülledt, dohos levegő csapta meg az orrát, amitől felkavarodott a gyomra. Amikor leértek a lépcső aljára, Kevin a bal keze felé mutatott, ahonnan halk nesz hallatszott, és amikor közelebb mentek, Joe ezernyi húsevő pillangót látott, akik éhes rajként várják az áldozatukat. Elámult a látványtól, és szólni sem tudott. Helyette inkább Kevin szólalt meg és csak ennyit mondott.

– Azt hiszem ezzel utat mutattam neked.
– Igen – válaszolta lendületesen Joe, aki tudta, mit kell tennie.

Felment a házba, és érezte, hogy Kevin ott van mögötte, de mégsem szólt egy szót sem. Odament az anyjához, és bár soha nem kért ilyet tőle, és félt is, hogy nemet fog neki mondani, de megkérte, hogy menjen le vele a pincébe, mert meg szeretné, találni egy régi játékát. Madison furcsán nézett rá, de nem mondott semmit, és elindult vele kifelé a pincéhez. Amikor leértek a pince aljára, Joe lökött egyet az anyján Kevin segítségével, és a húsevő pillangók martaléka lett, aki ide oda támolyogva dülöngélt, mint egy részeg, de most nem a piától hanem a félelemtől, mert a testét belepte a pillangók hada, amik boldogan ettek az anya húsából. S ezután Joe felment a lépcsőn és betette maga mögött az ajtót, miközben még hallotta anyja vélhetően utolsó halálsikolyait. S ezzel megbüntette az anyját és szerzett magának egy barátot Kevin Parker szellemében, aki betartotta az ígéretét, hogy soha nem hagyja magára.

Sümeg, 2021. 10. 1.

Előző oldal Tad Rayder