Úri passzió 5. fejezet

Horror / Novellák (289 katt) Zanbar
  2022.11.28.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/10 számában.

5.

Kurta történetet koholtak a nyitva hagyott hátsó kapuról, a kertbe beszökő kóbor kutyákról, s arról, hogy mennyire megrémítették a háznépet.

A jó doktornak sikerült kellő átéléssel és hitelességgel előadnia azt, hogy a lövésekre végül csak kiérkező rendőrök is elhiggyék. Házigazdájuk még szabadkozott is, hogy csak elriasztani tudták az állatokat, s nem végeztek eggyel sem.

Ezalatt Harry és Divine elcipelték a dögöket a doktor házi laboratóriumába, ami a télikert mellett állt, mert semmi szükség sem volt arra, hogy a személyzet többet tudjon és lásson annál, mint ami már így is elkerülhetetlen volt.

Míg házigazdájukra vártak, Mrs. Long segített Divine-nak legalaposabban kitisztítani unokaöccse sebeit. Az asszony ellenkezést nem tűrve, újra és újra végignyomkodta őket, és erős alkohollal mosta ki belőlük a beléjük került fekete miazmát. Végül csak bekötözte a sebeket, mert várni akart legalább egy napot, hátha Harry szervezete kilöki a még benne maradt kátrányos mérget. Mrs. Long felajánlotta, hogy mindenképpen maradjanak éjszakára, ha mégis történne vele valami.

Éjfél múlt már, mire a jó doktor visszatért, előrelátóan egy jókora üveg skót whiskyvel, és a jegyzetfüzetével. Számára, a vadászat a ködös, hampsteadi éjszakában ezennel véget is ért, s az igazán érdekfeszítő rész csupán ez után következett.

Az, ahogy a doktor az eszközeivel bánt, aprólékosan, és óriási gyakorlattal gyűjtve be az állatok vérét, vizsgálva végig az egész tetemüket, s ejtve meg egymás után a szükséges bemetszéseket, olyasfajta rideg precizitást árasztott, ami Divine-t óhatatlanul is a boncterem különös és embertelen mivoltára emlékeztette. Miként korábban Harrynek Dumas regénye, úgy neki Shelley Frankensteinje jutott az eszébe erről az egészről.

– Jelentős csont- és izomelváltozás, ahogy a test megpróbálta belsőre is lekövetni a külső változásokat – diktálta Dr. Long a feleségének, miután felnézett a mikroszkópjából. – A szövetek, a belső szervek egytől egyig olajos felszínűek, kátrányfekete. és sűrű anyaggal vannak borítva, mely a testüregek javát is kitölti. Olyan, mint amit maga talált a Redwood birtokon, Max. Azzal, hogy szinte még él, most is emészti és formálja a sejteket, amikhez hozzátapad – intett a mikroszkóp felé. – A létfontosságú szervek szinte mindegyike torzult és megnagyobbodott. Kórosan, de láthatóan nem életképtelenül. Az ivarszervek visszafejlődtek, daganatos szövet maradt a helyükön, de az egyéb még beazonosítható testi jegyek alapján, mint a keskeny medence, és a robosztus pofa, ez itt két hím. Mindkét állat elvesztette teljes testszőrzetét, bőrük szürkésfekete, vagy inkább grafitszürke, és akárcsak a test belső részeit, ezt is ugyanaz az anyag borítja. A végtagok és a fogazat a kutyák és a nagymacskák jellemzőit egyaránt mutatják, miként a két állat által mutatott viselkedésminták is – hajolt újra az egyik dög fölé, vizsgálódón. – Nocsak! – nyúlt előre egy hosszú nyelű csipesszel és miután néhány kisebb vágást ejtett az egyik kutya egymásra gyűrődött nyaki izomkötegeiben egy két ujj széles nyakörvet húzott elő közülük.

– Arthur – olvasta le a rajta függő fémbilétát –, a másik oldalon pedig Lord Redwood címere. Ezek hát az ő elveszett kutyái.
– Azt, hogy eltorzultak, még megértem, kedves doktorom, ha nehezen is, az alapján, amit mondott. Egyes fertőzések és paraziták rettenetes dolgot művelnek emberrel és állattal egyaránt – ivott egy korty whisky-t Divine. – Ám azt, hogy ez ilyen gyorsan történt, már fel nem foghatom. Miként azt sem, hogy mikor a kertben közvetlen közelről rálőttünk az egyikre, mégsem találtuk el, csak Mrs. Long sövényeiben tettünk kárt. Aztán ott volt az az emeleten…
– Ektoplazmatikus materializáció – szólalt meg Harry.

Ektoplazmatikus materializáció? Miket össze nem olvas ez a fiú?

– Parancsolsz? – vonta fel a szemöldökét Divine, ám a doktor ábrázatán azt látta, hogy számára nem idegen, amit az unokaöccse állít.
– Ááá, ön is olvasta fiatal barátom Madame Tallien kötetét a szellemi határokról. A magam részéről mindig is úgy gondoltam, hiba volt őt pusztán a forradalomban elhíresült modern nőként ábrázolni…
– Doktor! – emelte fel a hangját Divine.
– Oh, persze. Kérem Harry, folytassa!
– Úgy olvastam, hogy egyes dolgok, vagy akár lények is, habár szabad szemmel láthatóak, mégis a ködhöz hasonlóan anyagtalanok, s nem képesek valódi kölcsönhatással lenni az anyagi valóságra. Miként az sem rájuk. Ehhez, miként mi is tapasztaltuk, kénytelenek alakot ölteni, ezzel mintegy feladva a sebezhetetlenségüket. Te is láttad – fordult Divine felé –, hogy még így sem kell teljesen materializálódnia a testüket alkotó ektoplazmának, elég csak annyinak, amennyivel neki tudott támadni az ajtónak, az emeleten. Ekkor sebezhetőek.

Divine töprengett ezen egy pillanatig. Nem volt annyira abszurd, mint első hallatszott.

– És te ebben akkor is teljesen biztos voltál, amikor csalinak használtad magad? – pillantott szúrósan az unokaöccsére.
– Valamelyest igen… sütötte le a szemét Harry.
– Valamelyest – morogta Divine.
– Max barátom, talán megenyhül az ifjú Harryvel szemben, ha felidézi, hogy ezzel a meggondolatlan tettével nagyban hozzájárult a sikerünkhöz.
– Természetesen – fújt nagyot –, természetesen igaza van doktor, ám attól tartok, a sógornőm közel sem volna olyan megértő velem, mint most ön vele, ha a fiával valami baj történne. Emellett pedig – intett a dögök felé – még akad egy is gondunk ezekkel. Ráérek ezek után korholni Harryt.
– Én is így gondolom – bólintott a doktor. – Mindezek fényében nyilvánvaló – töltött magának egy pohár italt –, hogy ez a két kutya Lord Redwood házőrzője volt, ám mindösszesen kettő a háromból. Bár egyelőre több a kérdésem, mint a válaszom, ezt kell mondjam. Az, amit itt láttunk, egészen rendkívüli. Egy ismeretlen eredetű folyamat, mely nem csupán az állatok testét torzította el, de felruházta őket természetfeletti képességekkel is. Bár sem az emeleti ajtón nem tudtak átjutni, és mint mondta, az ablakon sem, de a lord házának kerítése már nem jelentett gondot számukra. Ahogy az a tény sem, hogy az a bizonyos ablak huszonöt láb magasan volt. Ezek szerint a tömör, szilárd anyagok akadályt jelentenek számukra, a távolság viszont nem. Gondolom, abban egyetértünk, hogy ezek az állatok nagyon is képesek lehettek mindarra a borzalomra, ami Lord Redwood házában lezajlott a tegnap esti órákban.

Divine bólintott. Igen, képesek lehetettek. Szörnyű külsejük, láthatóan hasonló borzalmas intelligenciával is párosult. Ebből a szemszögből vizsgálva az este folyamán lezajlottak, az, hogy meglátták az egyik állatot a szalon ablakában, a kertben lefolytatott hajszán át, egészen addig, hogy a túlélő fenevad megpróbálta megölni a bezárkózott háziakat, egyfajta torz, egyáltalán nem zavaros logikai láncot alkottak. Csalit használtak, csapdát állítottak, majd kihasználták, hogy ők odakint vannak a kertben, és nem torlaszoltatják el az ajtót a bentiekkel, talán sikerrel is járnak. De miért? Mi kötötte össze a Redwood birtokot és a doktor otthonát? Mi okból halt meg két gyerek és került sor csaknem hasonló mészárlásra ma este.

Mrs. Long szavai jutottak önkéntelenül is az eszébe. „Erre nem tudom a választ, Maximillian. Ha csak nem azt, hogy téved, ha úgy hiszi az a lány elég messzire került ezzel Lady Redwoodtól”.

Az egyetlen közös pont éppen a megbízójuk volt, Lord Redwood, illetve az ő húga.

– Mit gondol doktorom, mi történne, ha azzal állnánk a lord elé, hogy a húgát kínzó betegségnek köze van mindahhoz, ami történt, mi több, az mindennek a forrása? Hogy e nagy beteg húg valamilyen formában szörnyeteget csinált a három kutyából, melyeket ő maga küldött Londonba, majd aztán azok közül egy biztosan végzett az ikrekkel, majd kettő felkereste önt, feltehetően ugyanezért, és kétségem sincs róla, hogy nemcsak önre, de Mrs. Longra is ez a sors várt volna. Ön szerint elhinné?

Az orvos kortyolt egy kis whiskyt.

– Az emberi elme sok mindenre képes, barátom. Eltűri az eltűrhetetlent, elfogadja az elképzelhetetlent, és tagadja, ami a napnál is világosabb. Bevallom, nem tudom, miként végződne a beszélgetés, még akkor sem, ha Lord Redwood fogékony az okkult dolgokra. Tisztában van ugyan a húga állapotával, annak hatásával, a testvére viselkedésére és egészségre, de az, amit az előbb felvázolt, azt jelentené, hogy Lady Redwoodot az őt emésztő kórság alapjaiban formálta át. Valami nagyon mássá. Fogalmam sincs, kedves barátom, hogy az, amit eddig a lord maga is megtapasztalt, az, amit eleddig feljegyeztem, és most ez – intett a kutyák teteme felé – vajon meggyőzné-e arról, hogy a húga felelős mindezért? Én magam sem vagyok egészen biztos benne, hogy nem-e siklottam el, és siklok el most is bizonyos részletek felett és nem-e a feleségét óvó férj beszél belőlem, aki értelmet és kézzelfogható bűnbakot keres minderre. Az emberi értelmet meghaladó dolgokkal, mint ön is tudja éppen az a baj, hogy meghaladják mindazt, ami képesek vagyunk felfogni a világból. Kétségtelen, hogy van olyan kalkuláció, mely szerint egyenes vonal húzható a lady betegségét okozó ismeretlen kórság és a kutyák állapota, valamint a romló elmeállapota okozta dühkitörések és kegyetlen pillanatok, és aközött, hogy Ivett, az úrnőjétől rettegő cselédlány „árulása” olyan szörnyű döntésre sarkallja Lady Redwoodot, hogy szörnyet csináljon az ebekből. Melyeket aztán eszközül használva végez az őt cserbenhagyó lánnyal és fivérével, majd pedig két másik emberrel, akik szintén „cserben hagyták” és nem tudták kigyógyítani. Kétségtelen, hogy ez is egy lehetséges verzió. Ám, egyetlen ismeretlen részlet is új irányt szabhat neki. Tartok tőle kedves Max, hogy ha csak nem a saját húga vallaná meg mindezt a lordnak, az aligha hinné el, amit ön és én állítunk róla. Akkor sem, ha nem zárható ki, hogy csak a jó ég tudja, nem-e szánt hasonló sorsot a saját fivérének is.

Divine-nak egyáltalán nem volt ínyére az, amit a doktor mondott, ám mint megannyiszor, volt benne logika. Anglia nem volt Kenya és London nem volt Mombasa. Egy birodalom, de két világ és két törvény. Hiába fordult meg a saját bevallása szerint Lord Redwood, a lelke mélyén akkor is angol főrend volt.

– Úgy vélem, el kell mondanunk neki – szólalt meg váratlanul Harry. – Nem azt várta tőled, bácsikám, hogy deríts fényt az ügyre a legjobb tudásod szerint? Hogy tudd meg, miért kellett meghalniuk az ikreknek és mi végzett velük? Nem azért kért fel éppen téged, mert úgy vélte olyasmit is meglátsz majd, amit más nem? Te… mi pedig, ezt találtuk – mutatott poharával az egyik kutya tetemére. – Ezt – ismételte. – Ennyit és nem többet.

Reggel Dr. Long inasa hozott négy nagy zsák kősót, amíg ők hárman a házigazda laboratóriumának fémkádjaiba süllyesztették a kutyák maradványait, hogy aztán a zsákok tartalmával befedve őket remélhetőleg akadályozzák annyira a bomlást, hogy a doktor további vizsgálatokat végezhessen rajtuk a későbbiekben. Divine előtt ismét felrémlett Victor Frankenstein alakja, ami groteszk módon elkeveredett az afrikai varázslók preparált állatokkal teli kunyhóinak képével.

A kávé mellett átolvasott újságok szerint annak ellenére, ami londoni rezidenciájában történt, Lord Redwood beköltözött a Tavistock Place-en álló házba. A komoly sajtó egyelőre csak üdvözölte itthon az arisztokrácia világjáró fiát, aki hosszas távollét után ismét megtiszteli majd jelenlétével a londoni társaságot. Csupán a doktor által is járatott néhány kisebb bulvárlap feszegette annak okát, mi is történt valójában két nappal ezelőtt a lord házában. Közönséges módon fejtegették az állítólagos szaftos részleteket az ügyről, melyek alapja az volt, hogy az ikrek miért igyekeztek elmenekülni a lord blackdyke-i, majd londoni házából. Vad és visszataszító ötletekkel álltak elő, melyekkel igyekeztek kipótolni, kiszínezni a kevés igaz állításuk közötti hézagokat.

Végkövetkeztetésként pedig a brutális gyilkosságot azzal magyarázták, hogy az általuk alaposan befeketített testvérpár még náluk is erkölcstelenebb alakokkal próbált üzletet kötni és azok inkább végeztek velük.

Tengernyi ostobaság, gondolta Divine. Mindent arra alapoztak, hogy ugyan mi másért akartak volna megszökni, ebből a köztiszteletben álló főnemesi házból? Mi másért? Az alapján, amit Mrs. Long mondott nekik az este, ez a két gyerek a rosszból végül csak a még rosszabba menekülhetett.

Eltűnődött azon, vajon előkerül-e valaha az bizonyos harmadik személy. A „bűnöző elme” ahogy a Harry által forgatott detektívtörténetek nevezték az ilyen embereket. Aki végül tolvajjá tette ezt a két gyereket, valódi bűnné formálva elkeseredésüket és félelmeiket. Vajon lesz-e valaki, bárki a hatóságoknál, kit érdekelni fog a személye?

Reggeli után Harry-vel együtt kocsiba ült, és egy rövid, a panziójában tett kitérőt követően a lord otthonához hajtottak. A rendőrök ezen a reggelen már nem tértek vissza, csupán a szokásos utcai járőrök sétálgattak fel s alá.

A lord háza csendesnek, s ha lehetséges ilyesmi, zárkózottnak tűnt a számára. Az udvar üres volt, a földszinti ablaktáblák javát sem nyitották még ki. Mielőtt belépett volna a házba, körülsétálta. A cselédszoba ablakát már bezárták, zsalugátereit is becsukták. Legkevésbé sem emlékeztetett immáron arra az éhesen ásító sötét üregre, aminek tegnap látta. Olyan volt, mintha a nem régen történt borzalmat máris elkezdte volna elfedni az angol mindennapok rideg, fegyelem szülte máza. A jó doktor szerint minden földnek meg voltak a maga szabályai és szokásai, legyen szó hétköznapi, vagy éppen természetfeletti dolgokról. Egészen eddig nem vette észre, hogy Angliának ez a mélyen rögzült, szavakkal alig leírható képmutatás volt a sajátja. A nyers valóságot fedő látszat, mely ismerős díszletként rejtette el mindazt, mi nemkívánatos, vagy éppen oda nem illő. Hazugságok sokaságával űzött gúnyt két gyermek halálából, és kékvérűek nemzedékein át öröklődő betegséggel magyarázta azt a borzalmat, mely megbújt a messzi északon fekvő Blackdyke falai között.

Keserűen gondolt bele, hogy valójában mennyire idegennek kell lennie valakinek ahhoz, hogy mindezt észrevegye. Idegennek, a saját hazájában.

– Bácsikám? – szólalt meg mellette Harry.

Dr. Long az okuláréját igazgatta zavarában, ő a kalapját. Így tett most is, miközben az unokaöccse felé fordult. A fiú még nem látta mindezt, ebben biztos volt. Ő minden átélt kalandjuk ellenére is itthon volt még. Ez a gondolat kiragadta töprengéséből, és újra elszánttá tette. Hálás volt érte.

Mr. Marston a szalonba vezette, és arra kérte, hogy várjanak ott, mert Őlordságát éppen egy fontos, otthonról érkezett hír köti le.

Divine Doyle Holmes-ának érezte magát, aki szarkasztikus logikával, kertelés nélkül készült feltárni aggódó ügyfelének, hogy minden hányattatásáért hőn szeretett fivére fiának rossz életű barátja felel, aki úriemberhez méltatlan módon kihasználta a vendégszeretetét, és ellopott egy fontos iratot. Azzal a különbséggel, hogy Doyle detektívjének nyilván kevés, vagy éppen semmi gondot sem okozott volna közölni ezt a hírt.

– Marston! – harsant a házigazda hangja. – Csomagoltasson be nekem, haladéktalanul hazautazom!

Lord Redwood belépett a szalonba, még sápadtabban, mint mikor először találkoztak, baljában egy sürgönnyel. Bár bejelentették neki őket, mégis, mikor meglátta, úgy látszott csodálkozik az ittlétén.

– Oh, Mr Divine! – lepődött meg. – Az ifjú pedig, ha helyesen gondolom, az unokaöccse. Nem számítottam ilyen hamar az érkezésükre. Elnézésüket kell kérem, de mint látják, sürgős dolgom akadt – intett a papírlappal. – Jutottak valamire az unokaöccsével a szerencsétlen ikrek kapcsán? – kérdezte, de csupán futólag, mert ismét elmerült a sürgönyben.
– Igen, Őlordsága. Úgy véljük a kutyák…
– Kutyák? Eugenie kutyái… – szaladt ráncba a homloka. – Szerencsétlen húgom, legalább ezt nem érte meg – hadarta, és láthatóan már a legkevésbé sem aggasztotta a cselédek sorsa.
– Bocsásson meg, de el kell érnem a tizenegy órás glasgow-i vonatot – fordult meg a lord, és sietett vissza a szobájába.

Lord volt, megtehette, hogy jelen pillanatban, adott körülmények között tudomást sem vesz róla, sem pedig az ügyről, ami miatt felkereste. Hogy munkaadója kijelentésének nyomatékot adjon Marston belépett a szalonba, karján Divine kabátjával, jelezvén, hogy ideje volna távozniuk.

Divine akaratlanul is körbeforgatta kezében tartott kalapját. Érezte, hogy helytelen, ám ahelyett, hogy együtt érzett volna a lorddal annak vesztesége miatt, csak keserű megerősítésre lelt ebben a váratlan halálban. Mintha a látszat, ez a nietzschei sötétség, melyet igazán csak az imént ismert fel, ugyanezt tette volna vele. Felismert benne valakit, aki átlát rajta, aki árthat neki. Mert a halál, ez a halál, minden tragikussága ellenére, maga is csak látszat és megszokás. Ezek után mit sem számít már, mi volt az igazság a két gyerekről, a kutyákról, vagy arról, tervezett-e bármit is testvérbátyjával a megboldogult. Meghalt és ezzel minden titokban marad. Éppen úgy, ahogy e föld szabályai szerint lennie kellett.

Harry vitte erősen bicegő nagybátyja táskáját. Hiába próbálta lebeszélni a korai indulásról, hogy hallgatva Dr. Longra, pihentesse még a lábát, de ő végtelenségig makacs volt. Jó, meleg idő, ezt mondták neki az orvosok, és Kenyában ebből bőven volt. Majd vigyáz magára, ígérte, de Harry ebben kételkedett. Maximillian Divine erre az egyre képtelen volt.

Miként önmaga megóvása, ugyanúgy nem volt jellemző a hirtelen ötlettől vezérelt kapkodás sem, már pedig Harry pontosan ennek látta mindazt, ami az utóbbi napokban végbement. Ám, mint oly sokszor, ha az a fejébe vett valamit, erről sem tudta lebeszélni, bármennyire is szerette volna.

– Ez itt – nézett ki szobája ablakán az idősebb Divine –, már nem az én világom, fiam. Idegen lettem itt, bizonytalan, mint matróz a szárazföldön, és nyugtalan, mint párduc a ketrecében. Rosszul alszom az utóbbi napokban, és rosszul érzem magam nappal is. Tudom – intette le a nagybátyja –, tudom, hogy nem fog elmúlni. Nem, amíg Angliában vagyok.

Miközben nagybátyja kölcsönért járt, Harry beszélt az egyik vasútépítő társaság emberével és beajánlotta őt a most zajló építkezésekhez, így lehetséges volt, hogy lesz egy viszonylag „kényelmes” állása Afrikában, legalább addig, míg valóban összeszedi magát és el nem indul vadászni. Vele akart tartani, de nagybátyja kereken megtiltotta, mondván, hat évre már elrabolta az anyja mellől és most nem tudott volna rá is vigyázni.

Vigyázni. Apjaként szeretett nagybátyjának mindig szokása volt régi és újabb hibáit szemére vetni, így a Dr. Long hampsteadi házában történteket is. Meggondolatlannak tartotta érte, és volt benne igazsága.

– Mondd meg édesanyádnak… – fordult vissza a hajó rámpájának aljából, aztán inkább lemondóan megrázta a fejét. – Amint lehet, hírt adok magamról és megküldöm a pénzt is.
– Igazán… – próbált még egyszer ellenkezni, de nagybátyja erősen mellbe bökte sétabotja végével.
– Ezt már megbeszéltük. A te kalandod Afrikával véget ért, ideje valami rendesbe fognod, ahhoz pedig pénz kell, s ezt én elő fogom teremteni. Megérdemled, és erről többet nem is akarok hallani! – jelentette ki, majd magához vonta.
– Divine vagy fiam, és nemesebb anyagból gyúrtak, mint amit ez a képmutató világ megérdemel. Gondoskodom róla, hogy e szerint élj, te pedig ne hagyd, hogy bárki mást mondjon!

Nagybátyja megölelte. Szokatlan volt tőle az efféle érzelmes gesztus, és Harry érzett benne valamiféle mély szomorúságot. Talán azt, mely az elmúlt napokban is emésztette az idősebb férfit. Hogy nem csak Londont és Angliát hagyja hátra, hanem őt is. Talán örökre.

Így vigyázott rá. Mert nagybátyja nem a sérült lábára, vagy az ő meggondolatlanságára célzott, mikor azt mondta, nem tudja megóvni. Hanem erre. Hogy végül idegenné váljon.

– Ígérd meg nekem, Harry! Ígérd meg, hogy nem hagyod!

Bólintott. Nagybátyja makacs volt, végtelenségig makacs. Miként ő is. Nem lesz hát tétlen a távollétében és nem engedi meg neki, hogy egyedül gondoskodjon róla és az édesanyjáról. Mert ennyit ő is megérdemelt.

Megszorította a kezét, és kint maradt a mólón amíg az Ikarus kihajózott, végighaladt a csatornán, és eltűnt a déli látóhatár mögött.

„Max Divine, a nehézsúly világbajnoka!”
A kalandor

Előző oldal Zanbar