Úri passzió 3. fejezet

Horror / Novellák (306 katt) Zanbar
  2022.10.29.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/8 számában.

3.

Életútja ellenére Divine nem tanulta meg sem elfogadni, sem elviselni az emberhalált. Talán mert túl sokat látott belőle. Valaki, Divine szerint egy nagyon ostoba valaki azt mondta, az ember lelke végül belefásul, és végül érzéketlenné válik iránta. Ő nem így látta. Egy ragadozó, ahogy megtanult vadászni, öl. Egész életében öl, ahányszor csak ráviszi az éhség, és a szükség. Ha a számtalan halál közömbössé teszi nemcsak azt, aki osztja, hanem azt is, aki találkozik vele, vajon a nőstényoroszlánok miért „keltegetik” elhullott kölykeiket? Miért várják, hogy felébrednek, mintha csak elnyomta volna őket az álom?

Nem, az emberhalál megszokhatatlan volt Divine számára. Ezért is volt nehéz, még ha szükséges is, hogy rávegye magát arra, hogy ellátogasson az Old Montague Streeten álló halottasházba.

A törvény szerint csak úgy nem lehetett belépni a patológia eme rendhagyó szentélyeibe, de zsebében a lord megbízólevelével, és egy kis, remélt külső segítséggel erősen bízott benne, hogy bebocsátást nyer. Örült volna neki, ha Harry már mellette lenne. Unokaöccse sokkal jobban bánt az emberekkel, mint ő. Ám sürgönyében arra kérte, csak este csatlakozzon hozzá, mikor is látogatást kívánt tenni a jó dr. Longnál.

A halottasház hatalmas, vörös kövekből rakott, ám meglehetősen jellegtelen épület volt, nagy belső udvarral, ahová a testeket szállító kocsik könnyedén behajthattak. Odabent a hely hideg, fertőtlenítő szagú gyomrához vezető folyosón egy jól ismert arc fogadta.

Dr. Ezekiel Long, a harmincas évei közepén járt, és bár már most erősen őszült, mégis élt a tudósembereknek járó kiváltsággal, hogy gondosan ápolt, dús szakállt viseljen, míg a Divine-hoz hasonló úriemberektől az etikett megkövetelte, hogy naponta borotválkozzanak. A jó doktor fekete kabátjában, csontkeretes szemüvegével gyakran emlékeztette a lelkipásztorra, aki a szülőfalujában élt. Barátja, szokás szerint, most is ceruzával jegyzetelt a noteszébe. Afrikai útjuk során egész álló nap így tett, majd esténként gondosan átírta megfigyeléseit egy rendezett naplóba. Divine elgondolkozott rajta, írt-e egész életében annyit, mint Long egyetlen füzetbe. Mikor meglátta, a doktor felpattant és elé sietett.

– Max! Kedves barátom! – nyújtott neki kezet.

Senki más, csak ő, és a még gyerek Harry szólította Maxnak. Hat láb négyhüvelykes termetével, széles, erős állkapcsával, és szúrós, acélszürke pillantásával a legkevésbé sem volt benne semmi Maxos.

– Doktorom – rázta meg az orvos kezét.
– Reméltem, hogy elfogadja Őlordsága megbízását s, hogy a szimata végül elvezeti ide – mosolygott Long.

No persze, hogy remélte, de még inkább azt, hogy sajátos és kielégíthetetlen érdeklődését a természetfeletti iránt újfent kiélheti.

– Látta már a testeket, doktor?
– Csupán futólag. A rendőrség saját halottkémje már megvizsgálta őket. Határozottan kiáll mellette, hogy fegyver ejtette azokat a sebeket, ám legalább hajlandó hajlani, afelé, amit magam is gondolok, miszerint az valamiféle egzotikus, keleti eszköz lehetett. Talán egy indiai tigriskarom. Beláthatja, hogy nem teljesen logikátlan. Amennyiben egy matróz volt az elkövető, mire a hatóság is gyanakszik, annak már lehetett dolga ilyesmivel Kelet-Indiában.

A doktor által említett tigriskarom valóban alkalmas volt arra, hogy vadállati sebeket ejtsen, nem véletlenül volt ez a neve. Boxerre emlékeztetett, de a karmok befelé, az ember tenyere felé néztek, görbe, tompa gerincük a behajlított ujjaknak támaszkodott, s úgy is kellett lecsapni velük, ahogy a bengáli tigris szánt végig a mancsával az áldozaton. Veszettül lehetett vele vagdalkozni, és ismert volt olyan változata is, melyet a talpra erősítve viseltek. Négy ilyennel egy ember, aki értett a használatukhoz, nagyon is képes lehetett mindarra, ami a lord házában végbement.

Miért is nem gondolt erre még ott a Redwood rezidencián? Korholta magát, mert hagyta, hogy az az ablak és mindaz, mit felidézett benne, félrevezesse.

– Jöjjön! – intett a doktor. – Essünk túl rajta.

Afrikában Divine látott már éppen elég halottat, de az orvosi halottszemle rideg, tárgyilagos mivolta jobban lecsupaszította az embert számára, mint bármi, mit korábban tapasztalt. A két gondosan megmunkált kőasztalon fekvő test olyan volt, mintha oltárra fektetett áldozatok lettek volna, valami sötét isten számára.

Mikor a doktor félrehúzta az őket fedő lepedőket, egy pillanatra meglepte azok tiszta, fakó pőresége. Rájött, hogy aligha látott még angolt, vagy egyáltalán európait ennyire meztelenül. Aki Afrikában hal meg, az legtöbbször, porban, sárban teszi, sokszor a saját vérével borítva.

Tucatnyi seb borította mindkettejüket, minden rendszer és szándékosság nélkül egyszerűen szétmarcangolták őket. Ki képes ilyet tenni, ez lett volna az első kérdés, amit egy londoni orvosnak fel kellett volna tennie, de Long, akárcsak Divine túl sok hasonlót látott már ahhoz, hogy ezzel vesződjön.

– Azt mondták, a háziak sikolyokra ébredtek. Nos, ezt nem is csodálom – pillantott végig az ikrek maradványain. – Mellkas, belek, combok. Megannyi fájdalmas seb.
– Igen, de nézze csak – intett a doktor – egyetlen seb sincs a nyakukon.

Valóban nem volt. A toroksebek általában gyors halálhoz vezettek, ráadásul a torkot elöntő vértől a szerencsétlen nem igazán tudott sikoltozni, inkább hörögve fulladt bele önvérébe. Ráadásul a legtöbb ragadozó számára ez lett volna az elsődleges célpont. Éppen emiatt, mert így a zsákmány biztosan megfulladt a vértől, vagy attól, hogy gyilkosa állkapcsa szétroppantotta a torkát. Akárki is tette ezt az ikrekkel, azt akarta, hogy szenvedjenek és sikítozzanak. Ez pedig brutális, beteg elmére vallott. Emberi elmére.

– Kegyetlen szörnyeteggel van dolgunk, barátom. Talán egy vadember, akit egy bűnbanda fogadott fel – vélte az orvos.
– Nem kell ahhoz Afrika, vagy Ázsia vadonjából jönni, hogy ilyesmit műveljen az ember, doktorom. Képes erre a fehér ember is.

Divine vett egy nagy levegőt és közelebb hajolt a fiúhoz. Nem a hullabűz miatt, az sohasem zavarta, a gyerek teste amúgy is erős fertőtlenítő szagot árasztott, egyszerűen még mindig zavarta a tény, hogy Carl itt fekszik előtte, s egy pillanatra feltört benne a gondolat és vele a gyomrát görcsberántó érzés is, hogy akár az unokaöccse is lehetne.

– Az alapján, vagy éppen annak ellenére, amit eddig láttam a lord házában, és ezek alapján itt – fordította tekintetét az orvos felé –, a józan eszem még mindig azt mondatja velem, hogy emberrel van dolgunk, doktor. Szörnyű, vadállati alakkal, indíték és józan megfontolás nélkül, de emberrel. Kár volt bogarat ültetnie Lord Redwood fülébe – egyenesedett fel Divine.
– Talán igaza lehet, barátom – mondta őszinte csalódottsággal az orvos. – Olyan rettenetes volt mindez, hogy elragadtattam magam. Bocsásson meg! – szabadkozott dr. Long.
– Felesleges doktorom – rázta meg a fejét Divine. – Magának orra van az ilyesmihez, de mindenki tévedhet. Ha nem így volna, én sem becsületem volna alá azt a nyavalyás állatot Afrikában, és ma is a két jó lábamon állnék – intett kezével a combsebe felé. – Emellett pedig – rázta meg a fejét Divine –, éppen itt a gondom. Hogy csak a józan eszem mondja ezt. Az, amelyik már éppen eleget látott.

Igen, ismerte be magának Divine, talán ez van az egész mögött. Ez volt az, amit nem akart. A benne élő angol nem akarta ezt. Nem akarta az Afrikában és Indiában hagyott sötét miszticizmust, az alakváltó ikerpárt, a névtelen és formátlan szörnyeteget, és azt az átokverte kotorékot itt Angliában látni. Önmaga, de leginkább Harry miatt.

– Szeretném, ha ember tette volna doktor – sóhajtott. – Ám akad több részlet, melyek felett nem tudok napirendre térni. Ezt – intett a fiú teste felé – csak egy ember idomította állat tudná véghez vinni, de a cselédszoba ablakán egy akkora jószág, mely képes lenne rá, sohasem jutna be. Emellett három véreb őrizte az udvart, melyek, ha csak nem kaptak szárnyra, akkor sehogy sem juthattak volna ki az udvarról. Mégis eltűntek. Végül pedig itt van ez – vette elő a zsebkendőjét és az orvosnak nyújtotta, miközben ismét fiú fölé hajolt.

Lemosták a testet és megvizsgáltak a sebeket, de ennél tovább nem mentek. Kesztyűs kezével finoman megnyomkodta az egyik mellkasi vágást. Nehézkesen, de sűrű, fekete anyag buggyant ki belőle. Ennek bűzét még a fertőtlenítőn át is megérezte az előbb. Olyan volt, mint amit az udvaron talált.

– Ez a kennel mellett volt – pillantott a pillanatnyilag értetlenül álló orvosra –, és vesszek meg, de szerintem ez itt nem ugyanolyan – bökött a fiú bőrén összegyűlt anyagra. Tehát a kutyáknak és ennek köze van egymáshoz.
– Biztos ebben? – remegett meg Long keze, mikor átvette a zsebkendőt.

Aggodalom csendült a hangjában.

– Ha egy testet szétmarcangolnak Afrikában, azt mondom, oroszlán volt. Ha széjjeltépnek és csak néhány ruhafoszlány marad belőle, mert a csontjait is elropogtatták, azt mondom, hiéna volt. Ha pedig eltaposták, akkor bivaly. Bárki, vagy bármi is tette ezt, az tocsogott ebben a miazmában, vagy, ami még rosszabb, méregként juttatta be a testbe. Az én tudományom eddig terjedt doktor, most arra kérem, ön haladjon tovább ezen a nyomon. Este, ha nincs ellenére, Harryvel együtt meglátogatnánk, önt és Mrs. Longot.
– Hogyne… természetesen – igyekezett összeszedni magát az orvos.

Divine nem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy a jó doktor nem először lát ilyesmit, de barátságukra való tekintettel még nem akarta faggatni. Pihenni akart, mert ismét alábecsülte a lábsebét, és az most már elviselhetetlenül sajgott. Majd kocsin tér vissza a hotelbe, de még útközben vesz magának egy sétabotot. Kétlábnyi acéllal a belsejében.

Előző oldal Zanbar