Úri passzió 2. fejezet.

Horror / Novellák (304 katt) Zanbar
  2022.10.22.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/7 számában.

2.

Miután sürgönyözött Harrynek, megindult a Tavistock Place felé. Foghatott volna kocsit, de a nyirkos időben sajgó lába ellenére is inkább gyalogolt.

London idegenné vált számára, ezt kár volt tagadnia. Más volt felette az ég, más a kövek kopogása, de még az eső is, mely az ónszürke fellegekből hullt alá. Hiába emlékezett benne minden „vadcsapásra” és „ösvényre”, a sikátorok és mellékutcák szövevényes hálózatára, s hiába lelte rá ezekre ismét, mégis minden alkalommal, mintha ismeretlen földre tévedt volna.

Nem, nemcsak ennyi volt, ismerte be. Nemcsak a város változott meg körülötte, hanem valamelyest ő maga is. Bizonyára akadtak más, hozzá hasonló termetű, sőt úgyszintén sánta emberek Londonban, de vajon hányat kerültek ki elővigyázatosságból a csavargók, a sikátorlakók, vagy akárcsak az utca egyszerű népe? Vajon hányat?

Olyasvalami volt ez, melyet Afrika és Ázsia vadonját járva, a civilizációt jelentő, vad kolóniák nyüzsgésében sohasem tapasztalt.

Mikor a környékbeli „úri csavargók” kis csoportja is szétrebbent előtte, hogy utat engedjen neki, hirtelen képtelen gondolata támadt. Oroszlán. Miként a sakálhoz és hiénához hasonló dögevők falkái elkotródnak, akárcsak egyetlen kifejlett hím útjából is, talán úgy vált ő is egyfajta oroszlánná, a londoniak számára. Valamivé, amit el kellett kerülniük.

– Carl és Ivett Irvinget még otthon fogadták fel cselédnek. Ikrek voltak – kezdett bele a lord. – A fiú, Eugenie húgom kutyáit gondozta, a lány pedig a szobalánya volt. Mikor a sürgönyöm nyomán összeállították a londoni személyzetet a két fiatal szinte könyörgött Mrs. Martsonnak, a frissen kinevezett itteni komornyikom feleségének, aki az itten házvezetőnőm, hogy hadd jöjjenek ide. Mivel a ház őrzésére Eugenie három bordeauxi dogját is elküldte, értelemszerű volt, hogy az ifjú Carlnak lehet helye Londonban. Ám a lánynak a húgom mellett kellett volna maradnia. Mrs. Marston szerint sokáig kérlelték, ő pedig végül beleegyezett. Azt viszont még nem tudom valójában miért – komorodott el Lord Redwood. – Eugenie húgom sajnos sokat betegeskedik, egy levél szerint nem régen ismét ágynak esett, így talán jobb lett volna, ha a megszokott személyzete veszi körül.

Két halott gyerek. Afrika törzsi háborúi persze gyakran egész falvakat tettek a földdel egyenlővé, és Bár Divine-nak nem voltak illúziói arról, hogy London vén és kérges felszíne sem rejt sokkal kevéssé borzalmas dolgokat, de a gyerekek attól még gyerekek maradtak.

Az egyetem közelsége ellenére a lord londoni lakhelye meglehetősen csendes volt. A jókora telket mind két oldalról széles, kocsizható utcák határolták, a másik kettőn amolyan szolgasikátorok húzódtak meg, ahol a személyzet közlekedett. Magas volt a fal, szabálytalan téglateteje néhol a tíz lábat is elérte. Létra nélkül, egyetlen ember nem is tudott volna átjutni rajta. Kellett valaki, aki bakot tart neki.

A kertből kifelé viszont már könnyebb volt a helyzet. Fehér pavilon állt a faltól alig ötlábnyira, arra könnyű volt felkapni és onnan átkapaszkodni a fal tetejére.

Volt ugyan kapusfülke, de az udvar elég nagy volt hozzá, hogy több ember is gond nélkül sétálhasson benne úgy, hogy a fülkében álló észre se vegye őket.

– A személyzet tegnap éjjel kaparászásra, majd sikolyokra ébredt – folytatta Lord Redwood. – A hangok Ivett szobájából jöttek, de mikor megpróbálták benyomni az ajtót, az nem engedett. Mire bejutottak, a két gyerek a saját vérében fuldoklott, s hiába menesztettek orvosért, mindkettő elvérzett még mielőtt bárhogy is segíthettek volna rajtuk. A Scotland Yard az Old Montague Streeten lévő halottasházba szállította a testeket. Azt mondták, számos mély késvágással végeztek velük. Kegyetlen és ésszerűtlen tett.

Nem vitatkozhatott a lorddal. A házban megölni őket, amikor ott alszik az egész személyzet akkor is elszántságra és merészségre vall, ha csendben hajtják végre. Ám a támadó nem így tett. Elbarikádozta az ajtót, hogy ne zavarhassák meg, majd hozzálátott véres munkájához. Vadállatias lélekre vallott ez a fajta kegyetlenség és a következmények semmibe vétele. Ázsia fejvadász törzsei között látott már ilyet, mikor a vadász előtt egyedül a zsákmány lebegett, saját életével már nem is gondolva. Hatékony, de önpusztító módszer.

– Kötél lógott az ablakból, amit a párkányba akasztottak. Az elkövető nyilván azon jutott be, majd ott is távozott. A Scotland Yard legalábbis így véli.
– Ön nem, Lord Redwood?– forgatta meg a kezében a poharat Divine.
– Részben igen – kortyolt a teájából megbízója. – Részben igen.

Részben igen. A lord londoni rezidenciájának cselédszállása a ház második emeletén volt, az ablak majd huszonöt lábnyira a földtől. Felmászni is jó időbe telt volna bárkinek, ha csak nem matróz az ember, és sokszor lemászni bonyolultabb, mint feljutni, főként éjjel és ködben, amilyen a tegnapi éjszaka is volt.

Felmutatta a lord megbízó levelét a kapusnak és a kertben álló rendőröknek, akik kelletlenül, de utat engedtek neki. Nem hibáztatta őket. Minden hasonló ügy nagy port vert, és előbb-utóbb mindenképpen napvilágra került. Ha pedig nem akadtak a tettesek nyomára, a sajtó előszeretettel vette őket, rendőröket, a szájára.

– Az ablak magasan van, jókora darab kötél kell ahhoz, hogy valaki fel- vagy lemásszon a kertbe, majd át a falon. Ám, mint mondtam a húgom három bordeauxi dogot küldött Londonba. A két kan megközelítőleg száztíz fontot nyom, a szuka sem lehet sokkal kisebb. Azt mondták minden éjjel kiengedték őket, mégsem ugattak, mégsem vették űzőbe a támadót. Eugenie húgom passzióból vadászott velük, higgye el nekem Mr. Divine nem ügyetlen állatok.

Magas ablak, magas fal, és három megtermett véreb. Olyasminek látszott, amit nem lehetett csakúgy egy nap alatt kitalálni. Belső segítség nélkül pedig szinte sehogy sem volt kivitelezhető.

– Se a kutyák nem jeleztek, se a rendőrök nem találtak semmi nyomot. Egyetlen egyet sem. Az udvaron legalábbis – öntötte fel tejjel teáját a lord.

Mrs. Marston a házvezetőnő szikár, fegyelmezett asszony volt, de láthatóan megviselte az este. Sápadtan, ám most is merev egyenességgel ült e késő délelőtti órán, a konyhában, egy csésze tea mellett. Harmincas évei végén járhatott, ám haja máris őszült. Tiszta, szürke szeme Divine-ra villant, ahogy az belépett a konyhába. Irányításhoz szokott nő benyomását keltette, akit szemlátomást legalább annyira zavart, hogy tehetetlenségre volt kárhoztatva, mint az, ami erre kényszerítette.

Férje, Mr. Marston, legalább egy évtizeddel volt idősebb nála, erősen kopaszodott már, de dús, gondozott szakáll keretezte az arcát. Kialvatlan volt, de őt látszólag jobban feldühítette a helyzet, így még mindig fel s alá járkált a helységben.

– Azt mondták késsel végeztek velük, talán valamilyen hentesszerszámmal, ami nem csak a húst hasította szét, de a csontot is eltörte – kortyolt bele ismét a teába Lord Redwood.
– Hentesmunka – bólintott Divine. – Gondolom, a rendőrök, most majd az alvilág legrettegettebb bűnbandái között fogják keresni, mert ha nem közülük való, akkor is meg kellett fordulnia az ő köreikben. Nem vagyok igazán londoni, valószerűtlennek tartom, hogy egy észak-angol testvérpár, akik csak rövid ideje vannak a városban, kapcsolatokkal bírjon ezeken a helyeken.
– Én sem hiszem – folytatta az arisztokrata.
– Óhajtja, hogy összehívjam a személyzetet? – kérdezte Mr. Marston, megállva felesége széke mögött.
– Egyelőre nem, köszönöm – foglalt helyet Divine az asztal átellenes végén. A jobb lába sajgott. – Nagy vonalakban már ismerem az eseményeket, Lord Redwoodtól, így remélem, nem fogom önöket sokáig feltartani. Őlordsága említette nekem, hogy az ikrek nagyon kérlelték önt Mrs. Martson, hogy Londonba jöhessenek. Elárulná miért?
– Mert Carl meg akarta lopni Lord Redwoodot! – közölte a férfi emelt hangon. – Az ezüstnemű…
– Kedvesem! – tette jobbját finoman Mrs. Marston a férje kézére. – Bocsásson meg, mindketten zaklatottak vagyunk. Carlnak nem volt kérdés, hogy jönnie kell, ő volt az egyik fiú, aki Lady Redwood kutyáit gondozta, szükség volt rá itt, hogy legyen, aki tud bánni az állatokkal. Ivett pedig csak kérlelt és kérlelt, hogy ne kelljen elszakadnia a testvérétől. Szegénysorból jöttek, együtt szegődtek el Lord Redwoodhoz is, talán még sohasem voltak igazán a másik nélkül.

Szavai elgondolkodtatták Divine-t. Az asszony csak külsőre volt rideg és fegyelmezett, de ahogy róluk beszélt, még akkor is, ha tudott a fiú bűnéről, nem hűtlen cselédek voltak a szemében, csupáncsak gyerekek.

– Ivett kérlelt, miután megtudta, hogy Londonba jövünk, úgy kérlelt – hallgatott el egy pillanatra a házvezetőnő –, már–már sírt, úgy könyörgött, hogy ne szakítsuk szét őket.

Az ikrek, akik úgy kötődnek egymáshoz, hogy képtelenek a másik nélkül élni. Divine-nak valamiért az afrikai testvérpár jutott az eszébe. Vajon az, amelyiket Harry később kilőtte valójában bosszút akart állni rajtuk, vagy csak azt, hogy a testvére után segítsék? Először jutott eszébe a történtek ilyesforma értelmezése. Ám a mostani helyzet többről szólt, mint életről és halálról. Miért akartak nem csupán elszökni, hanem lopni is? Főleg az ezüstneműt, melyre Mr. Marston utalt. Az bár értékes, mégis bonyolult holmi, két szegénysorból jött gyereknek. Miért pont azt választották akkor?

– Az ezüsthöz kinek volt kulcsa? – fordult a házaspár felé.
– Nekem és a férjemnek – felelte Mrs. Marston.
– Előfordult, hogy másnak is odaadták?
– Alig hét napja érkeztünk Londonba, a szekrények összes kulcsa a ház kezelőjénél volt, ő adta át nekünk – vette át a szót Mr. Marston. Őlordsága még egyetlen napot sem töltött a házban, így csak akkor vettem elő a kulcsot, mikor elhoztuk az ezüstkészletet a Lambert’s-ből.
– Láthatnám? – állt fel nehézkesen a székéből.

A komornyik átvezette a folyosón az ebédlőben álló üvegezett tálaló szekrényhez. Sértetlen volt, az eltulajdonított ezüstöt az előtte álló asztalon helyezték el.

– Gondolom átszámolták és minden darab itt van – vette őket szemügyre.
– Természetesen – közölte Mr. Marston önérzetesen. – Máskülönben nem adták volna vissza Őlordságának.
– Természetesen – bólintott Divine és tovább vizsgálódott. – Ha nincs bűntény, nincs bűnjel – morogta a bajsza alatt, megfordítva a mondást. Kesztyűs baljával óvatosan felemelte az egyik levesestálat. Jókora, súlyos edény volt, hatvan-nyolcvan fontot is elkérhettek érte. Új volt, mint mondták, egyszer sem használták még, de más is utalt erre. Az aljáról, ahová a leggyakrabban vésni szokták hiányzott Lord Redwood címere, csupán a Lambert’s védjegyét találta meg.
– Tudott a személyzetből bárki arról, hogy a címer még nem került fel az ezüstneműre? – kérdezte óvatosan visszatéve a tálat az asztalra.
– Igen – ismerte el kelletlenül Mr. Marston. – Nem külön rendeltük őket, hanem ketten válogattuk ki őket a meglévő árukészletből, a feleségem és én. A jövő héten őlordságának Bristolban lesz dolga, akkor akartam pótoltatni ezt a hiányosságot.

Végigtekintett a tálalón.

– Egy teljes készletet vettek, mint látom. A Lambert’s emberei hozták ki, vagy a személyzettel oldották meg? – lépett a szekrény elé.
– Idáig ők hozták, be már mi pakoltuk – közölte a komornyik.

Megérintette a zárat. Nem volt különösebben bonyolult szerkezet, de hát mégis miként óvtak volna egy üvegezett tálalót, ahol értelmetlen lett volna a zárral vesződni, ha az üveget is betörhették. Ha Carl, vagy Ivett lenyomatot készített egy óvatlan pillanatban, akár erről, akár a kulcsról, akkor könnyű lehetett a dolguk. Ám a kulcshamisítás nem olyasmi, amit két észak-angol árva csakúgy tudhatott.

– Volt az ikreknek rokona esetleg? Mondjuk itt Londonban?
– Nekem sohasem említették – felelte Mrs. Marston.

Persze. Senki sem hozná szívesen szóba bűnöző nagybátyját, vagy unokatestvérét. Márpedig egy alig hét napja ideérkezett testvérpárnak szüksége volt egy efféle kapcsolatra. Ő tudhatta, hogy a vésetlen ezüstön sokkal könnyebb túladni, ő buzdíthatta őket arra, hogy szerezzék meg a kulcs lenyomatát, és legyen mivel kinyitni a zárat.

Ez azonban legyen a rendőrség dolga. Neki magának csak futólag volt dolga a zálogosok és orgazdák világával és nem sok jó származott belőle.

– Megnézném Ivett szobáját, aztán pedig a kertet, ha nincs ellenükre – fordult a házaspár felé.

A cselédszoba nem pusztán puritán volt, sokkal inkább üres. Egyetlen ágy, egy szekrény és egy mosdóasztalka foglalt benne helyet. Nyilvánvaló volt, hogy a lánynak, alig hét nap alatt vajmi kevés ideje volt még otthonosan berendezkedni itt. Marstonék úgy mondták, az ajtót egy székkel torlaszolták el belülről. Azt nyilván összetörték, mikor benyomultak, de a többi bútor sem úszta meg sértetlenül. Hosszában kettérepedt szekrényajtó, széttépett paplan, a mosdóasztal elgörbült vaslába. Megannyi a nekik zuhanó testek okozta sérülés, de sehol egy vágásnyom rajtuk.

A padló viszont tele volt velük. Vajon miért? A vért javarészt felmosták már, a fertőtlenítő szaga belengte a szobát, de a deszkák közötti repedésekben még látott kifakult barna foltokat. Azt mondták, hentesmunka. Az eszköz széles pofájú bárd, vagy böllérkés lehetett, és ez valóban emlékeztette valamiféle mészárszékre. Rettenetes látvány fogadhatta a cselédeket, mikor végre bejutottak az ajtón.

Sajgó, a mozdulattól tiltakozó térde ellenére a padlóra ereszkedett, és kesztyűjét lehúzva végigsimított a vágásokon. Hosszú és mély hasadékok voltak a deszkában, egymáshoz viszonylagos közelségben, mintha a támadó újra és újra lecsapott volna, hogy még jobban megcsonkítsa a szerencsétleneket. Egy brutális, matróz múlttal bíró hentesből akár ki is telhetett volna ilyesmi, ha létezett volna. No, nem a szokatlan párosítást tartotta lehetetlennek, bár az is elég valószerűtlen volt, hanem mert a vágások túlságosan sokszor ismétlődtek négyesével, akár a padlón, akár a többi bútoron. Emellett elnyújtott háromszögletűek voltak, nem pedig keskeny oválisok, mint amit a legtöbb penge hagyott. Sokkal inkább emlékeztettek egy vadállat karmaira.

A szoba nem volt túl apró, még ha két oldalról a tető határolta is, akkor is meg volt nyolc láb hosszú és öt széles. Elviekben nem is lett volna lehetetlen. Elviekben.

Felállt és odalépett az ablakhoz. Kampóval rögzítették a kötelet a párkányhoz, ez nyilvánvaló volt, jól látta, hol mélyedt be a fába. A Scotland Yard persze eltávolította. Majd huszonöt láb kötél nem hevert csakúgy minden nemesi kúria pincéjében, ezt is nyilván be kellett szerezniük valahonnan. De hol rejtették el?

Észrevett egy keskeny bemélyedést a fában. Olyan volt, mintha horgászathoz használt zsinór hagyta volna. Ezt viszont már gond nélkül behozhatták. Rákötötték a kampóra a földön, felhúzták a fal mellett, onnan pedig már könnyű volt. Akár lemászni akartak rajta, akár először leengedni az ezüstöt, a kötél akkor is az ablakban maradt volna.

A kötelet viszont valakinek hoznia kellett.

Újra kinézett az ablakon, le a kert gyepére. Huszonöt lábnyi mélység. A kúria fala egyenetlen volt ugyan, de akkor is három, brit emeletnyi távolság választotta el a talajt az ablaktól. India egyes államaiban létezett egy hagyomány melynek értelmében az áldozatra nézve megalázó módon egy állatott használtak gyilkos fegyverként. Legtöbbször kobrákat és más mérges kígyókat vagy éppen a Sundarbans mocsárvidék emberevő tigriseit, de tudomása volt olyasmiről is, mikor egy csődört használtak ebből a célból. Volt olyan ostoba, hogy rákérdezzen miként tették, és miért ezt az állatot választották. A válasz és a mögötte megbúvó bestiális indokok sora, még sokáig kísértette.

Az előbb a szobát vizsgálva még nem tartotta lehetetlennek, hogy egy állat követte el a gyilkosságot. Látott már tigrist ennél alig valamivel nagyobb helységben vérfürdőt rendezni. Ám nem volt az a tigris a világon, ami betanítható lett volna arra a lehetetlen mutatványra, hogy felmásszon a kúria téglafalán.

Lent az udvaron még mindig strázsált pár rendőr, de velük nem törődve körüljárta a házat. Belülről, mint korábban is megállapította, sokkal könnyebb volt átmászni a falon, mint kintről s ha az ember mer egy kicsit kockáztatni, akkor nagyobb gond nélkül földet érhetett a kint utcaköveken. Erre még két gyerek is képes lehetett.

Sajátos körülménye volt az egész ügynek, hogy éppen az tervezet kirabolni ezt a házat, kinek az volt a dolga, hogy annak biztonságáról gondoskodjon. Sohasem vadászott kutyákkal, ám értett hozzájuk valamelyest. A dogok különös szerzetek voltak, e tekintetben. Éppen olyan vadul imádták azt, akit gazdának tartottak, mint amennyire vadul esetek neki bárki másnak. Így nem volt véletlen, hogy csak esténként engedték ki őket, mikor törvényszerűen egy árva léleknek sem volt szabad az udvaron tartózkodnia.

Az, hogy a kutyák nem támadtak volna Carlra és arra, aki vele van azon az éjjelen, nagyon is elképzelhetőnek tűnt. Ám az, hogy jelenlétüket, egyetlen hang nélküli hagyják azon a hajnali órán, már kevésbé. Pedig, mint a komornyik állította, éppen így történt. A kutyák nem ugattak.

A kennelek az udvar átellenes oldalán voltak, mindhárom új volt, valószínűleg ezeket is az elmúlt hét napban vették. Bordeauxi dogokat említett a lord, jó nagy példányokat. Elég nagyokat, hogy elbánjanak bárkivel. Két gyerekkel, pedig végképp.

Eleredt az eső, kövér cseppekben dobolva keménykalapján. Ahogy közelített a kennelekhez, azok lakói továbbra sem mutatkoztak. Szokatlannak látszott már pusztán az is, hogy a rendőrökre és a jövés-menésre sem lettek figyelmesek, de az, hogy az otthonuk előtt állva sem jelentek meg, az már több volt, mint különös. Leguggolt és belesett a rácsokon keresztül az egyikbe. Nyoma sem volt az állatnak. Ahogy a másik kettőnek sem.

– A kutyákat már mi is kerestük – szólalt meg a háta mögött egy rendőr.

Magas volt, sápadt arcát szinte keresztül vágta, az előnytelenül széles szája felett húzódó vékony, szőke bajusz. Fiatal férfi volt, alig pár évvel ifjabb, mint Harry.

– No és, meglettek? – vonta fel a szemöldökét. Fel kellett állnia, jobb lába szinte teljesen elzsibbadt. Meleg idő és sok pihenés. No persze.
– Még nem – ismerte be a járőr –, nem is igazán tudjuk, merre lehetnek. A nagy kaput mi nyitottuk ki, mikor megérkeztünk.
– Mellékbejáratok? Egy nyitva hagyott cselédajtó a kis utcák felé?
– Minden zárva volt.

Egy kutya, ha nagyon akarta sok mindenre képes volt, látott arab herceget agárral madárra vadászni, de három, a lord szerint majd száztíz fontos állat számára egy tíz láb magas fal leküzdhetetlen akadály volt.

Fekete foltot vett észre az esőtől elhajló fűszálak között. Olajos, vagy inkább kátrányszerű sötét miazma volt, egyfontos méretű csupán, ám ahogy a víz ráhullt, le is gördült róla, éppen úgy, mint a kellően sűrű kátrányról szokott. Újra visszaguggolt és elvette a zsebkését. Ha így megy tovább hamarosan sétapálcára is szüksége lesz, és ha már rászorult, akkor botkardot vesz. A pengével megpiszkálta az anyagot, majd megmerítette benne. Valóban, kenőcs-sűrű volt, és szaglott, de nem szúrós bűzzel, ez sokkal inkább volt rothadásédes, és fémesen vérszagú.

Ha a mészárszékké lett szobában találta volna, annak lett volna némi értelme, tekintve, hogy az egész helyszín roppant bizarr volt, de itt volt. Zsebkendőjébe törölte a kését, majd azt gondosan összehajtva kabátja belső zsebébe tette.

Nyomában a rendőrjárőrrel visszasétált az ablak alá. A Yard emberei mostanra mindent sikeresen összetiportak. Az egész kert tele volt a lábnyomaikkal, így reménytelen volt, hogy bármi érdemit találjon, ám az ablak továbbra is nyugtalanította. Olyan volt, mint egy fehér királynő, egy fekete törzs élén. Lehetetlen.

Körútja végén még ellenőrizte a cselédbejárót. A konyhából nyílt, az udvar hátsó traktusára, alig tíz lépésnyire a birtok mögött húzódó kiszolgálóúttól és az arra nyíló kaputól. Nehezen járt, fája bedagadt a nyirkosságtól, retesze mellett kulcs is zárta és felette csengő lógott. Az ikrek nyilván nem ítélték alkalmasnak a szökésre.

Számba vette a dolgokat. Hacsak nem derül ki még egy s más az ikrek múltjából, akkor abból a feltételezésből kellett kiindulnia, hogy volt egy harmadik személy is a történetben. Egy ismeretlen, rovott múltú londoni, akit a gyerekek ismertek. Ő biztosított a másolt kulcsot a találóhoz és nyilván az orgazdát is. Felbujtó volt, vagy csupán segédkezett mindebben, az az ő szempontjából lényegtelen volt.

Carl elrejthette a kötelet a kutyák kenneljénél, ahová rajta kívül másnak aligha volt bejárása. Innen vette elő tegnap este és vitte a testvére ablaka alá, aki a horgász zsinórra erősített kampóval felhúzta. Carl, dolga végeztével a cselédajtón át visszatér a házba, mint minden este, mióta Londonban voltak. Az udvar üres, a kutyák mindenkit távol tartanak, senkinek sem fogja véletlenül felfedezni a kötelet. Emellett március volt, ködös hónap, ami csak még jobban elősegítette a tervüket. Ezek után összeszedtek annyi ezüstöt, amennyit bírtak és visszalopakodtak vele az emeletre.

Az ablak nyitva, az ajtó a székkel eltorlaszolva, a kötél a fal mellett lóg. Minden az ikrek által tervezetten halad. Az ablak nyitva…

A birtokról kifelé menet ismét elsétált a cselédszoba ablaka alatt. 25 láb, három brit emeletnyi magasság, csóválta meg a fejét. Átokverte 25 láb. Felpillantott.

Fiatal volt még, ifjabb, mint most Harry, mikor kalandvágytól és ostobaságtól fűtve először járt Afrikában. Mint sokan ő is a vasútnak dolgozott, az építőtáborokat őrizte a vadállatoktól. Egy év sem telt bele és állt már szemtől szemben oroszlánnal, megvadult bivallyal és rohamozó elefánttal is és azt hitte megismerte a vadászat igazi félelmét. Így hitte egészen addig az üregig. Ma sem tudta mi lakta az a hatalmas kotorékot melynek szája és a benne lakó fenevad elnyelte a vasútépítő mérnök fiatal segédjét. A barátját. Csak az állkapcsok csonttörő csattogását hallotta és a másik férfi sikolyait, ahogy hol kétrét görnyedve, hol négykézláb kúszott utánuk. Hallgatta nagyon sokáig, egyre távolabbról és mind mélyebbről, míg nem el nem halt a falak között. Sem az állat, sem a segéd nem került elő soha többé.

Az a nyitott ablak úgy ásított rá most, mint akkor annak az üregnek a bejárata. Ugyanolyan sötéten, nem evilági éhséggel, mondván az, mit mögött rejlik emberi szavakkal le nem írható, emberi ésszel fel nem fogható.

Divine legkevésbé sem kívánta, hogy Lord Redwoodnak igaza legyen. Tudta, hogy a gyanú, miszerint valamiféle misztikus, okkult dolog állt mindezek mögött, talán csak légből kapott fantazmagória csupán, egy túlontúl lelkes orvos és egy túlságosan is extravagáns dolgokhoz szokott lord közös agyszüleménye.

Ám mindettől még az érzés, melyet az ablak keltett benne, nem távozott tőle. Mrs. Long, a jó doktor felesége szerette a filozófusokat, az afrikai útra is vitt magával pár kötetet a témában és éjszakánként felolvasott nekik belőle, csakhogy aztán legyen miről vitatkozniuk. Nietzsche, egy, az asszonytól hallott gondolata jutott most eszébe. „Ha elég sokáig nézünk sötétségbe, a sötétség végül visszanéz ránk.”

Nézték hát egymást. Talán pontosan úgy, ahogy minden ragadozót hajtó vadász és vadászra leső ragadozó is tette, az embernem hajnala óta.

Pontosan úgy.

Előző oldal Zanbar