Linktár

Szürke

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/10 számában.

„Szárnyaljunk! Felejtsük el a múltat! Aki hátra néz, az nem élhet a jelenben! Most kell élni, és a jövőt ekképpen alakítani! De ez nagyon nehéz, mint egy szürke nadrágzsebbe varrt féltégla, amihez nem tudunk elég erős nadrágszíjat felvenni.”

Az élet valaki számára pedig ilyen, hisz a múlt nem mindig felejtődik el csak úgy. Teszünk dolgokat, melyek nem maradnak nyugton, melyeket bármilyen mélyre temetünk, mindig felszínre törnek. A vér is ilyen. Látni a színét, mely megbabonázza a beteg elmét. De előbb-utóbb bűnhődni kell a kiontásáért. Addig meg marad a jelen imádata, a vérpecsétes ruhákban való gyönyörködés, és a tenyéren száradó sötétpiros és ragacsos maszat. Nekem meg az emlékeim arról a meseszép nőről.

Egy csinos tünemény hálózta be az estémet, amire régóta készültem. Ilyenkor egy magamfajta, zárkózott embernek oda kell tennie magát, hogy ne csak a napi beszürkült rutinokról legyen szó. Egy kis humor jól jön, intelligenciával fűszerezve, de csak módjával. A megjelenés pedig könnyed, modern elegancia, de nem afféle, amiben az ember színházba megy, hanem ami tükrözi egy picit az egyéniséget. Manapság divatos dolog érzelmi alapon öltözködni, legalábbis a fiatalok körében. Ha ezen alapulna az öltözködésem, akkor szürkét vennék fel szürkével. Mert szürke ember vagyok, szürke hétköznapokkal, szürke autóval, szürke telefontokkal, sőt, még a televízióm is világos szürke, de csak azért, mert nem volt más abból a típusból. De ez a hölgy olyan volt, akár egy káprázatos világítótorony a szürke köddel borított életemben.

Anyám egyszer azt tanította, hogy a jó mellett mindig ott van a rossz is. Hogy az angyalok mögött ördögök is megbújhatnak. Néha azt is ismételgette, hogy a látszat csalóka, és nem szabad mindent elhinni, amit a szem lát. Idővel rájöttem, hogy mindvégig rólam beszélt. Az anyák már csak ilyenek: túl jól ismerik gyermekeiket. És én nem okoztam csalódást neki. Nem bizony. Disznóságokat súgott a kisördögöm, miközben a kisangyalomból pedig bohócot csináltam. Kerestem az indítékokat, de csak vért láttam mindenhol. A saját véremet. Elvégre a randipartnerem mániákusan kedvelte a magamfajta lúzereket, de nem úgy, ahogyan azt a feromonok diktálták volna. Én meg csak meredten bámultam, mikor a hasamba vágta a kést hancúrozás helyett. Mégis… olyan édes volt a kacaja, mellyel megédesítette a szúrását. Túlságosan szerettem volna, ha szeretnek. Mielőtt elájultam, már a véremet is szürkének láttam. És a legnagyobb büntetés, mellyel megvert a sors az az, hogy életben maradtam. Most itt fekszem a kórházi ágyamon, és mozdulatlanul bámulom a szürke időjárást, mely az ablakon túl mereszti rám a tekintetét. Ha vissza tudnék menni az időben, ismét elmennék arra a randira. Ez az én keresztem, amelyre a múltat feszítette számomra a sors.