Anthas tükre

A jövő útjai / Novellák (988 katt) Xenothep
  2011.07.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/7 számában.

A kis lény magányosan poroszkált egy vékony ösvényen a homokdűnék közt. Hidegebb környezethez szokott, ennek a rendszernek a napjához ez a bolygó túl közel volt véleménye szerint, de mivel vállalta az expedíciót, némán tűrte, hogy a gyilkos erejű sugarak végigverjék csupasz testét. Négyujjú kezében egy szerkentyűt tartott, ami folyamatosan csipogott, néha elmélyülve, néha egészen felgyorsulva, tudta, már közeledik a hajókhoz. Mikor megmászta az utolsó dűnét is, ami elválasztotta a munkaterülettől, kimerülten állt meg, és elégedetten szemlélte a távolban magasodó három gigantikus építményt. Az egyik az itteni kövekből épített hatalmas gúla volt, a másik kettő pedig két űrhajó. A kis lény levette fényszűrő szemüvegét, ami eddig takarta sötét mandulavágású szemeit, másik kezét pedig a magasba tartva integetett. Lenn a lapályban sok hozzá hasonló figura nyüzsgött, meg olyanok is, akik magasabbak és robusztusabb testfelépítésűek voltak fajához képest. Valaki észrevette, és visszaintett neki, mire ismét elindult, közben kikapcsolva a csipogó szerkezetet.

A kőgúla árnyékában két ember ücsörgött, egyikük kezében jegyzettömb, a másiknál kamera, amivel a tájat pásztázta.

- Mikorra várható, hogy elkészül? - kérdezte a fiatalabbik, és firkálni kezdett a tömbre.
- Helytelen megfogalmazásod sérti az én magasan fejlett intelligenciámat. Nem elkészül, hanem véget ér az utolsó fázis.

A fiatalabbik felnevetett, mire pár közelben csámborgó szürke kis lény felkapta a fejét. Ők nem tudtak nevetni, és nagyon tetszett nekik, hogy az emberek a levegő szaggatott kiengedésével fejezik ki vidámságukat.

- És a te magasan fejlett intelligenciád milyen következtetésre jutott az utolsó fázis végének időpontját illetően?

Az idősebbik is elvigyorodott, és letette a kamerát.

- Hogy kész lesz, mikor kész lesz!
- Kedves mentorom, be kell, hogy valljam, tulajdonképpen én mindig is rettenetesen utáltalak!

Egy harmadik társuk lépett hozzájuk, és felemelte kezeit.

- Eljött a nap!

A másik kettő összenézett, aztán a fiatalabbik az égre intett.

- Egy ideje már fenn van, professzor. Mitől ilyen átszellemült?

Az idős férfi lesújtóan nézett társára.

- Ó, te egyszerű elme, fogalmad sincs ennek a dolognak a nagyságáról! Bizonyítja ezt az is kedves Jhet, hogy ásó helyett ezzel az irattömbbel futkosol!

A fiatalember behúzta a nyakát.

- De Nowa professzor, Ön mondta, hogy ne lábatlankodjak a munkaterületen! Igyekeztem hasznossá tenni magam.

A professzor a jegyzettömbbért nyúlt, és fellapozta. A második oldalon egy lengén öltözött leányzó vázlatos rajza volt látható, a férfi hümmögött.

- Akármi legyek, ha ez egy piramis vázlata!

Jhet meghajolt.

- Nowa professzor, minden tiszteletem az öné, hihetetlen az éleslátása, ez valóban nem egy piramis képe.

A professzor lemondóan intett, és visszaadta a tömböt.

- Megpróbálom veled még egyszer megértetni. Nem vakációzni jöttünk ide, hanem építkezni. Mégpedig határidőre, oké?

Megfordult, és határozottan indult vissza a mélyedés keskeny árnyéka felé, ahol emberei épp izgatottan álltak körül egy kisebb gödröt. Jhet gúnyosan nézett utána.

- Nem vakációzni jöttünk ide. Hogy fel ne építsek egy piramist félelmemben! Mi a véleményed, Jens?

Idősebbik társa a kamerával foglalatoskodott, miközben magyarázni kezdett.

- Figyelj Jhet, a professzor százhuszonhárom kategóriában végez kutatásokat, annyi elért eredménnyel, hogy te csak haszontalan csavar vagy hozzá képest. Próbáld legalább tisztelni.

Jhet karba tett kézzel fordult meg.

- Most jön az a rész, hogy vegyem megtiszteltetésnek, hogy egyáltalán magaddal hoztál erre a glóbuszra?

Jens sóhajtott.

- Ne duzzogj, kérlek, ez nem áll jól egy tanoncnak. Ha tényleg akarsz valami hasznosat csinálni, keresd meg Anthast, és tegyél úgy, mintha érdekelne, miért is vagyunk itt. Ha lehet, ő még nálad is renitensebb, remélem, míg vele vagy, ráismersz önnön hibáidra.

Jhet elmosolyodott.

- Jó ötlet! Remekül elleszünk!

Jens elnézően mosolygott társa után. A közelben poroszkáló egyik idegen közelebb lépett.

- Bocsáss meg, de szemtanúja voltam az eseményeknek, és szeretném, ha valamit megmagyaráznál.

Jens leguggolt az alig egy méter magas kis lényhez.

- Igen?
- Nowa professzor miért próbálja irányítani Jhetet?
- Nem irányítja, hanem megrovásban részesítette, amiért elhanyagolta a feladatait.
A kis lény nézett egy darabig, majd egy enyhe ránc jelent meg homlokán.
- Miért vagytok ti emberek ennyire bonyolultak? Úgy tűnik néha, hogy egymást sem értitek!

Jens vállat vont.

- Talán azért, mert köztünk nincs telepatikus kapcsolat, mint köztetek, és így a tudásunk nem intuitív. Az információ nagyon hajlékony, és könnyen elakad.

A lény bólintott.

- Értem.

Azzal megfordult, és elkacsázott a piramis felé. Jens ugyan nem volt biztos benne, hogy tényleg értette-e, de nem volt ideje töprengeni, mert újabb szereplő tűnt fel a színen. Jens elmosolyodott, mikor felismerte Anthast. A gyermek alig múlt tíz éves, de kiemelt helyet kapott a terv részeseként az expedícióban.

- Üdv, Anthas! – köszöntötte őt vidáman, mire az visszaintett.
- Üdv, Jens! Jhetet keresem! Jobb lenne, ha vigyázna rám, mert még elkövetek valami csínyt!

Jens végzett a kamera beállításával, most visszatette oldaltáskájába.

- Ez szinte már cinikusan hangzott.
- Nem tudom, mit jelent cinikusnak lenni.
- Nem baj. Még nem is kell tudnod. Jhet pedig téged keres, a személyzeti szállás felé tűnt el, szerintem a büfében tömi a hasát.

Anthas arca felderült.

- Az jó hely!

És már ott sem volt. Jens a piramis felé fordult. Már az utolsó fázis első szakaszában volt, hatalmas kövein nyüzsögtek a droidok és az emberek, itt-ott feltűnt egy-két idegen is. A gúla csúcsa hiányzott csak; Jens előkapta a kamerát, végigpásztázva az építmény élein.

- Üdv mindenkinek! A nevem Jens, ma éppen regisztrátori beosztásban. A képeken pillanatnyilag az első piramis látható, az építkezés utolsó fázisának első szakaszában.

Nowa professzor szerint ma elkészül végre, és akkor utazhatunk a következő helyszínre, hogy ott is felépítsünk egy hasonló építményt. A Szövetség úgy gondolja, hogy időben elvégezzük a feladatot, és mindannyian hazatérhetünk majd. Személy szerint úgy vélem, ez túl optimista kinyilatkoztatás. Igaz, minden a tervek szerint halad, de tapasztalataim alapján azt kell mondanom, ez sem fog zökkenőmentesen lezajlani. Ez a harmadik expedíció, amelyben részt veszek, így van már hasonlítási alapom. Mindenki emlékezhet még, az első expedíció idejében a Xenoidák még nagyon bizalmatlanok voltak az emberiséggel szemben, és ez nagyon megnehezítette a közös munkát. A második expedíciónál pedig a kiválasztott felszerelés nem volt megfelelő. Ezt a mostani, harmadik küldetést már együtt dolgozták ki mentoraink, és egy különleges ötletet valósítottak meg. A Xenoidák egy génsebészeti eljárással módosították egy fiatalember, Anthas génjeit, hogy korlátait feloldják, így most ő olyan képességekkel rendelkezik, amivel mi emberek nem, és a Xenoidák is csak részben. Anthas kulcsfontosságú a mostani építkezés során, bár képességeinek csak egy részét sikerült feltárni, és megérteni, sok minden rejtve lehet még talán előtte is. A telepátia és a telekinézis úgy tűnik, alapvető képességévé vált. A Szövetség abban bízik, hogy Anthas az együttműködés jelképévé válhat.

Jens elhallgatott, lassan megfordult, hogy megörökíthesse a mélyedés két oldalán magasodó űrhajókat is.

- A baloldalon a Xenoida űrjármű látható, a jobb oldalon pedig a miénk. A kettő közötti energiaív egy folyosó része, már közösen kidolgozott és alkalmazott technológián alapul. Sajnos nem értem a működési elvét, de úgy vélem, nem is ez a fontos, hanem amit jelképez. Két egymástól független faj elmeszüleményét köti össze. Mindkét faj egy másik nap fényében született, most mégis érintik egymás lelkét. Lehet, kissé érzelgősség a részemről, de úgy érzem, ez majd közös történelmünk folyamán fontos mementó lehet…

A távolból kiáltás harsant:

- Jens! Hozd ide azt a kütyüt! Ezt érdemes mindenkinek látnia!

A férfi leállította a kamerát, míg odaért az ásatási gödrökhöz. Nowa professzor kedves szokása volt, hogy ha valami rendkívüli történt, hosszú, ősz hajába túrt, amitől persze összekócolódott. Most is így nézett ki, Jens felemelte a kamerát, és intett.

- Oké, prof! Mit kell látnunk?

Nowa kissé összeszedte magát, de csillogó szemeiből még így is lehetett következtetni visszafogott lelkesedésére.

- Üdvözlök mindenkit, a nevem Nowa, én vagyok ennek az expedíciónak a másodkoordinátora, és mellékesen az építkezési terület által rejtett kincseket feltáró csoport vezetője is. Eredetileg ez nem a terv része, de mikor az első röntgenképek feldolgozása után észrevettük, hogy a célterület mennyire gazdag leletekben, rögtönöztem egy projektet, hogy minél több információhoz juthassunk a rendelkezésre álló idő alatt. Sejtésem beigazolódott, ezen a bolygón igenis magasan fejlett civilizáció élt valaha! Bár hogy miért tűntek el, annak okai még rejtve vannak előttünk, de úgy érzem, sok kérdésre választ kapunk majd, ha a tervet végre lezárjuk, és visszajövünk ide, akkor már kizárólag a múlt titkait felfedezni. Most pedig szeretnék egy tárgyi bizonyítékot mutatni… Gyere Jens!... Ez a gödör, mint önök is láthatják, egy humanoid létforma földi maradványait tartalmazza. Az egész érdekessége, hogy itt valahol, ahol állunk, egy egyelőre ismeretlen rendeltetésű gép roncsai vannak eltemetve, és a mi humanoidunk ennek a gépnek az irányító szekciójában foglal helyet. Itt tevékenykedünk ezen a bolygón már huszonhárom éve, de eddig még nem találtunk semmit, ami ennyire kézzel fogható bizonyíték lenne! Most köszönöm a figyelmüket, és búcsúzom önöktől. Oké Jens, vége, most keress más témát, mert mindent összejárkálsz!

Jens elmosolyodott.

- Professzor, nem hivatalosan megkérdezhetem, hogy az ön véleménye szerint miféle gép lehet ez?
- Alakjából és felépítéséből ítélve én egy repülő szerkezetre tippelek, de ezek csak feltételezések.
- Köszönöm.

Jens visszaindult a piramishoz, közben magában dúdolva. Nem is vette észre, hogy egy Xenoida társult hozzá, míg be nem lépett a személyzeti pihenő hűvös kupolájába. Ott azonban a kis lény megrángatta pólóját.

- Jens ember!
- Igen?
- Kérdeznék valamit, mert kíváncsi vagyok a véleményedre!

Jens az automatából kivett egy üveg ásványvizet magának, meg egyet a lénynek, majd egy asztalhoz irányította.

- Figyelek rád!

A Xenoida egyik négyujjú kezével felmutatta a nyakába akasztott vékony szíjon lógó táblácskát, amin a „Titi” név látszott, másikkal pedig a távolba intett.

- Titinek neveznek, tagja vagyok Nowa professzor csoportjának, amely azon az ásatáson dolgozik. A Nowa ember nagyon boldog, mióta felszínre került az a pár mészváz darab, pár darabkát elküldött hozzánk a hajóra, hogy elemezzük ki azokat. Az erre a célra használt gépünk a legújabb fejlesztés, most mégis összezavarodott. Azt jelzi, hogy a csontok ezer években mérhető korúak. Persze az év hosszát az itteni keringési jellemzőkből állapítottuk meg, ’hisz ez lehet érvényes ennek a bolygónak minden leletére. Mentoraim hosszan vitatkoztak arról, hogy miképpen lehetséges ilyen távoli múltban egy gép jelenléte, amikor a földtörténeti rétegek vizsgálatából kiderült, hogy itt még nem lehetett ilyen fejlett szintű élet. Tehát a kérdés, ami mindannyiunkat régóta foglalkoztat: hogy lehet, hogy ugyanazon rétegekből kerül elő egy kőbalta és egy távközlési szerkezet?

A Xenoida lecsavarta az üveg kupakját, és beleszürcsölt a vízbe. Jens kényszeredetten mosolygott.

- Nézd Titi, én nem vagyok tudós, és habár a téma engem is foglalkoztat, igazából sejtelmem sincs, mi történhetett ebben a szektorban. Elolvastam én is a jelentést annak idején még honi bolygómon, ami arról szólt, hogy ebben a rendszerben valami olyasmi történt, ami nem a természet műve. Ezért vagyunk itt mindannyian, hogy megpróbáljuk rekonstruálni a dolgokat.

Titi bólogatott. Ezt a szokást az emberektől tanulták, mint annyi mást is, Jenst roppantul szórakoztatta ez.

- Jens ember, mint tudod, a mi technológiánk simább, mint a tiétek, mélyebbre tudunk hatolni a dolgok lényegében. Felmerült nálunk egy teória, ami annyira borzasztó, hogy többen már csak a puszta feltételezést is elutasítják. E szerint a valaha itt élt faj még nem is él.

Jens a homlokát ráncolta.

- Bocsáss meg, de…
- Tudom, paradoxon. Kifejtem. Képzeld el, hogy ezen a bolygón kialakul az élet, váltják egymást a korok, a környezeti tényezők, minden hatással van mindenre, és természetesen az egyensúlyra törekednek. Fajok fejlődnek ki és tűnnek el, hosszú évmilliókig folyik az élet rendesen. Aztán valamikor, valahol kialakul az öntudat, az egyén, vele az intelligencia, mely a fejlődés mozgatórugója, és a faj egyre magasabb szintű életet folytat. Ez a faj a környezeti tényezők miatt hasonlít hozzánk, és hozzátok, mind felépítésében, mind fejlődésében, és előbb-utóbb elkezdi az anyagokat átalakítani. Telnek az évezredek, lassan eljut a marokkőtől a gépig. Ez nagyban megkönnyíti életét, egyre nagyobb területen használja azokat, persze a konfliktusoknak köszönhetően egy idő után önmaga ellen fordítja. Egy népcsoport a másik ellen ugyanazon fajon belül. Megépíti a fegyvert, majd használni kezdi. A technikai fejlődés nem áll le, egyre pusztítóbb fegyvereket készít, felhasznál mindent ennek érdekében, így eljut a sugárzó anyagokig is. Atombomba, neutronbomba, de még tovább megy, nem elég erős, nem elég jó, és most jön az iszonyat. Felhasználja az időt.

Jens fejében kezdett körvonalazódni a lényeg, és mikor rájött, hogy a Xenoida mire céloz, rémülten összerándult.

- Titi! Azt mondod, az itt élő faj… vagy a még ki sem fejlődött faj… Elkészítette az időbombát?

Titi szaporán bólogatott.

- Így gondolják mentoraim. Mikor az első szondák megérkeztek, még javában tartott az utórengés, így a mi galaxisunkba küldött képek, adatok annyira eltértek egymástól, mintha nem is ugyanazon rendszerben keringenének. Mikor megérkeztünk, találtunk egy szondát a mieink közül, ami már nem is működött, mert olyan idősávba került, ami mínuszra gyorsította a korát, tehát most olyan ötmillió éves körülbelül. Mondanom sem kellene talán, hogy mi ötmillió évvel ezelőtt még nem építettünk szondákat. Amikor ideérve megtaláltuk a bolygót, azon a mai állapotok uralkodtak, vagyis jóval korábbra érkeztünk, mint amennyi a rendszer valódi kora.

Jens döbbenten ült.

- Tehát mi a bolygó múltjában vagyunk? Az, amit ez a faj megtett, még meg sem történt ez idő szerint?
- Igen… Kicsit nehéz felfogni, de ez a lényeg. Ez az egyetlen magyarázat arra, hogy modern gépek, vagy egyéb tárgyak kerülnek elő a földből, miközben a faj, mely létrehozta azokat, nincs is jelen.

Jens felkapta a fejét.

- De hiszen akkor… Beleavatkozhatunk a bolygó múltjába, és most is ezt tesszük! Nem lehet kijavítani a hibát?

Titi hátradőlt.

- Sajnos nem. A fegyver, amit használtak, a bomba elvén működött. Nem egyszerre, nem is egységesen hatott a rendszerre. Igazából az a rendszer nem is létezik már, mert a felkavarodott időörvény egyszerűen széttépte. Mi most egy olyan idősíkban tartózkodunk itt, amely végül az egyensúly egyetemes törvényének alárendelve alakult ki. A robbanás ez idő szerint meg sem történt, de nem is fog, mert a faj, ami megalkotná a bombát, ki sem fejlődik. Nincs mód helyrehozni a hibát. Tudod, miért olyan hiányosak az ásatási paletták? Mindenki érzi, hogy baj van az egész képpel. Túl sok minden hiányzik. Ha itt magas fejlettségi szintű civilizáció tevékenykedett, hol vannak a városaik, hogy lehet, hogy a fejlődési láncból nem csak szemek, hanem egész szakaszok hiányoznak? A válasz egyszerű. Az idő. A robbanás bizonyos dolgokat eltörölt teljesen, bizonyos dolgokat pedig egy korábbi állapotukba taszított. Nincs rá magyarázat még, de úgy tűnik, nem létezhet valami egy időben két helyen. Azért nincsenek városok, mert az építésükhöz használt anyagok ebben az idősíkban még csak ércformában vannak jelen. És nem létezhet az acél, ha még ki sem fejlődött a technológia, ami létrehozza.

Titi kortyolt az üvegből, Jens pedig lehangoltan foglalta össze:

- Ez a rendszer tehát már csak egy kripta, egy faj hibájának demonstrációja. Nem azért vagyunk itt, hogy helyrehozzuk, amit nem is tudnánk, hanem hogy lerójuk tiszteletünket az öngyilkos faj előtt, mely a bölcsőben ölte meg önmagát.

A Xenoida intett.

- Nem tudom, mire célzol, de az érzelemhullámaidból ítélve megértetted. Most mennem kell, lejárt a szünetem. Azért azt hadd mondjam el neked, hogy van még remény.
- Mármint?...
- Nem messze innen egy másik csoport talált egy élő fajt, amely talán elég erős, hogy benépesítse ezt a bolygót. Még elég primitívek, de megvan az esélyük.

Titi felállt, majd elkacsázott a kijárat felé. Jenset annyira felkavarta a beszélgetés, hogy még egy negyedórán keresztül csak ült, próbálva megemészteni az új információkat. Gondolatban végigpörgette az évszázadokat, látta maga előtt a krízist, a kezet, mely létrehozza, és aktiválja a pokoli fegyvert.

Odakint a nap erőteljes ragyogásában most más szemmel nézett a tájra. Egy halott bolygó. Nem – javította ki önmagát. Egy meg nem született élet.

Amint a piramis felé tartott, kezdte globálisan látni az egész tervet. Eddig valahogy nem érdekelték a részletek, eszébe sem jutott, hogy mi célja is van a monumentális kőrakásnak. Egy információközlő gyűlésen a Szövetség elméi pedig beszéltek erről, de nem voltak hangzatos szónoklatok, se hatásvadász, öndicsérő bevezetők, csak mintegy mellékesen megemlítették jövetelük célját. Kezdte érteni, miért így történt. A vezetők nyilván már akkor tudták, vagy legalábbis sejtették a rendszer múltját, illetve jövőjét, nyilván úgy gondolták, ez nem éppen dicsérendő, vagy követendő dolog. Szerteszét a rendszerben több csoport is dolgozott, csak itt a Kék bolygón is legalább huszonhét, különböző feladatokkal ellátva. Ők építettek, de Jens egy kollégája, aki szintén regisztrátorként dolgozott, egy olyan csapat tagja volt, akik például a bolygó bioszféráját tanulmányozták. Jens a saját küldetésük céljaként egy üzenet hátrahagyásaként emlékezett. Rémlett neki, hogy a bolygó legintelligensebb fajával már felvették a kapcsolatot, tanítják is őket, de nem emlékezett pontosan, hogy miben is nyilvánul ez meg. Itt csak a Xenoidák, meg ők dolgoztak, nyilván ennek is oka volt. Egy régebben látott tervrajzra próbált visszaemlékezni, a piramis építési fázisainak dokumentációjára, így lassan felderengett neki egy emlék. Valamilyen bonyolult módon rejtjelezték üzenetüket, amit az időben rejtettek el oly’ módon, hogy a bolygón élő faj jelenlegi fejlettségi szintjénél jóval magasabbra tették a mércét. Ha a faj eléri a fejlődésnek azt a fokát, mikor már képes lesz technológiájával feltárni, elemezni a piramisokban elrejtett üzenetet, tervük befejeződik.

Jens csettintett.

Azon törte agyát, mit is tartalmazhat az üzenet, de erre végképp nem emlékezett. Kicsit szégyellte magát, hogy annak idején nem figyelt jobban. Viszont így megértette, miért van szükség a hatalmas építményre. Egy időtálló tárolóhelyre volt szükségük, amit nem lehet elveszíteni, vagy könnyedén megrongálni, netán megsemmisíteni. Úgy emlékezett, hogy a bonyolult rejtvény egyik része a bolygót körülvevő űrben van, valamilyen összefüggés volt a csillagok állása, a piramisok elhelyezkedése, és azok belső helyiségeinek elhelyezése között is. Egy Xenoida biztosan el tudná neki magyarázni érthetően, de most nem akarta ilyesmivel zaklatni társait. Igazából ez nem is az ő asztala volt, neki annyi csak a feladata, hogy megörökítse a különböző említésre méltó dolgokat. Szeméhez emelte a kamerát ismét, elindította a felvételt, majd lassan sétálva megörökítette a piramist újra, de nem volt kedve beszélni.

Jhet mosolyogva figyelte a kisfiút, amint az egy szelet süteményt lebegtetett a tányérja fölött.

- Ez nagyon látványos.
- Tudod, mi jutott eszembe?
- Elképzelésem sincs.
- Hogy vajon fogok-e tudni majd repülni.

Jhet meglepetten nézett fel.

- Miért akarnál te repülni?

Anthas vállat vont, mire a sütemény visszapottyant a tányérra.

- Miért ne? Tudok nálam jóval nagyobb tárgyakat mozgatni, lebegtetni mindenféle Xenoida szerkezet segítsége nélkül, miért pont magamat ne tudnám felemelni?
- Veszélyes lehet.
- Ugyan… Gyere, mutatok valamit.

Jhet aggódva követte a fiút. Nem volt egyszerű a felügyelet, Anthas a korához képest is nagyon szeleburdin tudott viselkedni. Csak azért hallgatott rá valamelyest, mert rokon lelkek voltak, nem felnőttként kezelte, ahogy ő sem kezelte védencét gyerekként.

Anthas körülnézett, aztán magabiztosan indult el az ásatás felé. Nowa professzor éppen lelkesen magyarázott a csoportjának, amikor odaértek. Őket nem vette észre, mivel nekik háttal állt, de a csoportból többen is intettek feléjük. Szerte a földön kiterített ponyvákon csontvázak hevertek, Anthas somolyogva nézett Jhet felé. Mielőtt még rászólhatott volna, Anthas összpontosított, mire az egyik csontváz lassan, bizonytalanul megmozdult. Először felült, kicsit kavarogtak a csontjai, míg lassan minden a helyére került, aztán felállt, és Nowa professzor mögé lépett.

A csoport tagjai kikerekedett szemekkel figyelték a mutatványt, de a professzor annyira az előadásába merült, hogy nem vette észre a mögötte ácsorgó csontvázat. Széles taglejtésekkel magyarázott, a kreatúra pedig minden mozdulatát leutánozta. Jhet elvörösödött igyekezetében, hogy fel ne röhögjön, de nem tudta levenni a szemét a látványról. A csoportból többen is kuncogtak már, egyesek elfordulva köhögést mímeltek, próbálták elfojtani nevetésüket, de kezdtek alulmaradni a küzdelemben. A csontváz ekkor leemelte koponyáját, majd Nowa professzor válla fölött tátogni kezdett, mintha beszélne.

Ezt már senki nem bírta ki, hangosan felnevettek, a professzor zavartan nézett rájuk.

- No de… Mi olyan vicces azon, hogy… hogy…

Az árnyékot látta meg először. Sarkon pördült, hirtelen mozdulatával elsöpörve a csontokat, mire a jelenés széthullott. Anthas kétrét görnyedve nevetett, Jhet próbált szigorú arcot vágni, de képtelen volt rá. A professzor arca elsötétült.

- Ez már a halottgyalázás kategóriájába tartozik, fiatalok, hogyan merészeltek?...
Jhet a térdét csapkodta.
- Halottgyalázás?! Már ne vegye rossz néven prof, de az, hogy a fényre rángatja néhai barátainkat, az meg egyenesen sírgyalázás!... Anthas, fuss az életedért!

Rohanni kezdtek botladozva, mire Nowa a jegyzettömbjét vágta utánuk. Futottak egészen a piramisig, ott a forró homokba rogyva nevettek erőtlenül. Jhet vállon veregette Anthast.

- Nem tudom, mit akartál bizonyítani ezzel, de… rég szórakoztam utoljára ilyen jól!
Anthas elmosolyodott.
- Láttad? Egy egész csontvázat tudok mozgatni akár szinkronban, pedig az minimum kettőszázhetven csont. Még csak ki sem fáradtam. Láttad már a homokszobraimat? Akkor építettem őket, amikor idejöttünk, és még mindig állnak.

Jhet bólintott.

- Igen, tudom. Rég szét kellett volna hullaniuk, hiszen a homok száraz, semmi sem köti össze a szemcséket, mégis állnak. Gyönyörű fraktálok.
- Igen. Azért állnak még, mert én egyben tartom őket. Mind a kilencet egyszerre, nagyon hosszú ideje. Semmi koncentrációt nem igényel, még ha alszom, akkor is egyben maradnak.

Jhet elkomolyodott.

- Mit akarsz ezzel mondani?
- A repülésről beszélgettünk. Hidd el nekem, hogy képes vagyok rá.
- Elhiszem. Komolyan mondom, hogy elhiszem, de azért nem ártana, ha gyakorolnál előtte, mielőtt az égre törsz.

Anthas felnevetett, aztán felpattant, és villámgyorsan mászni kezdett a piramis oldalára erősített szervizjárdán.

- Majd meglátod!
- Várj meg! Hallod, kishaver, várj már!

Azonnal utána indult, de bármennyire is igyekezett, jóval lassabban tudta csak követni. Anthas három méteres ugrásaival nem vehette fel a versenyt, hamar elég komoly előnyt szerzett. Aggódva mászott tovább, rosszat érzett.

Anthas közben elérte az utolsó kört, a piramis tetejénél felépített bonyolult térbeli idomot, aminek a segítségével majd a helyére rakják a piramis aranycsúcsát. Nekirugaszkodott, és három hatalmas ugrással a tetejére huppant. A kilátás lenyűgözte most is, bár nem először látta már a tájat. Eddig azonban mindig valamelyik űrhajó kivetítőjén keresztül nézte ezt, ebből az optikából még sohasem láthatta egyben az egészet.

Mélyet lélegzett, behunyta a szemét, és koncentrálni kezdett. Érezni akarta az alatta húzódó teret, a belefoglalt mélységet, az egész látható légteret maga körül, de valami mást érzett meg. Csukott szemei mögött képek villantak fel gyors egymásutánban, épp csak felfogta, már váltott is, és zúdult agyába a rengeteg információ.

Látta a bolygó uralkodó faját hatalmas csatákban, öldöklő küzdelemben, látta őket győztesen menetelni, és megverve menekülni, látta szörnyű gépeiket, amint tépik a bolygó felszínét, felgyújtják a levegőt, hatalmas kerekeikkel tengelyig gázolva a vérben, lángoló szárnyaikkal titokzatos hieroglifákat írni az égre, látta a némán sikoltó, felperzselt sötétséget füstölgő városaik fölött, hallotta a bombázók személytelen üvöltését, a rakéták gyilkos visítását, amint egymás felé száguldanak, és látta a gombafelhőket, amint a létezést széttépik egyre nagyobb hullámokat vetve az időben, mígnem az egész kavargás egy sötét tornádóvá válva felszippantja az élet utolsó morzsáját is.

Anthas arcán könnyek gördültek végig, testét egy egyre fényesedő burok ölelte körbe, amelyben felemelkedett, de nem volt tudatában. Jhet még mindig túl messze volt, hiába ordított neki, hiába kért segítséget, az idő megállni látszott. A kisfiú elméjében kihunyt a fény, vele együtt eltűnt a fényburok is teste körül, ő pedig lezuhant az emelvényről, apró teste a köveknek csapódott, és három körrel lejjebb állt csak meg.

Órákkal később még mindig csend honolt a tájon. Leállítottak minden gépet, és egymással sem igen beszélgettek. A tragédia árnyéka elhomályosította gondolataikat. Az emberek a két hajó közti téren gyülekeztek, várva, hogy a Xenoidák mondjanak végre valamit.

Az égen már látszottak a csillagok, mire az egyik kivetítő kivilágosodott, rajta egy Xenoida arca jelent meg.

- Üdv! Anthas állapota válságos, de mindent megteszünk a gyógyulása érdekében. Kérek mindenkit, hogy térjen pihenni!

Páran lassan elindultak a pihenő sátrak felé, de többen ott maradtak a téren.

A Xenoida űrhajó belsejében az apró lény fejcsóválva fordult el a külső kamerák képétől.

- Szörnyű lehet telepátia nélkül ilyen mélységű érzelmeket egyedül elviselni… Na jól van társaim, tegyünk csodát a kedvükért! Mindannyiunk kedvéért. Ha az Anthas ember meghal, nem tudom, honnan szerzünk másikat…

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 5 db)