Harapások

Szépirodalom / Novellák (425 katt) D. Szűcs Csaba
  2022.10.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/10 számában.

(A novella igaz történet alapján íródott.)

Hódmezővásárhely, 1895 szeptembere

Izgatott férfi járt fel-alá a Vásárhely és Vidéke szerkesztősége előtt.

– Richárd, csakhogy megjöttél! – sietett az érkező elé. – Bizarr esethez hívattak délelőtt, amelynek mielőbb a végére akarok járni. Hivatásod során sok furcsasággal találkozol, kérlek, legyél a segítségemre.

Chikán Gábor állatorvos szavai azonnal felkeltették a fiatal, jóvágású hírlapíró érdeklődését. Remélte, az ügyből izgalmas cikk is születhet. Bevezette barátját a szobájába, hogy nyugodt körülmények között beszélhessék át a dolgot.

Chikán a város legnagyobb tudású és leglelkiismeretesebb lódoktora volt. Ennélfogva a legelfoglaltabb is. Nem múlt el úgy nap, hogy legalább három esethez ne riasztották volna a középkorú, tömött szakállú óriást, akinek a ruhája alatt herkulesi izmok feszültek.

– Olyat többször láttam már – fogott bele Gábor –, hogy egy megvadult állat megharapott egy védtelen embert, de olyat most először, hogy ember harapott meg állatot.

Jáhni Richárd szeme elkerekedett a döbbenettől.

– Ez Udvari Pál tanyáján történt – folytatta az állatorvos. – Elszenvedője pedig Rózsi, a tehén.
– Egész biztosan embertől származik a harapás? – kérdezte az újságíró.
– Kétségkívül! – bólintott Chikán. – Alaposan megvizsgáltam a sebet.
– Gyanakszik valakire a jószág gazdája?
– Senkire.
– Nem lehet, hogy ő tette?
– Tagadja, és én hiszek neki. Amúgy a marást érkezésemig patkánynak vagy más hasonló kártevőnek tulajdonította.
– Mi vihet rá bárkit ilyen szörnyűségre? – tűnődött Richárd.
– Csakis egy őrült követhette el – jelentette ki a lódoktor. – Kézre kell kerítenünk, még mielőtt újból lecsapna!
– Gábor, vigyél Udvari Pál tanyájára! – állt fel íróasztala mögül Jáhni. – Fontos kérdésem lenne hozzá.

A zsurnaliszta arra volt kíváncsi, kik jártak az elmúlt huszonnégy órában Udvariéknál. A szorgalmas földműves közölte, szomszédaik – Ambrusék, Dobóék, Törökék – vendégeskedtek náluk. Ettek, ittak, beszélgettek és kártyáztak.

– Rossz nyomon jár, Jáhni úr, nem közöttük kell keresni azt az elvetemültet – szögezte le a férfi.

A hírlapírónak nem volt ilyen gyanúja, csupán a lehetséges tanúkat akarta felkutatni, ahogy azt legjobb barátja és egyben sógora, Rődner Szilárd detektívfelügyelő nyomozásainál megfigyelte. Elképzelhető, gondolta, hogy egyikük látott ólálkodni valakit a közelben. Mivel már estefelé járt, Chikánnal úgy döntöttek, holnap kérdezik ki a megnevezett családokat.

– Doktor úr, az ég küldte magát! – tette össze a kezét Török Lajos örömében, amikor Chikán Gábor egy bricskán begördült rendezett tanyájának udvarára. Az állatorvos mellett ott ült Jáhni. – Nagy baj van a két hízómmal – panaszolta a szántóvető.

Török hosszú, sietős léptekkel a disznókhoz vezette kora reggeli látogatóit. A másfél mázsás jószágok meglehetősen izgatottan viselkedtek: ki-be rohangáltak az ólból, miközben rekedten röfögtek.

– Félek tőlük – mondta gazdájuk. – Háromszor is bementem hozzájuk, de mindannyiszor meg akartak harapni.
– A tünetek alapján sajnos veszettséggel állunk szemben – közölte a szörnyű diagnózist az állatorvos.
– Jaj ne, már megint! – kiáltott fel elkeseredetten Török.
– Gábor, nézd azt a sebet! – mutatott az egyik sertés hátára Richárd.
– Harapásnyom – állapította meg a doktor. – Ráadásul megegyezik az Udvari Pál tehenén lévővel...! A másikon is látok egyet.
– Ezek szerint az emberünk veszett – mondta beleborzongva az újságíró. – Kik jártak mostanában a tanyájában? – fordult Török Lajoshoz.
– Csak a szomszédok – vágta rá a pödrött bajszú férfi, aki nem értette, mibe csöppent.

Az Udvariéval azonos válasz immár gyanút ébresztett Richárdban.

– Valamelyikük nem viselkedett furcsán? – tudakolta.
– Olyanok voltak, mint máskor. De árulják el, mi ez az egész?
– Előbb úgy vettem ki a szavaiból – engedte el a füle mellett a kérdést Jáhni –, hogy ez a veszélyes betegség nem először ütötte fel a fejét a gazdaságában.
– A hűséges kutyám, Buksi fertőződött meg.
– Mikor?
– Májusban.
– Mi lett a sorsa?
– Jó szomszédom, Ambrus Pista felajánlotta, hogy végez vele. Nekem nem volt szívem megtenni.
– Itt ölte meg?
– Elvitte magához.
– Az pedig megharapta őt – csapta össze a tenyerét Jáhni. – Gábor, azonnal indulnunk kell az Ambrus-tanyába...! Török úr, szálljon fel maga is a kocsira, szükségünk lehet a segítségére!

Félúton szembetalálkoztak egy jajveszékelő asszonnyal és öt síró gyermekkel. Sűrűn hátrapillantva, szaporán szedték a lábukat, mintha menekülnének valaki vagy valami elől.

– Segítsenek! – kiáltotta könyörgő hangon a nő.

Chikán megálljt parancsolt almásderes lovának.

– Mi történt, Zsuzsa? – pattant le a bricskáról Török. – Ő Ambrus felesége – szólt oda útitársainak.
– Eszét vesztette az uram! – felelte kétségbeesetten az asszony. – Habzó szájjal tör-zúz.

Jáhni és Chikán tudta, Ambrus István menthetetlen. Azzal is tisztában voltak, hogy a férfi utolsó szívdobbanásáig terjesztheti a borzalmas kórt, amelyet a többi ragályhoz hasonlóan csak egyféleképpen, elkülönítéssel lehet megakadályozni. Ez könnyűnek hangzik, azonban egy veszett ember esetében adódhatnak nehézségek. Mit sem törődve ezzel magára vállalta a feladatot a két barát.

– Török uram, kísérje Ambrusnét és csemetéit a tanyájába, és a családjával együtt zárkózzanak be a házba! – utasította a gazdálkodót Richárd, miközben Chikán cserdített egyet az ostorával, és továbbindultak.

A zömök testalkatú Ambrus a tisztaszobában őrjöngött, vad üvöltözésébe beleremegtek a takaros vályogház falai.

– Zárjuk be ide – vetette fel Gábor, miután bekukucskált a szobaajtó üvegén.
– Nem lesz jó – suttogta Jáhni. – Innét könnyen kitörhet.
– Mit szólsz a kamrához? Úgy láttam, annak tömörfa ajtaja és kicsi ablaka van.

A zsurnaliszta erre már rábólintott.

– Először próbáljuk meg szép szóval együttműködésre bírni – javasolta a lódoktor. – Amennyiben kudarcot vallunk, feltűrjük az ingujjat.

Óvatosan beléptek a nyáladzó, köpködő, izzadságszagú férfihoz. A helyiség mázolt padlóján mindenfelé szétvert bútorok, összetört falitányérok és szétszaggatott ruhák hevertek.

– István, kérem, nyugodjon meg! – szólalt meg szelíden Chikán. – Súlyos kór támadta meg a szervezetét, azért jöttünk, hogy ellássuk.

Ambrus a hozzá legközelebbi „betolakodóra”, Richárdra szegezte izzó szemét, egy pillanat múlva pedig már a földön birkóztak. Az állatorvos azonnal barátja segítségére sietett. Lerángatta róla a férfit, talpra állította, majd egy jól irányzott jobbhoroggal úgy állcsúcson vágta, hogy eszméletlenül terült el.

– Jól vagy? – segítette fel a hírlapírót Gábor.
– Kutya bajom! Köszönöm... Fogjuk meg, és vigyük Ambrust a kamrába, mielőtt még magához térne!

Alighogy ezt kimondta, a férfi fújtatva ráugrott Chikán hátára, s fogait a bal vállába süllyesztette. A doktor ekkor a meszelt falhoz préselte erősen kapaszkodó támadóját, és amikor érezte, hogy az eleresztette, villámgyorsan megfordult, majd többször az arcába csapott. Az ütések erejétől Ambrus István úgy csuklott össze, mint egy colstok.

– Megsebzett? – kérdezte aggódva Jáhni.

Gábor nem érzett fájdalmat, de tudta, ez a küzdelem okozta felfokozott lelkiállapota miatt is lehet. Szélsebesen levette a felöltőjét és az ingét.

– Megúsztam – sóhajtott fel megkönnyebbülten ép bőre láttán. – Ezer hála a szabómnak, amiért ilyen strapabíró anyagokból varrja a ruháimat!

A törött orrú Ambrust ezután nemcsak bezárták a kamrába, jó szorosan meg is kötözték, akár egy sonkát. Chikán visszahajtott a városba a magánorvosáért, hogy az valamilyen szerrel enyhítse a halál küszöbén álló földműves rettenetes kínjait. De mire megérkezett a doktorral, az már visszaadta lelkét teremtőjének.

– Hogyhogy hónapokig senki nem vette észre rajta a betegséget? – kérdezte a Török-tanya felé zötyögve Gábortól Jáhni.
– A lappangási idő hosszú is lehet. A kezdeti tünetek alighanem akkor törtek rá, amikor épp egyedül volt – magyarázta az állatorvos. – Egy-egy ilyen roham alkalmával harapta meg a tehenet és a disznókat – tette hozzá.
– Ha a kutyamarás utáni napokban beoltatja magát, még most is élne. Hogy lehetett ennyire felelőtlen? – mérgelődött az újságíró.
– Talán azt hitte, elég csak kitisztítania sebét.

Miután tapintatosan közölték a szomorú hírt Ambrus családjával, Chikán Gábor haladéktalanul intézkedett a megfertőzött állatok elpusztításáról. A következő hetekben rendszeresen felkereste azokat a tanyákat, amelyekben a szántóvető halála előtt megfordult, de szerencsére több beteg jószágot már nem azonosított. Richárd A veszett kutya áldozata címmel írta meg cikkét a pusztai tragédiáról.

Előző oldal D. Szűcs Csaba
Vélemények a műről (eddig 1 db)