Linktár

Behemót

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/10 számában.

1893 októbere

1.

Volt elég ideje megszokni, hogy az emberek furcsa, különös pillantásokat vetnek rá, így már fel sem vette azokat, inkább igyekezett elegánsan, úriemberhez méltón fogadni őket. Így esett, hogy mikor felszökött az eső áztatta londoni utcán az éppen arra haladó omnibuszra, és vett egy jegyet, udvariasan bepréselte magát az utasok közé. Közben, amikor csak lehetett megemelte keménykalapját, ezzel köszönve, hogy utat engedtek neki.

Sokáig utazott, a jármű lassan ki is ürült, mire elérte vele végcélját. Az utasok kezdeti csodálkozásuk után gyorsan meg is feledkeztek jelenlétéről, nyújthatott bármilyen látványt is ázott fekete bundájával, ahhoz illő keménykalapjával, husángra emlékeztető, ám remekbe készült sétabotjával. Ilyenkor, mikor békésen, gondolataiba merülten üldögélt az ülésen, mély hálát érzett az emberi elme eme sajátosságáért. Azért, mely arra hajtotta, hogy pusztán önvédelemből kizárjon magából mindent, ami számára nem tetsző és zavaró. Hiába látták görnyedt, imbolygó alakját, ahogy karomszerűvé görbült ujjaival botját markolva sétálgat London, e világ fővárosának utcáin, még így is rendkívül kevesekben vetődött fel, hogy vajon helyén való-e, hogy ő, Behemót, ez a töpörödött és csúf szerzet így mutatkozzon a jóravaló londoniak között.

Kalapját megemelve leszállt a járműről, és a rá jellemző imbolygó járással nekivágott a raktárnegyed szűk sikátorainak. Az itt élők már jól ismerték. Kerülték és tisztelték, hiszen mind tudták, mi mindenre képes ez a még erősen kiegyenesedve is éppen csak négy láb magas csúfság, és az ő husángja. Akit pedig nem riasztott el kíméletlen és félelmetes híre, azt távol tartotta tőle a többiektől hallott pletyka, miszerint sokan azok közül akik, igazán ártottak neki, soha többé nem kerültek elő. Nem mintha erőszakos figura lett volna. Sőt! Mélyen lealacsonyítónak tartotta az ilyesmit, de ez a világ nem igazán kedvezett az olyan úriembereknek, amilyen ő volt.

Ezért is kellett éppen egy ilyen helyen laknia.

Sok éve volt már annak, hogy Belgrávia élettől nyüzsgő, kellemesen szabados negyedét maga mögött hagyva, új otthonra lelt itt, a West Ferry Roadon, a „Kutyák Szigetének” is gúnyolt kerületben. A hatalmas, vörös téglából rakott raktárt potom pénzért vette, előző tulajdonosától, aki mindenáron túl akart adni rajta, annak felettébb rossz híre miatt.

– A gonosz lakik azok között a falak között – mondogatta többször is.

Nos, ha a valódi, nagybetűs, bibliai gonoszt nem is találta meg odabent, azért akadtak dolgok, melyek érdemesek voltak a figyelmére. Miután, néhány erélyes szóval, no meg óvatosságból felfogadott keménykezű dokkmunkással kilakoltatta az épületben tanyát vert semmirekellőket, talált egy, a mélybe vezető lépcsőt, és annak végén egy helységet. Fertályórát töltött csupán a salétromot izzadó ódon falak között, majd sóval és viasszal kevert homokkal hordatta tele a helyet. Ezt követően betonnal öntette ki, töltette fel a lépcsőt. Biztos, ami biztos.

Komótos, imbolygó léptekkel közelített az otthona egyik bejárata felé. A kis északra néző fekete ajtó még azelőtt kitárult, hogy odaért volna. Régi skrupulusa volt az a kilincsekkel, ajtógombokkal. Nem szerette sem az érintésüket, sem azt, ahogy mozdultak a keze alatt. Ezért több cselédjének is állandó feladatául szabta, hogy mind éjjel, mind nappal figyeljék a bejárati ajtókat és nyissák ki őket előtte. Odabent természetesen egyetlen egy sem akadt ezekből a bosszantó holmikból. Igen, akadtak abszurd, sőt nem ritkán különc igényei, ám emellett nem bánt rosszul az alkalmazottjaival. Sőt! Meggyőződése volt, hogy az ő cselédségének van Londonban a legjobb dolga.

Gazdag volt és nem garasoskodott, mikor a bérükről volt szó. Sokat volt távol otthonról és mikor ott volt sem követelt tőlük folyamatos szolgálatot, így hát idejük javát voltaképpen magukra fordíthatták. Az ajtófigyelők is felváltva dolgoztak, összesen nyolcan, és mivel elég kiismerhető volt a napirendje, ez sem jelentett túl sok munkát.

Elvárta viszont a feltétlen engedelmességet, hűséget, diszkréciót. Ezt keményebben megkövetelte más munkáltatóknál. Miként a folyamatos önfejlesztést is. Lehetővé tette alkalmazottjainak, hogy előre lépjenek, ha teljesítették elvárásait, és biztos forrásokból tudta, hogy kevés olyan londoni rezidencia van, ahol a szobalányok legalább három nyelvet beszélnek, járatosak a francia divatban, a lakájok a nyelvismereten túl kiváló sportolók és zenészek, komornyikjának nem akadt párja a sommelierek között.

A maga módján kedvelte az alkalmazottjait. Tudta mindegyikük nevét, ismerte az élettörténetüket, tisztában volt kisebb-nagyobb bűneikkel és erényeikkel.

A maga módján kedvelte azt alkalmazottait. Két kivétel volt csupán. Ők szolgáltak neki mind közül a legrégebben és a legnagyobb hűséggel, amiért gyenge pillanataiban hálás is volt ám kedvelni, nos, egyiküket sem kedvelte. A famulus a szükséges rossz volt a hozzá hasonlók számára, hatalmuk és lényük egyfajta kivetülése, akaratuk szolgálója és sajnos jellemvonásaik élő, és torz tükre. Mindennek tetejére neki kettő is volt.

A hermetika nagy talánya, hogy a famulus választja a magisztert, vagy a magiszter a famulust. A maga részéről, ő az előbbire tett volna, mert neki biztosan nem volt szüksége egyikükre sem. Legalábbis az elején semmiképpen. Így mégis csak lehetett némi igazság az előbbi gondolat másik felében, ismerte be kelletlenül.

Utcai ruháját levetve, kényelmes papucsba és házikabátba bújt, majd szivarra gyújtott és portóit kortyolt hozzá. E kettőt, napszaktól függetlenül nagyon tudta élvezni. Szerette, ahogy a dohányfüst a torkát kaparta, a párlat pedig a nyelvén bizsergett. Sajátságos vonása volt, hogy egyes ízeket egyáltalán nem érzett, másokat viszont annál inkább, sőt úgy gondolata, hogy azokat igazi teljességükben volt módja élvezni. Így ismét, a hermetika szent szabályai szerint, egyfajta elfogadható egyensúlyban voltak a dolgok.

Két inasa mindennap körútra indult Londonban, felvásárolva számára a friss újságokat, a Timestől, az itt a „Kutyák Szigetén” terjesztett ázsiai szennylapokig. Ez utóbbiakat, valamiért különösen kedvelte. Alkalmazottai előbb átolvasták, majd egy meghatározott rendszer szerint szortírozták is őket, így helyezve el őket kedvenc fotelje körül.

Élvezte és megkövetelte ezt a fajta gördülékenységet, így egyes alkalmazottait ő maga tanított be a posztjukra. Az újságos inasok ezek közé tartoztak. Élvezte a tudás és gyakorlat nyújtotta gördülékenységet, miként az ahhoz vezető kemény munkát is, így természetszerűleg gyűlölt mindent, ami ennek az útjában állt. Ezidőtájt a kantoni nyelv volt gyűlölete tárgya. Egészen pontosan annak elsajátításának nehézségei. Ő ösztönös nyelvérzékkel, könnyedén boldogult vele, ám alkalmazottai alig győzték az írásjelek sokaságát és a lingvisztika útvesztőit. Nem egy közülük még a szolgálatából is kilépett emiatt. No persze könnyedén segíthetett volna a helyzeten, ám tősgyökeres angol úriemberként berzenkedett attól, hogy bizalmi pozícióba helyezzen egy a kantonit anyanyelveként használó kínait. Oh, ettől természetesen üzletelt velük, sőt még a szavukban is megbízott olykor-olykor, de az otthonába egyet sem eresztett volna be.

Miután letelepedett kedvenc foteljébe, kora estig olvasott, olykor feljegyzett a karosszéke mellé helyezett füzetbe néhány tényt, dátumot és nevet. Olykor, mikor igazán ihletett pillanatait élte, négy-öt újságot is olvasott egyszerre, különös karmesterként vezényelve azokat. Zenészei a hírek voltak, partitúrái pedig a hírlapok zizegő papírjai. Ilyen alkalmakkor mindig valami egyedi, mások által aligha felfogható zenemű kerekedett az egészből, melyet ő, ha úgy érezte megérdemli, mert igazi remekművel áldozott Eutrepének, a zene múzsájának, örömmel tárt a világ elé.

„Zenei műve” elsőre szinte rejtező, majd mind jobban és jobban felerősödő, sőt fel-felharsanó témái botrányokat okoztak, financiális zűrzavart, vagy éppen ellenkezőleg egymással torzsalkodó hatalmasokat békítettek meg, nyugalmat és prosperitást hozva ezzel.

Ifjabb éveiben gyakrabban szállta meg ez a fajta alkotói ihlet, mint manapság, melyet őszintén sajnált. Általában áldásosnak tartotta az öregedést és többre becsülete a vele együtt járó tudást és tapasztalatot az ifjonti energiáknál és hévnél, ám nem minden esetben.

Mikor végzett, vacsoráért csengetett magának. Ilyenkor ősszel különösen zamatosnak találta a norvég és dán vizekben fogott, és ott füstölt halakat és a kanadai vadat, no meg az erős gint. Mindig lassan, töprengve evett. Az alkotói hév elmúltával ilyenkor jutottak eszébe a legkülönfélébb gondolatok és kiváló ötletek, habár a világért sem tagadta volna, hogy ezúttal ifjú és megvénült önmaga legjavát sikerült nyújtania.

A hírlapok „partitúráiból” csiholt zene tárta fel előtte ezt a különös, rég rejtőző titkot, ám megfontolt, csavaros elméje súgta meg, hogy ezúttal tartsa meg, sőt szerezze meg, saját magának.

Az újságok zenéje, egy vén, bristoli úriemberről és annak páratlan kincséről suttogott neki. No persze a kincs nem volt igazán az övé, ám jogos tulajdonosai nem tudtak arról, hogy egyáltalán még létezik. Így aligha követelhették vissza.

Adott volt tehát ez a kis hézag a jogi környezetben és az ő különleges hozzáállása az ilyen lehetőségekhez. Ráadásul, dőlt hátra elgondolkodva a foteljében, miközben hosszút kortyolt a ginből, bizonyos értelemben neki több köze volt ahhoz az értékes csecsebecséhez, mint bármilyen más embernek. Hiszen ott volt, mi több részese volt készítésének, és jó ideig nap, mint nap a közelében forgolódott. Fejébe vette hát, hogy megszerzi.

2.

Gazdag volt. Ezt soha egy pillanatig sem tagadta, emellett vallotta Honoré de Balzac filozófiáját, mely szerint, „Minden nagy vagyon mögött bűn rejtőzik.”. Hitte, hogy igazából soha senki sem gazdagodott meg úriember módjára, még ha oly nagyon szégyellte is.

Az ősi nemesség rabolt, gyilkolt és másokat döntött szolgaságba, hogy meggazdagodhasson majd, hogy az is maradhasson. Utódjaik nem sokat változtattak ezen a jól bevált gyakorlaton, csupán immáron nem csak saját népüket, hanem a Föld minden nációját zsákmányolták ki nagy gyakorlattal, és ügybuzgalommal. No, nem mintha ítélkezett volna.

Hermész rendje fénykorában a Templomosokat megszégyenítő birtokok és vagyonok felett uralkodott. Három kontinens uralkodói térdepeltek előttük kölcsönért, és ellentétben a szűklátókörű, kardcsörtető ájtatosokkal, őket, a legsötétebb boszorkányüldözések közepette sem merték zaklatni.

A vagyon pedig csak nőtt és nőtt a századok során, mikor pedig 1673. július hetedik napján a nagymester bölcs előrelátással, végül feloszlatta Hermész rendjét, nos, akkor, rengeteg lehetőség nyílt a hozzá hasonlók számára.

Megszokta, hogy megszerzi, amit akar, és hogy ezt a jó szokását megtarthassa, haladnia kellett a korral. Neki is, famulusainak is.

Eredetileg nem ilyenek voltak. No persze ő maga sem, ám ahogy mondják, a forma követi a funkciót. Mindkettőjükre szüksége volt, ezt ma már le sem tagadhatta volna, de egyiküket sem kedvelte igazán. A hermetika törvényei szerint mindennek tervszerűen kell léteznie és működnie. A szükség, a necessitudo olyan erő, mely kiragadja az uralmat az alkotó kezéből, és azt az alkotásának adja. Így esett, hogy mindkét, szükség szülte famulusa sajátságos, neki a legkevésbé tetsző módon öltött formát és élt részben önálló életet.

Első famulusa, Bazil volt minden, amit kedvelt magában. Társalkodó készsége, jó modora, és műveltsége. Mindez egy közönséges embert is kiváló és igen elégedett famulussá tett volna. Ám nem Bazilt. Ő ugyanis hiú volt testestől-lelkestől, és arra vágyott, hogy hiúságához mérhető irigység övezze. Nem pusztán benső értékei, de külseje okán is, így miután ráébredt, hogy ebben szabadon dönthet, szégyentelenül vissza is élt vele. Így az évek múltával mind magasabb, sármosabb, kirívóbb lett. Semmi hibája, hát semmi csodálkozni való sem volt azon, hogy a szerénység minden formája hiányzott belőle. Ő volt a szeme és a szája, őt küldte, ha valahol a küllem és a modor többet számított, mint a hideg logika és a megfontolt érvelés.

A hermetika, és ő maga is jobban kedvelte a megtervezett dolgokat, a bevett szokásokat és eljárásokat. Így történt, hogy, mint sok más korábbi esetben, Bazilt küldte el Bristolba, puhatolózni.

Famulusa beszámolt neki az ódon családi kúriáról, melyben a vénember lakott, egykoron terebélyes családja utolsó sarjaként. Megtudta, hogy származása és tiszteletbeli pozíciói ellenére, egyáltalán nem veti fel a pénz, az ősi birtok pedig, akárcsak a família, megállíthatatlanul hanyatlik. Egyetlen örököse egy távoli unokaöcs, ki a vénséghez hasonlóan szűkében van az anyagiaknak.

Úgy határozott, erre alapozza majd a tárgyalásokat.

Az ember hiú, s különös módon minél több volt neki egykoron, annál hiúbb arra a kevésre, ami megmaradt belőle. A bristoli vénségnek azzal kellett szembenéznie, hogy képtelen volt megállítani családja végromlását, hogy a kúria, melyet ősei nyilván büszkén laktak nemzedékeken át, romokban áll, és az enyészeté lesz. Egykoron terebélyes családfája mára kiszáradt, végnapjait éli. Úriemberhez nem méltó, sőt kegyetlen dolog emlékeztetni valakit erre, ám szükségszerű, hogy célt érjen az ember.

Bazil nem fenyegetőzött, sohasem tette, csupán finoman utalt rá, hogy tudomása van az aggastyán által őrzött, felbecsülhetetlen, ám sajnálatos módon pénzzé tehetetlen kincsről. Törvényes úton legalábbis. Utalt arra is, hogy nem kutatja, miként tett szert rá a család, vagy miért tartották titkokban. Nem kívánt sem ítélkezni, sem felárat fizetni ezért a tudásért. Ám kínált egy tekintélyes összeget. Annyit, amennyiből a vénség helyrehozathatta volna otthonát és maradt is volna belőle elég ahhoz, hogy okosan befektetve biztosítson egy tisztességes jólétet a következő nemzedékeknek.

Ész- és tervszerű volt. A házigazda, ez a megcsontosodott, makacs, és a lelke mélyén primitív cornwalli származék azonban már kevésbé. Sokáig tagadta a dolgot, sőt megsértődött a felvetés puszta tényére is. Végül kiutasította Bazilt az otthonából.

Kellemetlenül érte, ha nem is váratlanul. Módszert és tempót váltva utánajárt a házigazda esetleges adósságainak és jó néhányat felvásárolt közülük. No, nem azért, hogy kényszerítse velük. Jó szándéka jeleként. Az adósságok nemcsak a vénséget, de annak hanyatló birtokát is terhelték. Ha nem fizeti sem ő, sem hasonlóképp pénztelen örököse, a hitelezők martaléka lesz az egész.

Most, hogy elodázta otthona végromlását, Bazil ismét meglátogatta a cornwallit, ám ezúttal névjegykártya helyett a váltókat adta át.

Más körülmények között a nyakas aggastyán kiváló vita- és sakkpartner lett volna, hajlíthatatlan álláspontjával és karakán hozzáállásával. Más körülmények között. Ám az üzlet legalább annyi rugalmasságot, mint tántoríthatatlanságot követelt. Egyik nem lehetett meg a másik nélkül.

Ő a maga részéről hajlandó volt megemelni, sőt megduplázni az összeget. A cornwalli viszont, nos, nem mutatott még arra sem szándékot, hogy fontolóra vegye a dolgot. Mereven elzárkózott. Voltak napok, mikor szórakoztatónak találta Bazil semmitmondó bristoli sürgönyeit, melyekben egy helyben toporgását igyekezett jobb színben feltüntetni, mint amilyen az valójában volt. Az idő azonban telt, és a nyár lassan őszbe fordult.

Utoljára egyenesen krőzusi ajánlatot tett, kereken százezer fontról. Bazil esküdött rá, hogy volt egy pillanat, mikor a vénség maradék józansága csaknem felülkerekedett nyakas cornwalli természetén, és szinte már rábólintott az üzletre. Ám végül éles, rikácsoló hangján ismét csak elkergette famulusát.

Nos, Hermész látta lelkét, ő mindent megpróbált, amit úriember megtehetett, így mielőtt ha a pénzből nem is, de a jóindulatból végképp kifogyott volna, másik famulusáért, Boumontért küldött.

Boumont. Akit, ha ez lehetséges, még Bazilnél is kevéssé bírt elviselni. Ő torz volt, görbe hátú, ujjai nem pusztán karmokká görbültek, hanem igazán azok is voltak. Morgott és nem beszélt, és mélyen behúzott csuklyája mögül egy oktalan vadállat tekintete pillantott fel rá minden alkalommal. Az a fajta elborzasztó tükörkép volt, amitől oly sok éven át rettegett. Elég szörnyetegét látta már ennek a világnak ahhoz, hogy tudja, lehetetlenség megmondani, hol végződik az értelem és hol kezdődik, az őrület, s mi választja el az embert az állattól. Lehetetlenség volt, ő maga is kiváló példájául szolgált ennek.

Az, mikor Bazil hetykén belépett a szobájába, hogy beszámoljon egy sikeréről, és azt magának tulajdonítsa, vagy éppen másra terelje a kudarc felelősségét, legtöbbször undorral fogta el, és keserű ízt hagyott maga után.

Mikor viszont Boumont a színe elé járult, feltekintve rá csuklyája mélyéről, majd miután meghallgatta parancsait, settenkedő korcsként nekivágott az éjszakának, az nyers és rideg borzalommal töltötte el. Ilyenkor kétségessé vált számára minden, mit magáról gondolt, s hirtelen rémes látomásként ötlött fel benne, hogy voltaképpen ő sem több az emberek szemében. Ezeken az estéken a szokásosnál is többet ivott, hogy az ital álmatlan alvásba ringassa, szűk és kemény fekhelyén, melyet régi levetkőzhetetlen rigolyaként megtartott azokból az évekből, mikor még maga is csak tanulta a Nagy Művészetet. Takaróiba burkolódzva, hatalmas könyvtára kódexeinek ismerős illatától körülvéve, jobbára kevésbé borúsan ébredt.

3.

Azonban azon a reggelen minek előestéjén Bristolba küldte famulusát morózusan, törődötten kelt ki ágyából. A West Ferry Roadot köd ülte meg, melyen újra és újra áthatolt a folyón haladó uszályok kürtje. A köd nyirkossága valamiként áthatolt otthona falain, megülve az ízületeit és a hangulatát. Hosszú, forró fürdőt vett, majd vastag háziköntösébe burkolózva, teával a kezében leült az egyik hatalmas ablak elé.

Esti nyomasztó álma most is kísértette. Madártávlatból figyelte, hogy a londoni köd lassan kinyújtózik Bristol felé, mintha csak Boumont cipelte volna magával, húzta volna maga után, át Nyugat-Anglián, egészen a kikötővárosig. Látta maga előtt, ahogy a famulus köpenyes alakja végigsurran az ódon háztetőkön, át a köd lepte sikátorokon, míg rá nem akadt a kúriára. Olyan volt, mint a gótikus katedrálisok torz vízköpői, melyek a magas párkányokon gubbasztanak, árnyas, csipkés kőerdeikben. Sokáig kucorgott az eső marta mohás kőoszlopon, ízről ízre vizsgálva meg a roskatag lakot és a pusztuló birtokot. Sokáig várt, majd mozgásba lendült. Fekete, olajos folt volt csupán, mely átsuhant a ködlő bristoli éjszakában. Ködfodor volt mindössze, mely mozdulni látszott az akaratlan szemtanúk látómezejének szélén. Árnyék, mely kivált, majd visszaolvadt az őt körülvevő sötétségből. Semmi és valami, csupán egy zavaros foszlány, melyet az emberek rögvest kizártak az elméjükből.

Olykor, főként ily lidérces álmai utáni reggeleken sokáig kísértette a gondolat, hogy valójában ő sem sokkal több mások szemében, mint holmi rút, oda nem illő jelenés.

Látomásálma csupán addig tartott, hogy famulusát elnyeli az ódon kúria. Tudta, hogy Boumontnak nem állja majd útját se fal, se zár, sem ajtó. Léptei hangtalanok lesznek a repedezett, korhatag parkettán, és settenkedő alakját nem árulja el a rothadó függönyökkel rosszul eltakart ablakokon át beszűrődő átkos holdfény sem. Nem, hiszen sűrű köd ülte meg azon az éjjelen Bristolt. Köd, melyet ő hozott magával.

Tudta, hogy így lesz, ezen a reggelen mégis törődötten, kialvatlanul ébredt, mely a kellemetlenségek, sőt a komoly nehézségek előjele volt legtöbbször.

Megtiltotta a cselédségnek, hogy behozzák neki a reggeli újságokat, meghagyta, hogy gyűjtésék össze őket, és csak a déliekkel együtt tegyék az asztalára.

A hermetikai szimbolika kedvelte a látszólag egyszerű, valójában mégis összetett példázat képeket. A jól működő dolgokat gyakorta hasonlította gondozott kertekhez, rendben tartott könyvtárakhoz. Olyasmikhez, melyek stagnálnak, vagy szemmel látható módon alig változnak. A problémákat viszont mindig valamilyen dinamikus dologgal írta le. Ilyen volt a csendes tó vízébe hajított kő, és az általa keltett hullámok esete, melyek felzavarták a felszínt.

Lelke megnyugtatása érdekében végiggondolta ennek a bizonyos kőnek és az általa keltett hullámoknak a dinamikáját. A kő maga éppen úgy lehetett Boumont személye, mint a betörés, melyet végrehajtott. Famulusának sok rossz tulajdonsága mellett kevés igazi gyengéje akadt. A holdfény, az az átkos holdfény, mely befolyással volt félig emberi, félig állati énjére ezek közé tartozott. Boumontot valósággal megbabonázta eme égi vándor sápatag arca és fénye. Főként, ha az ablakon át látta. Ezzel a sajnálatos hiányossággal sokszor volt már alkalma szembesülni, ám egy 1872-es prágai eset során csaknem végzetes gyengeségnek bizonyult.

Ám álmában tegnap sűrű köd ülte meg Bristolt, elrejtve a Hold arcát és sugarait famulusa elől. Nem, ez ezúttal nem lehet akadálya terveinek.

Tovább terelte hát gondolatait a betörés felé. A vén bristoli tulajdonában lévő kincs páratlanul értékes volt, egyedisége megért volna minden botrányt és felhajtást. HA, és ez egy nagyon fontos HA volt ebben a történetben, az övé lett volna. Ám így semmi értelme sem lenne híresztelnie az otthonát ért kárt. Emellett Bazil beszámolt neki arról, hogy nem ez az egyetlen csecsebecse, melyet feltehetően kétes körülmények között szerzett a család az előző nemzedékek során. Volt hát még mit féltenie a nyilvánosságtól. Nem. Aztán meg, famulusa szavai alapján, a vénség és ő eléggé hasonlítottak. Olyasfélék voltak, kik jobb szerették maguk intézni az ügyeiket. Ő sem terjesztette volna, ha eltűnik tőle valami. Oh, dehogy. A tolvajok után küldte volna Boumontot, hogy tegye, amihez a legjobban jól ért, miközben ő maga csendesen szivarra gyújt és portóit tölt magának.

Az aggastyánnak viszont nem volt Boumontja.

Nem volt hát kő, mely hullámokat vetett volna. Nem voltak hát szomszédok, bámész járókelők, utcakölyök, vagy bárki, aki megláthatta volna famulusát.

Álma mégis nyugtalan volt, s rég megtanulta már, hogy hiba lenne alábecsülnie az efféle előjeleket.

Késő délután volt, mikor Boumont visszatért. Nem járult elé, és nem is szólt hozzá, csupán letette a mögötte lévő asztalra a zsákmányt rejtő bőrtáskát. Mint mikor egy véreb cipeli a vadászhoz az elejtett állat véres tetemét.

Egyetlen kurta intéssel elbocsátotta. Sikerrel járt, de nem dicsérte meg érte. Nem volt rá képes, mert azzal nem az alkotó, kifinomult terveket szövő elmét ismerte volna el, hanem a ravasz és kíméletlen állatot. Lénye azon részét, amit logikátlan módon, de már-már gyűlölt magában.

Több szivart is elszívott még, mire hajlandó volt valóban tudomást venni a zsákról. Felvette és óvatosan méregette a súlyát. Nem volt olyan nehéz, mint az a másik, amit a Towerben őriztek, no de miért is lett volna? Századokkal ezelőtt abbahagyták cicomázását, hogy újabb és újabb korok igényeihez igazítsák. Kiemelte és megforgatta tömpe ujjai között. Kiváló aranyötvözetből készült, kissé talán egyszerű vonalvezetésű fejék volt, hat mesterien metszett ékkővel. Hatalmat sugárzott, megalkuvás nélküli nyers erőt, a brit trón igaz nagyságát. Párja nincs darab volt, majdnem vele egyidős. Ahogy az ujjai között forgatta, felrémlettek benne a régi emlékek. Henriknek, a nagy vallásreformernek hosszú uralkodása, az azt követő szűnni nem akaró zűrzavar, a Csatorna vízén lángoló Armada és a Globe, ahol mestere olyan sokat játszott saját maga és az ő szórakoztatására, hogy aztán újra rangjához és neméhez illő ruhát öltsön, mint Erzsébet udvarhölgye. Az ő társa volt egy hosszú életen át, majd az ő tiszteletére lett maga is magiszterré, még ha a maga sajátos módján is.

Nem tette a fejére, s nem csupán tiszteletből. Nem is illett volna rá. A széles, golyó fejére a háromszögletű füleivel és dús fekete bundájával azok között. Nem volt tükör az otthonában, Boumont volt az élő képmása, nem volt szüksége rá. Ötlábnyi bundás test, majd olyan hosszú, minden lépésnél himbálódzó dús szőrzetű farok, háromszögletű száj és orr, felettük sárga szemek. Egy Tudor korabeli magisztra, a babonák boszorkányának famulusa, a termetes fekete macska, akit mestere és pártfogója Behemótnak nevezett el, s aki két évszázaddal később maga is Hermész ötödik septumának magiszterévé lett.

Egy macska, kezében a királyi koronával. Még jó, hogy egyetlen tükör sem volt az otthonában! Micsoda bizarr látványt nyújthat most! Kurta, ragadozó mosoly szaladt át az arcán, majd, mint egy régi rossz szokásként megnyalta az orrát a nyelvével.

„Bulgakov macskájának, aki felszállt a moszkvai villamosra.”