Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 45-46. fejezet

A jövő útjai / Novellák (522 katt) kosakati
  2022.10.15.

045.

Késő délután ébredtem… és nem is egészen magamtól. A kávé illata ébresztett fel. Egy kis asztalkán gőzölgött, az ágyam mellett. Martha az ágyam szélén ült, sötét, kávébarna, dúsan redőzött ruhája szétterült a takarómon.

– Akikó! Átalszod az ünnepet… – simogatta meg keskeny, finom kezével az arcomat.

Az ajtóban Dalma állt, szintén teljes ünnepi díszben. A gesztenyebarna hajával teljesen azonos árnyalatú ruhaköltemény szépen hangsúlyozta ki remek alakját, büszke tartását. Ezek a csodálatos, érdekes szabású ruhák minden nőből szépséget, valóságos királynőt, a férfiakból elegáns, daliás herceget varázsoltak. Akárki is tervezte őket, nagy művész kell, hogy legyen… Valószínűleg sok művész sok munkája feküdt ezekben a csodákban…

A kávé és a zuhany után megkezdődött az én átváltozásom is.

Először a hófehér, ujjatlan, mélyen dekoltált fátyoltunika került rám. Aztán Martha a dúsan redőzött, homok-sárga, ingszerű ruhát segítette rám. Dalma segített belebújni a gazdagon hímzett, gyöngyökkel díszített selyemmellénybe. Ez nem is volt olyan könnyű az ingruha hosszú, bő ujjai miatt. A rövid mellényke után az öv következett, amire oldalt rágomboltuk az összehajtott, kapucnis bársonykabátkát és a felfújható bársony ülőpárnát. Felkerült a lábamra a gyöngyökkel díszített, bársonycipellő is. Felperdülő, hegyes orrával, lapos sarkával olyan volt, mint Bifi törökös, kis papucsa. Kényelmes volt és könnyű, öröm volt benne a járás. Végül a homok-sárga gyöngyökből fűzött nyakék került fel rám.

A hatalmasnak tűnő ruha pihe-könnyű volt. Ahogy körbefordultam valósággal úszott körülöttem a levegőben, mintha vízben forogtam volna.

– A sivatag tündére… – nevetett Dalma.

Hát egy tündérnél valamivel nehézkesebben tudtunk elhelyezkedni kétszemélyes gömbünkben. Nem nyújthattunk valami tündéri látványt, ahogy ruháinkkal birkózva bekecmeregtünk a járműbe. Nem bántuk volna, ha legalább három kezünk van, mikor mesés kelméinket eligazítottuk az üléseken.

– Ezer szerencse, hogy ezek a szerenai anyagok egyáltalán nem gyűrődősek – mondta Dalma.
– Ha azok lennének, elég tündérietlenül néznénk ki, mikor kiszállunk… – bólogattam – Tényleg… Nem is láttam vasalót, se Terezánál, se az áruházakban…
– Ez is egy olyan dolog – mondta Dalma –, amitől az itteniek igen bölcsen megszabadultak.
– Nem kell vasalni… Hát ez tényleg a paradicsom… – mondtam gúnyosan, kissé sokallva Dalma állandó lelkendezését.

De Dalma most nem vette a lapot, nem volt kedve vitatkozni.

A sok ezer gömböt nézte, ahogy rajzottak az öböl felett. Csúcsforgalom volt, sokan elindultak már az éjszakára kiválasztott helyük felé. Automatára kapcsoltunk, és átvágtunk a gömb-felhőn, végigrepültünk a park nyugati szélén, és leszálltunk a tizennégyes kapunál.

Arik sziklájához gyalogosan folytattuk az utunkat.

Hajónk legénysége már ott gyülekezett a tisztáson, a hatalmas szikla tövében. Ünnepi ruháikban pont olyanok voltak, mint a parkban sétáló, boldog szerenaiak… Összeszorult a szívem… Nekünk miért nem adatott meg az a szerencse, hogy ide szülessünk? Nekünk miért kell megtagadni, elhagyni a hazánkat, ha itt akarunk élni? Mi talán rosszabbak vagyunk? Talán mégiscsak van lélekvándorlás, és a szerenaiak már kiérdemelték, hogy ide szülessenek?

– Nem, nem. Csak egy életünk van… – hessegettem el a csábító gondolatot.

Végignéztem társaimon egyenként, de egyiküket sem találtam olyan rossznak, bűnösnek, hogy ne érdemelné meg a szerenai életet… Vagy csak elfogult vagyok, mert közel állnak hozzám? Közel állnak, hiszen együtt töltöttük el az utóbbi három évet. Együtt voltunk a hosszú úton, összezárva a hajóban. Együtt fedeztük fel a távoli bolygót, ami lakható, és a másik kettőt, ami lakhatóvá tehető. Veszélyes expedíciókon vettünk részt a bolygók felderítésekor, vizsgálatakor. Ismertem minden gondolatukat, minden rezdülésüket… Itt, a szerenán kicsit szétszéledtünk, mindenki a maga útját járta, de ez a megfeszített munka és a fárasztó utazás után természetes volt…

Szeretettel néztem végig rajtuk, hiszen a három év alatt szinte egy családdá váltunk.

Emma úgy viselte a beage pompát, mintha beleszületett volna, mintha a sajátja lenne, mintha már a nagymamája is ezt hordta volna.
Nil szőke feje is tökéletesen egészítette ki a kávé-herceg jelmezét…
Alex őszes körszakálla kitűnően illett olajzöld öltözékéhez.
Engor pedig egyenesen tökéletes volt tört-fehér ruhájában.

Mind, mind megtalálták azt a formát és árnyalatot, ami legjobban kifejezte egyéniségüket, mintha igazi, született szerenaiak lettek volna.

– Van akinek ez csak egy szép emlék lesz egy jó kis jelmezbálról, van akinek pedig a szerenaivá válás kezdete, a beilleszkedés első lépcsőfoka… – gondoltam.

A csoport lassan szétoszlott. Komjaink segítségével megkerestük, és elfoglaltuk kijelölt helyeinket.

A lemenő nap utolsó sugarai valószínűtlen árnyalatokba burkolták Arik hófehér szikláját. A keleti égbolt felhői még egy kis ideig narancsos fényekben játszottak, aztán ránk zuhant az éjszaka bársony feketesége.

Csak a csillagok ragyogtak.

046.

Sokáig fészkelődtem a számomra kijelölt helyen, mire kényelmesen el tudtam helyezkedni. Leterítettem a fűbe a bársonykabátkát, leheveredtem rá, és miután felfújódott a kis bársonypárna, azt a fejem alá tettem. Úgy gondoltam, fütyülök a virrasztásra, inkább alszom egy jót…

Úgy éreztem, én már végiggondoltam a végtelen és az egyén kérdéseit… ott délen, az óceán fölött. Ott, akkor én már átéreztem a végtelent, és feloldódtam benne egy pillanatra… Én már megtartottam az ünnepet… külön… egyedül…

De nem jött álom a szememre… Martha kávéja úgy látszik túl erős volt.

A többiekre gondoltam…

Valószínűleg ők is fészkelődnek, és nem tudnak mit kezdeni ezzel az ünnepi virrasztással. Biztos lesz köztük olyan, akinek sikerül egy jót aludnia a finom, friss levegőn…

Le merném fogadni, hogy például Nil egy félórán belül horkolni fog. Nil… egyszerű, boldog lélek. Talán elszív egy-két cigarettát, Terezára, álmai megtalált asszonyára gondol, Terezára, aki most a tóparton ül a kisfiával, és az élet nagy kérdéseiről mesél neki… Aztán hamar elalszik… Talán álmodik is… Talán éppen a PX rendszerről… Talán a Pix-13 bolygóról, ahol megszállottan, de eredménytelenül kereste azt a titokzatos élőlényt. Tanulmányozni szerette volna, de a visszavonult, titokzatos lényt mindig csak a szeme sarkából látta, és nem sikerült megfognia, vagy legalább értékelhető felvételeket készítenie róla. Eljöttünk anélkül, hogy az egyetlen őshonos, nem növényi életformát rendesen megvizsgáltuk volna. Engor akkor azzal zárta le a vitát, hogy „majd a következő expedíció rendesen megvizsgálja”.

Emma vajon fényképez is, vagy csak szemléli a csillagokat ma éjjel? Ő képes még a majdnem semmiről is művészi képeket készíteni… Végigfotózta mind a három bolygót, amit felfedeztünk. Rengeteg képet készített a lakatlan világok sziklás, sivatagos tájairól, és a Pix-13 különleges növényeiről. Eszembe jutott a sok ezer fotó, a sok rajz, vázlat, ami Emmának mind-mind édes gyermeke volt… Minden reggel elénk tárta kincseit, az előző nap termését… és, mint sivatagban a vándor a vizet, úgy szomjazta az elismerést. Nia kiállítási lehetőséget ígért neki, de Bifi esküvője után cserbenhagyta Emmát. Ennek ellenére pár nap múlva megnyitja Lanával közös, nagyszabású kiállítását az Agóra egyik kiállítótermében. Ő aznap lesz majd igazi, boldog szerenai…

Egy ideig hanyatt fekve néztem a csillagokat, aztán inkább felültem. Eszembe jutottak a lamdás dobozaim. Elővettem az egyiket. A gyümölcsök kellemes íze, illata felüdített. Egyre kevésbé voltam álmos.

Rodira, és Bifire gondoltam… Rodi itt van valahol a szikla környékén, és fülhallgatójával valószínűleg kedvenc punk-rock zenéjét hallgatja…

De Bifi hol lehet? Megpróbáltam kitalálni, hogy milyen helyszínt választhatott a lány. Talán Martháék szigetén ül a parton? Talán valahol a parkban van? Talán a tengerparton? Talán valahol egészen máshol? Nem erőltettem a találgatást, hiszen nem ismertem annyira, hogy kitalálhattam volna a gondolatát.

Nia is nézi valahonnan ugyanezeket a csillagokat… Vajon lecsillapodott már? Elcsendesedett a lelkében a vihar? Vagy él még benne a gyűlölet, és újabb terveket eszel ki, hogy megszabaduljon tőlem és Roditól? …a földiektől …a problémáktól… Elkeseredetten védi megszokott, jól berendezett, kényelmes világát, és személyes sértésnek veszi azt, hogy itt vagyunk.

Dalma biztosan tervezget… Újabb lakásokat, kerteket, ruhákat álmodik meg. Ő egy igazi fészekrakó… Még a hajóban azt a sivár kicsi kabint is olyan otthonossá, kedvessé tudta tenni. Egészen lakható kis kuckó volt. Alig látszott rajta, hogy eredetileg csak egy rideg fémdoboz. Ő biztosan otthon fogja magát érezni az új életében. Akárhányszor is rendezi át majd a lakását, szeretett nagyapja képe ott fog állni a kom-asztalán, és neki így már kerek is a világ…

Martha és Noel úgy tudom, a szigeten töltik ezt az éjszakát… Ha végiggondolják szép, hosszú életüket, nekik talán rövid is az éjszaka. Ha csak a szűk családi kör jut az eszükbe, és a legközelebbi barátok, az is több száz embert jelent. Milyen gazdagok is ők ketten… és ezt nem anyagi értelemben értem.

Evan biztosan ott ül a töredezett, borostyánnal benőtt kő előtt…
…”…látomás lesz létezéssé,
létezés lesz látomássá…”
Talán arra gondol, hogy létezés, vagy látomás vagyok-e a számára…

Már mindenkit sorra vettem gondolatban, és rá kellett jönnöm, hogy nem kerülhetem ki azt, aki, ami leginkább foglalkoztat… aki folyton előjön, átdereng minden gondolatomon… Igen. Engor.

Ő talán már a hazavezető utat fürkészi a csillagok között. Őt annyi minden várja haza… A felfedező dicsősége, a tudósok kíváncsisága, a népes rokonság, a széles baráti kör, a családi cég, a professzori állása a bolygókutató intézetben… Neki ott van az élete a Földön. És bízik benne, hogy ami az övé volt, az még most is az övé. Hisz benne, hogy lényegében nem változik semmi, éppen csak hazavisz néhány értékes trófeát a vadászatról. Vállalja a legnagyobb kockázatot is azért, hogy ne veszítse el azt, amit elért, hogy pontosan ott folytassa az életét a Földön, ahol az expedíció miatt félbehagyta. Neki van mit folytatnia. Nem úgy, mint nekem. Nekem, akinek mindenképpen új életet kell kezdenem, mivel az eddigit teljesen lezártam. Új életet, vagy itt a Szerenán, vagy a Földön…Jobb lenne itt, a Szerenán, de tudom, hogy Engort nem tarthatom itt, bármennyire is szeretném…

De miért kell nekem választanom Engor és a Szerena között? Mikor végre megtaláltam a nekem való helyet, és a nekem való társat, miért kell az egyikről lemondanom? Milyen buta tréfája ez a sorsnak?

Hosszú volt az éjszaka, sok minden az eszembe jutott. Végiggondoltam az egész életemet.

Néhány dolgot szívesen átlapoztam, vagy kihúztam volna… de hát az élet nem egy könyv, sajnos nem lehet kitépkedni belőle a lapokat. Végigpörgettem magamban életem filmjét; földi éveimet, az expedíció kemény, de izgalmas három évét, és az itt eltöltött napokat… Újra, meg újra a „menni, vagy nem menni?” dilemmájánál kötöttem ki. Az eszem egyre inkább azt diktálta, hogy maradjak itt, de valami irracionális érzés mégis hazahúzott a Földre. Honvágy, a szülőföldhöz való ragaszkodás, csapatszellem, csordaszellem, szerelem, összetartozás, szenvedély…? Valami irracionális mindig csúnyán belezavar a tiszta logika érvelésébe…

A „tisztánlátás reggele” úgy jött el számomra, hogy egyáltalán nem láttam tisztán. Annyit azért tisztáztam magamban, hogy nincs értelme minden percemet feszültségben tölteni, a döntés súlya alatt görnyedve végigszenvedni. Nem görcsölök hát tovább ezen a problémán, és kész! Úgy döntöttem, hogy nem döntök, majd csak a start pillanatában.

Ilyen módon felszabadulva a nyomás alól derűsen fogadtam a felkelő nap első sugarait.

Lassan elkezdtem lebontani magamról bonyolult öltözékemet. Szerenai szokás szerint szépen összehajtogatva elhelyeztem a fűben, hogy az MHH-k dolgozói majd könnyen összeszedhessék.

A friss, hajnali szélben kissé borzongtam hófehér fátyoltunikámban, de ez most egyáltalán nem rontotta el a kedvemet.

Előző oldal kosakati