Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 39-40. fejezet
039.
Utálok ruhástul fürödni és jó nagyot nyeltem a híres gyógyvízből is, de ez most egyáltalán nem zavart. Nagy kő esett le a szívemről, amikor meghallottam Evan hangját. Úgy éreztem, most megoldódnak az utazási gondjaim… legalábbis bíztam benne, hogy Evan majd megoldja. Kicsit elszégyelltem magam, mert mindig büszke voltam rá, hogy önálló, határozott, szabad és független nő vagyok. Most pedig úgy örültem Evannak, mint egy kis óvodás, akiért eljött az apukája, hogy hazavigye…
– El fogok késni a bírótól. Életfogytiglan sittre vágnak… – próbáltam jópofizni már a parton, de még csurom vizesen.
Ezt voltaképpen kérdésnek szántam, szerettem volna megtudni, mégis mire számíthatok, de nem kaptam kielégítő választ. Adele keresett nekem egy szárítkozó fülkét, és mikor teljesen rendezett külsővel kiléptem, kedvesen elköszönt. Evan pedig csak annyit kérdezett, hogy:
– Indulhatunk?
– Hová? – kérdeztem még mindig abban reménykedve, hogy elkerülhetem a tárgyalást… hogy Evan elintézte…
– Hát a bíróhoz – mondta Evan megfejthetetlen arckifejezéssel.
– Nem is gondoltam komolyan, hogy megúszhatom… – morogtam magamban, kissé csalódottan.
Mozgólépcsőn le, mozgójárdán végig egy tavas barlangon, aztán keresztül sétáltunk néhány gőzölgő medence közt, lifttel felmentünk egy áruház középső szintjére, végigsétáltunk egy üvegtetejű, hosszú folyosón, aztán mozgólépcsőn lefelé, újra folyosó, most üvegtető nélkül, újra kupola, megint folyosó, keresztül egy szálloda éttermi szintjén, megint folyosó, mozgólépcső… és már oda is értünk a kórház gömbállomására.
Útközben többször is próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de Evan mindig azzal rázott le, hogy: „Gyerünk! Gyerünk! Elkésünk.”. Ezenkívül Therma szépségeiről magyarázott, de a kedves, bőbeszédű Adele után már nem sok újat tudott mondani a témáról. Mikor a kérdéses ajtóhoz értünk, csak intett, hogy lépjek be, ő pedig leült a folyosón egy székre, hogy megvárjon.
Vegyes érzelmekkel léptem be az ajtón. Szorongás, kíváncsiság, bűntudat, és bosszankodás keveredett bennem. A kis szobában egy idős, terjedelmes, kávébarna bőrű, ősz hajú asszony fogadott. Az asztalán kis táblácska állt, „Vilma Okuma Brown bíró Közlekedési Hatóság Therma” felirattal. Felnézett az előtte fekvő iratokból, és hellyel kínált.
– Közbiztonsági légtérsértés… gömbrongálás… – tért azonnal a lényegre. – Ha szerenai állampolgár lennél, akkor ezért bírságot kellene kiszabnom, egyhavi elzárást, kárrendezési munkanapokat, és legalább négy-öt havi eltiltást a gömbvezetéstől, végleges eltiltást a gömboktatói, és a gömbtaxis munka esetleges, jövőbeli végzésétől.
Nem szóltam egy szót sem, vártam a folytatást.
– Két lehetőséged van – folytatta. – Vagy kéred a szerenai állampolgárságot, és elfogadod a szerenai bírósági ítéletet, vagy átadom az ügyedet a földi csapat vezetőjének, Engornak.
– Mennyi gondolkodási időm van? – kérdeztem.
A bírónő elmosolyodott, az asztalra könyökölt és ökleire támasztotta nagy, kerek fejét.
– Ti földiek mindig ilyen nehézkesek vagytok? – sóhajtotta. – Miért nem tudsz most dönteni? Nem tudod, mit akarsz?
– Nekem is jobb lenne, ha tudnám, de nem tudom… – mondtam őszintén.
– Jaj, kislányom! Most mit csináljak veled? – vakarta a fejét.
Mivel erre nem tudtam mit mondani, a bírónő megnézett ezt-azt az asztali komjában, vágott néhány grimaszt, aztán csak megoldotta a kérdést.
– Elfogadom a halasztási kérelmedet. Mivel előttem, mint hatóság előtt személyesen megjelentél, és nem vitattad a légtérsértés, és a rongálás tényét, ez egy tiszta ügy. Csak a te státuszod nem tisztázott. Nem akarom számodra elrontani az ünnepet, ezért úgy döntöttem, hogy az ünnep utáni első tíz munkanapon belül tisztáznod kell a státuszodat, és ettől függően vagy Engor bírálja el az ügyedet, vagy bemehetsz bármelyik gömbállomásra, hogy folytassák le a megkezdett eljárást.
A bírónő felállt, és kezet nyújtott.
– Holnapra, és holnaputánra, az ünnep két napjára visszakapod a felfüggesztett gömbhasználati jogodat, aztán rajtad múlik, hogyan tovább – köszönt el, és utamra engedett.
Kissé megilletődve megköszöntem a türelmét, és kiléptem a folyosóra.
– Engornak azért majd kell valamit mondanod… – mondta Evan ebéd közben.
Therma legszebb kupolája alatt ültünk, pálmák, és gőzölgő medencék között. Ebben az étteremben azonban szépen faragott, a medencébe pottyanástól megvédő kőkorlát vette körül az asztalokat.
– Nem fog faggatni – válaszoltam. – Ő mindig csak egyszer kérdez meg valamit. Ha nem válaszolok, azt úgy értelmezi, hogy nem tartozik rá, hogy nem akarom neki elmondani. Ha én mégis visszatérek az egyszer már félresöpört témára, akkor viszont érdeklődéssel hallgat meg.
– Birka türelme lehet a te Engorodnak… megérdemelné, hogy őszinte légy hozzá.
– Ez nem őszinteség kérdése. Csak van ami rá tartozik, és van ami meg nem. Ő ezt tiszteletben tartja, és én ezt nagyon értékelem benne. Ő sem mond el nekem mindig mindent, és én sem faggatom. Egy kérdést én is csak egyszer teszek fel. És ezt ő is nagyon értékeli. Aki halálra fog szekírozni a kérdéseivel, az Dalma lesz.
– És neki mit fogsz mondani?
– Majd mesélek neki az épülő városról, a magnóliai taps-üvegről, meg a thermai gyógyvizekről…
– Szóval a mellébeszélést választod.
– Jogom van hallgatni… arról, amivel kellemetlen helyzetbe hozhatom magam. Ez jogos önvédelem.
– És a hallgatás megoldás a problémákra?
– Nem. De lehetőséget ad arra, hogy amit nekem kell megoldanom, azt én oldhassam meg egyedül. Nem akarom másra hárítani a döntés felelősségét.
– Ha mégis segíthetnék… mond el… én nagyon szívesen… – kereste a szavakat Evan.
– Igen. Szükségem van segítségre, de nem egészen ebben a kérdésben…
– Hanem?
– Szeretném tudni, hogyan jutok vissza mielőbb Aranykagyló-városba. Szeretném tudni, mire számíthatok, pontosan mivel jár az, ha elfogadom a szerenai bíróság ítéletét. Szeretném tudni, mekkora bírságról beszélt a bírónő, hogy működik itt az „elzárás”, mit értenek „kárrendezési munkanapokon”.
– Ami az utazást illeti, amiatt ne fájjon a fejed. Megígértem Engornak, hogy időben ott leszel a Zord-fennsíkon. Hamarosan jelentkezik az a jármű, amivel útnak indulhatunk. Nem fogsz lekésni a megbeszélésről.
Nagy kő esett le a szívemről, Evan pedig folytatta.
– Mivel GAUT számlád van, a bírság a te esetedben csak jelképes összeg lesz. Nincs értelme, hogy a Királyi Kincstár a Királyi Kincstárnak fizessen. A bírsághoz csak azért ragaszkodik a hatóság, hogy a számládon nyoma legyen a bírság tényének. Akinek nincs GAUT számlája, annál a bírság összege a cselekmény elkövetése pillanatában fennálló számlaegyenlegének a nyolcvan százaléka is lehet. Az „elzárás” ilyen esetekben kom korlátozást jelent. A Szerenán is van olyan hely, ahová a veszélyes, súlyos bűnt elkövető embereket szó szerint elzárják, de ebben az esetben csak az egyszerűbb formáról van szó. A kom korlátozás azt jelenti, hogy meghatározott ideig csak napi egy órán keresztül tudod használni a komodat. Egy óra áll a rendelkezésedre, hogy utazz, és beszerezd azt, amire szükséged van. A nap többi órájában a komod minimum üzemmódban működik csak. Diagnosztikai, vészjelző műszerként működik, de nem tudsz vele vásárolni, gömböt hívni, és kommunikálni… még a hálóval sem. Volt már benne részem… egyszer, régen… iszonyú kényelmetlen. A kárrendezési munkanapok az okozott anyagi kár enyhítésére valók. Mint tudod, a szerenaiak minden hónapban húsz napra kapnak munkabeosztást, húsz napjuk pedig szabad. A kárrendezési munkanapokat a szabadnapok terhére jelölik ki, általában valami nem túl népszerű munkahelyre, és ezekért a napokért nem jár jövedelem. Pontosabban az értük járó jövedelmet egyenesen a károsultnak utalják át.
– Közvetlenül a károkozó téríti meg a teljes kárt? Nem fizet a biztosító?
– Nem. Nincs biztosító.
– Egek! Életem végéig dolgozhatok az összetört gömb miatt?
Evan elnevette magát.
– Azért annyira nem szigorú a helyzet. Az olyan károkat, amiket egy év alatt le tud dolgozni a károkozó, azokat száz százalékig meg kell fizetnie. Mivel egy hónapban csak öt kárrendezési munkanapot lehet elrendelni, a maximális kárrendezési kötelezettség ötven munkanap jövedelme. A kimagaslóan nagy károknál, és a visszaesőknél száz munkanap jövedelme a felső határ. Az ezen felüli kárösszeget a kárt szenvedett a Királyi Kincstártól kapja meg a bírói ítélet alapján, automatikusan.
– Szóval a kisebb károkat meg kell téríteni, a nagyobbakat pedig nem egészen? Ez nem igazságos…
– Előfordul, hogy valaki akkora kárt okoz, hogy egy élet munkájával sem tudná kifizetni. Mégsem lehet valakit egész életére rabszolgamunkára kényszeríteni. Ezért a károkozó által meg nem térített részt a Királyi Kincstár intézményesített királyi kegyelem alapján vállalja át.
– És mi történik a nem anyagi károkkal? Súlyos testi sértés, gyilkosság…
– Az már teljesen más kategória. Azt már nem lehet bírsággal, kárrendezési munkanapokkal, és kom korlátozással megúszni.
– Szóval azért itt is vannak börtönök.
– Egy börtönsziget van.
Valószínűleg még sok érdekeset megtudtam volna a szerenai jogrendszerről, kártérítési rendszerről, de Evan komja hívást jelzett.
– Indulhatunk – mondta.
040.
Még fel sem keltünk az asztalunktól, mikor hirtelen kitört a következő vihar. Riadtan kaptam fel a fejem az első villám hatalmas csattanására. Evan jóízűen nevetett.
– Most persze azt hiszed, hogy itt ragadunk… Ne aggódj, kiviszlek innen.
– De hogyan? – intettem a kupola felé.
– Az óceán felszíne alatt kerüljük ki a vihart.
– Tengeralattjáróval?
– Nem egészen…
Eszembe jutottak azok a szürke gömbök, ott a Dian vulkánnál. Egy ilyen hozott be a kórházba…talán most is egy ilyennel fogunk utazni… Akkor nem túl sokat láttam belőlük… A helyzet, és a körülmények nem adtak lehetőséget az alapos megfigyelésre… Hát most megnézhettem őket alaposan.
Először nem értettem, hogy miért nem fölfelé, a gömbállomás irányába tartunk, de aztán kiderült, hogy miért lefelé haladunk a liftekkel, és mozgólépcsőkkel. Evan egy tágas barlangba vezetett. A barlangban lévő, sötét vizű tó felszínén három szürke gömb lebegett. Nagyobbak voltak, mint gondoltam.
A vulkánnál magasan fölöttem köröztek, akkor a távolság miatt nem tudtam megítélni, hogy mekkorák. Most jól láthattam, hogy jóval nagyobbak a szokásos, városi gömböknél. Már így, ránézésre, kívülről is sejtettem, hogy ezek jóval többet tudnak és bírnak, mint az átlátszó, városi gömbök. Nem tévedtem. A különbség legalább akkora volt, mint egy kenu, és egy hadihajó között. Az egyik gömb a parthoz simult, és kinyitotta az ajtaját.
– Miért jött értünk három gömb? – kérdeztem – Egy is elég nagy… Ez nem mond ellent a híres szerenai takarékosságnak?
– Mint a Katasztrófa-csoport vezetője, Aranykagyló-városon kívül nem utazhatok egyedül. Ez biztonsági előírás, és nem mond ellent a takarékosság követelményének. Az lenne a pazarlás, ha velem, vagy a gömbömmel valami olyan történne, ami cselekvőképtelenné tenne, és a szervezetnek percekig nem lenne döntésre jogosult vezetője.
– Percekig?
– Ha meghalnék, percekig tartana, amíg a királynőhöz eljutna az információ, és új vezetőt nevezne ki. Ez idő alatt sebezhető lenne a Szerena. Ez megengedhetetlen.
– Nincs helyettes vezető, aki automatikusan átvenné…
– Van. De az is percekig tartana, amíg a királynőtől megkapná a vezetéshez szükséges speciális információkat… És csak ideiglenesen vehetné át, nem teljes hatáskörben… percekig rés lenne a biztonságon.
– És ki támadná meg a Szerenát, vagy a Katasztrófa-csoport vezetőjét? – kérdeztem.
– Remélem, senki – nevetett Evan. – Szeretek élni… De mindig fel kell készülni minden lehetséges, és lehetetlen esetre is. Ez a Katasztrófa-csoport dolga.
A gömbben, amibe beszálltunk, ült két szürke egyenruhás férfi. Nem kis meglepetésemre az egyikük Rodi volt. Tűzvörös hajtaréja kétmilliméteresre volt levágva, hogy beférjen a sisak alá, de még így is feltűnően virított.
– Nocsak! Milyen gyors karrier! – köszöntöttem Rodit. – Máris a főnöki gépen?
Rodi erre csak egy félszeg mosollyal, és egy kis vállrándítással válaszolt.
– Egyébként hogy érzed magad, mint vadonatúj szerenai állampolgár? – kérdeztem.
– Ne is kérdezd! – felelte – Majdnem kirúgtak a Szerenáról.
– Na, azért az még a majdnemtől is elég messze volt… – szólt közbe Evan.
– Egek! Elmondaná valaki, hogy mi mindent aludtam át? – kérdeztem.
– A Nagytanács ülésén Nia tett egy javaslatot – kezdett bele Evan. – A vulkánnál tett kirándulásod hírére felvetette a Nagytanács előtt, hogy Rodit, és téged ki kellene utasítani a Szerenáról, mert közveszélyesek vagytok.
– Te is? – csodálkozott Rodi – Te is vízi-gömböztél, vagy mit csináltál?
– Hát, éppen gömböztem… – mondtam, és egy kézmozdulattal csendre intettem Rodit. Örültem, hogy nem tudja, mit csináltam…
– Agnyeszka telebeszélte Nia fejét, hogy szabaduljon meg tőletek. Édesanyját, Agáta hercegnőt is meggyőzte, hogy támogassa a javaslatot. Niától tudott a te esetedről, és úgy gondolta, ez a legjobb alkalom arra, hogy támadja Rodit. Nia eredetileg a Királyi Hírcsatornán be akarta mutatni a vulkános produkciódról készült felvételeket. De nem tehette meg, mivel Vilma bírónő „magánéleti eseménynek” minősítette, és így a beleegyezésed nélkül nem lehetett leadni. Ráadásul a thermai kórház pszichológusa a nyilvánosság mellőzését javasolta. Így aztán a hírcsatorna csak annyit közölt, hogy kisebb balesetet szenvedtél, és a thermai kórházban pihentető altatással kezelnek. Niáék a szavazásnál kisebbségben maradtak. Győzött a szerenai vendégszeretet, bizalom, és optimizmus, és persze nem akarták szétválasztani a fiatal házaspárt sem. Rodit a törvény szerint nem is lehet kiutasítani, mivel ő már szerenai állampolgár. Téged éppen lehetne, de hát Nián kívül senkinek nem vagy útban. Nia a te esetedre hivatkozott. Azt mondta, az egyik földi hiába tesz úgy, mintha helyes útra térne, akad egy másik, aki még veszélyesebb… És egyáltalán, a földiek mind megbízhatatlanok. Beszéde dühös kirohanás volt ellened, és Rodi ellen. Érveléséhez felhasználta a mindenfelé lebegő, jelenlévő mikró- és nano-kamerák felvételeit is Bemutatta azt a felvételt is, amin Rodi vadul szántotta a vizet és veszélyeztette a strandolók életét. A hatást azonban nagyban rontotta az, hogy a földiek is azonnal ugrottak menteni. Bemutatott egy olyan felvételt is, amin Bifi Rodi ölében ül, és együtt vezetik a gömböt. Ezzel azt akarta demonstrálni, hogy Rodi nem fér a bőrébe, hanem újabb balesetveszélyes dolgot talált ki. Ezzel viszont melléfogott, mert ezt az utazási módot senki sem tartotta veszélyesnek, inkább bájosnak és kedvesnek ítélték. Végül bemutatta a te esetedet is, de a Nagytanács megerősítette Vilma bírónő döntését; a felvétel nem titkos, de nem kell hírként kezelni, és propagálni. Nia tehát saját csapdájába esett. A szerenaiak nem szeretnek fontos döntéseket érzelmi alapon meghozni. Így aztán az indulatos Nia maga ellen hangolta a Nagytanács tagjait. Mire én emelkedtem szólásra, addigra már senkit nem kellett meggyőzni arról, hogy vessék el Nia javaslatát.
– Anyósok gyöngye… – morogta Rodi, és a fejére húzta a sisakját.
Evan is felvett egy sisakot, és felém is nyújtott egyet. Megmutatta, hogyan kell felvenni, és hogy hogyan kell a személyes mob-komommal aktiválni a sisak kommunikációs rendszerét.
– Személyes mob-kom nélkül ezek is épp olyan üres, használhatatlan gépek, mint a fali-komok. – magyarázta.
Kényelmesen elhelyezkedtünk az ülésekben, amik azonnal be is kötöttek minket. A biztonsági öv is másmilyen volt, mint a városi gömbökben. Inkább olyan volt, mint egy mentőmellény, térdig rám simult.
– Ez a mentőmellény rögzíti hozzád az ülést, és az egész mentő felszerelést – magyarázott tovább Evan. – Katapultálás esetén veled repül ki a gépből az ejtőernyő, az oxigén-palack, a felfújódó mentőgömb, és a többi szükséges felszerelés.
– Eddig sem kedveltem Niát – tértem vissza előző témánkhoz. – De most már legalább konkrét okból utálhatom.
– Hát, jól megkevertétek az érkezésetekkel az itteni állóvizet – mondta Evan. – De nem baj. Így legalább sok minden a felszínre került. Például kiderült, hogy Niát mennyire az érzelmei vezérlik, hogy mennyire el tudja magát ragadtatni… Eredetileg pártolta a Földdel való kapcsolatfelvételt, de miután Rodi „elvette” tőle a lányát, kibújt belőle a sárkány. Pillanatnyilag szabályosan tüzet okád a földiekre. Az is kiderült, hogy Agnyeszka nem alkalmas arra, hogy pár év múlva beüljön a Nagytanácsba, és részt vegyen a Szerena vezetésében. Túlságosan mélyen él a szívében a gyűlölet. Jobb is, hogy ez még most derült ki. Majd szépen kibuktatom az Elmer Főiskoláról…
A gömbök bezáródtak, és végre elindultunk. Kívülről átlátszatlan járműveink belülről átlátszóak voltak, így jól láthattam a tó sötét vizét, a szeszélyes formájú, éles sziklákat, amik mellett egy víz alatti alagútban elhaladtunk. Kicsit megkönnyebbültem, amikor a sziklás alagútból kiúsztunk az óceánba. Magasan fölöttünk a vihar vadul korbácsolta a felszínt. Fantasztikus látvány volt, ahogy a villámok fentről megvilágították a hatalmas, háborgó víztömeget.
Néhány perc múlva elmaradt mögöttünk a vihar, csendesebb vizekben haladtunk. Lassan emelkedni kezdtünk. Hamar elértük a víz felszínét, de itt nem álltunk meg, hanem folyamatosan tovább emelkedtünk a levegőben. Mikor elértük az utazómagasságot, azt hittem, végre a főváros felé vesszük az irányt, de tévedtem. Továbbra is csak emelkedtünk, emelkedtünk…
– Hová a csodába… – kezdtem idegeskedni.
– A pokolba vágytál – nevetett Evan –, de én inkább a mennybe viszlek…
– Mégis hová… – kérdezősködtem volna tovább, de a sisak a számra és az orromra csatlakoztatta az oxigénmaszkot. Kis idő múlva prüszkölve szabadultam meg az arcomról leváló maszktól. Nagy levegőt vettem, hogy folytathassam a félbehagyott méltatlankodást, de elállt a szavam… a látványtól.
Fejünk felett, messze, magasan a Szerena, mint kék üveggolyó… talpunk felől egy szürkés sziklatömeg, az egyik hold felszíne száguldott felénk. A száguldás ereszkedéssé szelídült, és kis idő múlva megláthattam a sziklák közt megbújó építményeket. Megbújtak, gigantikus méreteik ellenére. A természet alkotásai, a hatalmas sziklák közt szerényen simultak a tájba az emberek művei, hiszen azok csak emberi mértékkel mérve voltak hatalmasak.
– A Csandra-1. Bázis – mondta Evan.
Evan hosszasan magyarázott a holdakról, amiket Csandrának, és Lúnának neveztek el, a rajtuk épült erőművekről, a bázisokról, az űrhajókat építő dokkokról… Én csak bámultam, és bólogattam. Végül csak ennyit tudtam mondani:
– Engort kellett volna elhozni ide, nem engem. Én a műszaki dolgokhoz nagyon nem értek…Csak a csodálatos látványt tudom értékelni.
– Engor járt már itt – lepett meg Evan. – Sőt, a Lúnán is. Nia elhozta egyszer, …még Bifi esküvője előtt.
– Nem is említette nekem… – szaladt ki a számon.
– Nyilván volt fontosabb megbeszélni valótok is… – mentegette ösztönösen a másik férfit Evan.
– Hát, sok mindent megbeszéltünk – gondoltam –, de úgy látszik, sok mindent nem…
Gömbünk egy kisebb kupolához közeledett. A kupola közepe szétnyílt, mi pedig beleereszkedtünk. A kupola teteje összezárult felettünk, és néhány perc várakozás után alattunk nyílt szét egy másik kupola. Beleereszkedtünk a nyílásba, és végre szilárd sziklán landoltunk.
– Ha jól tévedek, űrhajóstul zsilipeltünk… – kérdeztem Evant.
– Majdnem… – mosolygott Evan, miközben levette a sisakját. – Ez csak egy kis univerzális egység, amit először tengeralattjárónak, aztán pedig űrkompnak használtunk. Egy igazi űrjáró hajó nem fér bele egy ilyen kis zsilipbe. Akarsz látni egy igazi, szerenai űrjárót?
Persze, hogy akartam.