Linktár

Sugárvész áldásával

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/8 számában.

Ahhoz, hogy az ember megpróbáljon egyedül betörni egy reaktor-templomba, vagy nagyon bátornak, vagy nagyon hülyének kell lennie. Hogy Hymas melyik volt a kettő közül, arról fogalmam sincs, de megkísérelte a dolgot, és természetesen irgalmatlanul rábaszott. Az öcsém egy rövid segélykérést még küldött a Szövetségi Inkvizíciós Irodának, de ezután nem jelentkezett többé. Ki kellett hoznunk, mielőtt Sugárvész eretnek uránpapjai kicsinálnák.

Charrával egyszerű zarándokokként közelítettük meg a Pozitív Üregtényező Székesegyházát. Az Iroda pecsétgyűrűjét az őrsön hagytuk, és választott Fényhozónk ajándékait is gondosan álcáztuk, hogy ne ijesszük meg az odabent összeverődött ártatlan híveket. Én egy jellegtelen, fekete kabátot kaptam magamra, ami remekül eltakarta azt az Y alakú forradást, ami ott virított minden uránszívűnek a mellkasán, míg a társam fáslival bugyolálta be mindkét karját, hogy ne látszódjon a szálkás izmaiba ágyazott több tucat antracit, Kazánvér szénáldottjainak a szimbóluma.

A Pozitív Üregtényező főhajójában egész nap zajlott az imádság. Az Északi Államszövetség minden sarkából összeverődött hívők az üzemzavarok elkerüléséért, a szent és egyetlen láncreakció fennmaradásáért, és a Világmáglya minél fényesebb lobogásáért fohászkodtak hangos énekkel és vad tánccal, míg a kiégett fűtőelemekből emelt szószéken egy félmeztelen, fiatal uránpap dobálta magát kifordult szemmel és habzó szájjal. Az egész jelenetet áthatotta egyfajta primitív, állatias energia, ami engem is vonzott, de elég volt magam elé idézni Hymas arcát, hogy kiszakadjak a varázslatból.

Átnyomakodtam a hívők sűrű tömegén, és Charrával a nyomomban megcéloztam egy oldalajtót, ami a hivatalos tervrajzok szerint a Pozitív Üregtényező nyilvánosságtól elzárt részébe vezetett. Az apró, szinte már jelentéktelen bejárat a kereszthajó egy árnyékos beugrójában kapott helyet, jótékony távolságban az imádság vad káoszától. Természetesen őrizték, de azért nem olyan komolyan. Elvégre ki lenne olyan bátor vagy hülye, hogy megpróbáljon betörni egy reaktor-templomba?

Egy magas, kopaszra borotvált fejű uránpap állt az ajtóban, aki úgy bámult ránk, mintha a puszta tekintetével el tudna kergetni minket. A jámborabb hívőknél valószínűleg működött is a dolog, mi azonban nem zavartattuk magunkat, mentünk tovább.

– Sajnálom, de ez lezárt terület, testvérek! – Mikor már egyértelmű volt, hogy pusztán a nézésével nem jut semmire, a fickó felemelte a kezét, és közelebb lépett hozzánk. – Menjetek vissza imádkozni, vagy rójátok le a tiszteleteteket a szekunder kör szentélyében!
– Pedig nekünk azt mondták, ide kell jönni – az Iroda hírszerzése szerint a Pozitív Üregtényező teljes személyzetét megrontotta már a Sötétség, így nem kellett visszafognom magam.
– Mégis ki…

A testemben tomboló szent és egyetlen láncreakciónak hála villámgyorsan átszeltem a kettőnk közti távolságot, és egyetlen ütéssel beszakítottam a fickó gégéjét. Az eretnek szája néma, elkeseredett sikolyra nyílt, de torkából hang helyett csak elfojtott, fájdalmas sziszegés szakadt fel. Hosszú évek végtelen rutinjával elléptem a felém lendülő keze mellett, és kitörtem a nyakát. A teste azonnal elernyedt, de még azelőtt elkaptam, hogy a földre omlott volna, és az egyik árnyékos sarokba támasztottam. Ha valaki elég távolról nézte, és elég hülye volt, akár azt is hihette, hogy még él, csak elszundított.

Az Iroda legtöbb inkvizítora mindig árnyalatnyi fájdalommal beszélt azokról az esetekről, mikor a választott Fényhozója szolgáiból lett eretnekekre kellett lesújtania, de nekem sosem okozott problémát az ilyesmi. Mivel ezek az uránpapok már nem Sugárvész, hanem a Sötétség hívei voltak, nem érdemeltek több kegyelmet, mint a fronton nyüzsgő árnybábok vagy napfalók. Meg aztán ennyire északon így mentek a dolgok: lőj most, küldd a gyásztáviratot később.

– Ketten egy egész reaktor-templom ellen. Nem épp a legjobb kilátások, mi? – vigyorodott el Charra, miközben letekerte a fáslit a karjáról.
– Dolgoztam már szarabb esélyekkel is – vontam meg a vállam.

Egyszerű, de hatékony mantra volt ez, amit a fronton eltöltött hosszú éveim alatt találtam ki magamnak, és ami mindig beugrott, valahányszor szorult helyzetbe kerültem. A segítségével el tudtam hitetni magammal, hogy még nem értem el a mélypontot, hogy még van értelme küzdenem, hogy bármi történjék is, élve fogom elhagyni a harcmezőt. És működött, ezért is mondogattam folyamatosan, mikor úgy éreztem, hogy épp nyakig merülök a szarba.

– Fegyverek? – kérdezte Charra, én pedig nekiláttam kipakolni a kabátom alá rejtett kisebb arzenált.

Leginkább közelharcra készültünk, ezért rövid csövű géppisztolyokat és söréteseket hoztunk magunkkal, annyi lőszerrel, amennyit csak elbírtunk. Meg persze azokat a kibaszott gránátokat. Az undor és a félelem különös elegye villant át a testemen, mikor átnyújtottam Charrának a széles bőrövet, amiről négy szürke fémhenger lógott.

Xenongránátok. Minden uránszívű leggyűlöltebb ellenségei. Sugárvész kiválasztottjainak egy szippantás is elég volt a gránátban lapuló gázból, hogy a Xenon-135 bekerüljön a szervezetükbe, pár másodperc alatt megfojtva a szívük helyén dübörgő reaktort. Undorító, mocskos halál az ilyen, olyasféle, amit az ember a legrosszabb ellenségeinek se kívánna.

– Most mi van? – Gondolataim az arcomra is kiülhettek, mert Charra védekezőleg felemelte a kezét. – Komolyan sajnálod a Sötétség kutyáit?
– Majd ha eretnek szénáldottak ellen megyünk, akkor olyan alantas módon csinálhatod ki őket, ahogy csak akarod. De amíg Sugárvész egykori hívet kell kilyuggatni, addig maradunk a kulturált módszereknél.
– Csak bele ne haljunk abba a fene nagy kulturáltságodba – morogta a társam, miközben felcsatolta az övet, de azért nem piszkálta tovább a gránátokat.

Rutinosan ellenőriztem a fegyvereimet, majd kinyitottam a jelentéktelen faajtót, és beléptünk a Pozitív Üregtényező nyilvánosságtól elzárt részébe.

A főhajó mögött alvókamrák, laborok és adminisztratív helyiségek kusza labirintusa várt ránk. A falakra mindenhol a szent és egyetlen láncreakció képletét vésték, a folyosókat kisebb és nagyobb szentek szobrai díszítették, az ólomüveg ablakokon pedig Sugárvész legnagyobb tettei virítottak, az atom meghasításától kezdve egészen az első napbomba ledobásáig. A romlás és a Sötétség bűze azonban így is belengte a Pozitív Üregtényezőt. Egy torz, már-már szemfájdító ábra itt, néhány szentségtelen amulett amott. Igazán nem kellett veterán inkvizítornak lennünk ahhoz, hogy lássuk, ez a hely már rég nem a Fényhozókat szolgálja.

Óvatosan és módszeresen kutattuk át a reaktor-templomot, de Hymast sehol sem találtuk. Aztán belefutottunk az eretnekek laborjába.

A szoba tömve volt kényes műszerekkel, szétszerelt primer köri elemekkel és feliratuk szerint urán-tetrafluoridot tartalmazó hordókkal. Egykor Sugárvész technikai fölényének megőrzéséért dolgoztak itt az uránpapok, a Sötétség hívei azonban valami egészen másra használták a helyet. A bomlás bűze valósággal orrba vágott minket, amikor beléptünk. A gyomrom azonnal görcsbe rándult, a hátam mögött pedig Charra is elkáromkodta magát, mikor meglátta, mit találtunk.

A labor falára vagy tucatnyi uránpapot szögeztek fel, alighanem azokat, akik nem adták meg magukat a Sötétség csábításának. Volt, akinek levágták az orrát és az ajkát, míg másoknak a szemét égették ki vagy a bőrét nyúzták le. Ez azonban még nem volt elég, az eretnekek ugyanis az uránpapok mellkasát is felvágták, hátrafeszítve a húsukat és a bordáikat, feltárva a reaktorukat. Szívem a torkomba dobogott, ahogy végignéztem a halottakat, de Hymas szerencsére nem volt köztük.

– Ez meg mégis mi a fene? – nyögte a hátam mögött Charra, fejével a meggyalázott hullák felé biccentve.
– Mintha megpróbálták volna kicserélni az üzemanyagukat uránról valami másra – tippeltem. – Még tavaly láttam a Kölcsönösen Biztosított Megsemmisítés Bazilikájában egy kísérleti sóolvadékos reaktort, az nézett ki nagyjából így.
– Sót raktok az erőműveitekbe? Elcseszett technológiáitok vannak nektek, hallod – horkantott fel a társam, de erre már nem reagáltam. Elvégre a szénáldottaktól nem lehet elvárni, hogy felfogjanak bármit, ami komplexebb egy telibevert kondenzációs kazánnál.
– Csak menjünk tovább, oké? Hymas nincs itt, arról meg, hogy mivel próbálkoztak az eretnekek, ráérünk később gondolkodni.
– Ezt nem kell kétszer mondanod.

A tőlünk telhető legnagyobb alapossággal kutattuk át a Pozitív Üregtényező összes többi helyiségét, de az öcsémet mintha a föld nyelte volna el. Nem telt bele sok idő, és már csak az erőművi blokkoknál és a központi irányítócsarnokban nem jártunk. Rövid tanácskozás után úgy döntöttük, az utóbbival folytatjuk a kutatást.

A vezérlőcsarnokban is káosz uralkodott, de egyáltalán nem olyan felemelő és magasztos, mint a reaktor-templom főhajójában. Míg odakint mindenki Sugárvész nagyságáért énekelt és táncolt, addig idebent riadt tekintetű eretnekek rohangáltak össze-vissza, vaskos irathalmokat cipelve a csarnok közepén lángoló máglyához. Egyedül a Pozitív Üregtényező működését felügyelő személyzet ült viszonylag nyugodtan a hatalmas, felszentelt irányítópult előtt, de néha azért ők is vetettek egy zaklatott pillantást a hátuk mögött zajló felfordulásra. Egyelőre nem szúrtak ki minket a nagy kavarodásban, de a lebukásunk csak idő kérdése volt.

– Ezek legalább háromtucatnyian vannak, ráadásul uránszívű mind – suttogta Charra. – Biztos, hogy nekik akarsz menni egy az egyben?
– Dolgoztam már szarabb esélyekkel is – válaszoltam, és minden további nélkül tüzet nyitottam. Társam egy másodperccel sem maradt le mögöttem.

Kezemben felugatott a géppisztoly, töltényei jégesőként vertek végig az irányítócsarnokon, belemarva mindenbe és mindenkibe, amit és akit csak értek. Rutinos, csípőmagasságban leadott sorozatokkal dolgoztunk, elég alacsonyan célozva ahhoz, hogy a kilenc millis golyók ne az uránpapok reaktoráról pattanjanak le, hanem a védtelen beleiket tépjék szét.

A máglya körül tüsténkedő eretnekeknek esélyük sem volt. Vért hányva és fájdalomtól üvöltve zuhantak a padlóra, mielőtt felfoghatták volna, mi történik velük. Hátrébb álló társaik már fedezékbe tudtak ugrani, sőt, néhányan viszonozták is a tüzet. Az irányítócsarnokban hamarosan fülsiketítő hanggal ugattak az automata és félautomata fegyverek, én pedig éreztem, ahogy a mellkasom mélyén feldübörög a reaktor.

A világ egy pillanat alatt lelassult, a másodpercek megnyúltak, az eretnekek kiáltásai kásás masszává csúsztak szét, az automata fegyverekből kirepülő golyók pedig mintha sűrű viaszba csapódtak volna levegő helyett. A géppisztolyom üresen csattant, így elengedtem, és Sugárvész megelevenedett haragjaként robbantam a célpontjaim közé.

Az eretnekek szintén megpróbáltak felpörögni, de az ő hátuk mögött nem volt ott két évtizednyi frontszolgálat. Nekik sosem múlt azon az életük, hogy a legutolsó kis teljesítménymorzsát is ki tudják e sajtolni a reaktorukból, és ez meg is látszott. Egy átlagos halandóhoz képest felgyorsultak, de az én szememben nem voltak többek gyantába ragadt rovaroknál.

Az első csapásom bezúzta egy eretnek koponyáját, a második pedig egy kart tört szilánkosra. Közvetlen közelről képen lőttem az egyik rohadékot a sörétessel, a felém fröccsenő vér elől pedig nemes egyszerűséggel elhajoltam. Egy ököl az arcomba csapódott, az orrom hangosan recsegve tört össze, de nem hagytam, hogy ez lelassítson. Keresztülküldtem két lövedéket a támadómon, a harmadik lövésem pedig a törött karú szerencsétlennel végzett.

Egy gyorsabb eretnek a mellkasomba eresztette a tárát, mire a fájdalom vörös robbanásokként szikrázott fel a szemem előtt, de rögtön utána el is enyészett. Az a szerencsétlen túl magasra célzott, így a golyók csak a bőrömet vitték át, utána ártalmatlanul pattogtak le a reaktorom acéljáról. Reflexből lefejeltem a támadómat, majd az álla alá szorított puskámmal kiloccsantottam az agyát. A testem mélyén halkan megreccsent az egyik túlhevült üzemanyagrúd, de nem törődtem vele, hajtottam magam tovább előre.

Valahol a hátam mögött vad üvöltözés és égő hús bűze jelezte, hogy Charra sem tétlenkedik. Az eretnek uránpapok gyorsabbak és erősebbek voltak nála, de a társam testébe ágyazott széndarabokból előtörő lángtengerrel, Kazánvér megtestesült vérszomjával, így sem tudtak mit kezdeni. Sikítva égtek el a rájuk szabadult tűzözönben, elszenesedett húsuk alól elővillant a reaktoruk acélja.

Az alacsony, díszes leplekbe bugyolált műszakvezető mérnök a SCRAM oltár takarásából vetette rám magát. A kezében szorongatott csavarkulcs csontrepesztő erővel csapódott a koponyámnak, a következő pillanatban pedig az arcom keményen csattant a földön. A fejem úgy fájt, mintha ezer darabra tört volna, de most nem engedhettem meg magamnak, hogy leálljak. Villámgyorsan oldalra gördültem, el az újra lesújtó csavarkulcs útjából, majd félig vaktában a fickóra lőttem, miközben felugrottam a padlóról.

Az a köpcös kis rohadék gyorsabb volt, mint vártam. Nem annyira, mint én, de azért a lövés elől így is el tudott hajolni, a sörétek ezért a feje helyett csak a jobb kézfejét tépték le. És még csak le sem lassított ettől. Haragtól eltorzult vonásokkal vetette rám magát, nyála az arcomra fröccsent, egyetlen megmaradt kézfeje pedig kiverte a kezemből a sörétest.

Jól van, baszd meg, csinálhatjuk a nehezebb úton is!

A fickó a szemem felé kapott a kézcsonkjával, de könnyedén kitértem előle, elkaptam a tarkóját, és minden erőmet beleadva a SCRAM oltár élébe vágtam a fejét. Az eretnek koponyája már az első csapás után beszakadt egy nedves reccsenéssel, de a biztonság kedvéért párszor még hozzá csaptam a márványhoz, és csak akkor álltam le, amikor a vörös SCRAM gomb környékét már vastagon belepte a vér és az agyvelő.

Várakozva néztem körül a következő célpontomat keresve, de az összecsapásnak már vége volt. Az eretnekek megcsonkítva, kilyuggatva és széttépve hevertek mindenhol, az irányítócsarnokot pedig vér- és szarszag semmivel össze nem téveszthető elegye ülte meg.

A hősokk egy pillanat alatt rám tört, mikor már nem mozogtam. Izmaim görcsbe rándultak, tűzforró bőrömről sisteregve párolgott el az izzadtság. A világ megremegett és szétfolyt körülöttem, én pedig vakon tántorogtam előre, vadul küzdve minden egyes lélegzetvételért.

Egy pillanatig azt hittem, ez lesz a vége. Egy pillanatig meg voltam győződve arról, hogy a csata hevében túlhajtottam magam, és a reaktorom mindjárt leolvad. Aztán megéreztem Charra hűsítő kezét a vállamon, és tudtam, hogy megmenekültem. A társam egy szó nélkül pumpálta a karjába ültetett széndarabokba a fölös hőt, egészen addig, amíg össze nem szedtem magam. Mikor látta, hogy már viszonylag magabiztosan állok a lábamon, csak biccentett egyet, és a terem közepén felhalmozott iratok felé fordult.

– Lássuk, mit akartak ennyire eltüntetni előlünk! – Felmarkolt egy nagy adag papírt az egyik eretnek hullája mellől, pár pillanatig a szemöldökét ráncolva tanulmányozta az iratokat, majd őszinte, szívből jövő kacagásban tört ki.
– Mégis mi ilyen rohadt vicces?
– Ezek a szerencsétlenek azt hitték, Hymas az Energetikai Minisztériumtól jött! A kamu üzemnaplóikat égették, nem a Sötétség kódexeit vagy valami hasonló szarságot! Nézd csak meg.

Elvettem a felém nyújtott dokumentumokat, és egyből láttam, hogy a társamnak igaza van. A papírlapokon nem szemfájdító szimbólumok vagy őrülettel átitatott fohászok álltak, hanem nagyon látványosan meghamisított számok a Pozitív Üregtényező rendelkezésre állásáról és szabályozási tartalékairól. De most komolyan, milyen elbaszott egy világ ez, hogy az eretnekek jobban félnek a rendszerirányítótól, mint az inkvizíciótól?

A biztonság kedvéért gyorsan szétnéztünk a vezérlőcsarnokban, de Hymast sehol sem találtuk, így megkerestem és újratöltöttem a fegyvereimet, aztán elindultunk a Pozitív Üregtényező szíve felé. A Pozitív Üregtényezőben összesen hat, egyenként ötszáz megás blokk üzemelt, a legújabb, nehézvizes fajtából. És bár tudtam, mire számíthatok odabent, a látvány egy pillanatra még így is ledöbbentett.

A csarnokban nyoma sem volt az eretnekek munkájának. Sugárvész hatalmas, színarany szobrai érintetlenül magasodtak a reaktorzónák fölé, a rejtett hangszórókból pedig folyamatosan szólt a főhajóban összegyűlt hívek szilaj éneke. Még Szent Arwald balta alakú rúnái sem hiányoztak, amik a szabályzórudak gond nélküli leereszkedését segítették vészleállás esetén. Egy pillanatig úgy éreztem magam, mint aki hazaért. Egy pillanatig minden a legnagyobb rendben volt. Aztán megéreztem az apró repedést a tökéletesség mázán, a Sötétség gyenge, de azért kivehető hívását Sugárvész szolgáinak buzgó imádsága mögött.

– Erre – szóltam Charrának, és megindultam a csarnok vége felé, oda, ahonnan a tervrajzok szerint a fűtőelemek tárolására szolgáló pince nyílt.

Hát persze, hogy itt ütöttek tanyát a rohadékok!

A lejáratot takaró hatalmas, kétszárnyú ajtót felnyitották, így az szélesre tátott, mindent elnyelő szájként meredt a külvilágra. Valahonnan odalentről motoszkálás és gépek halk, egyenletes surrogása hallatszott, de nem ez volt, ami a szart is belém fagyasztotta. Hanem a szag. A romlás és az őrület émelyítően édes bűze áradt a pincéből. A Sötétség vegytiszta kipárolgása.

– Nem szívesen mondom ezt, de ideje megvárni az erősítést – Charra kezében alig láthatóan, de remegett a géppisztoly. – Nem tudom, mi van odalent, ami így bűzlik, de rohadtul nincs kedvem egyedül kitalálni.

Igaza volt. A Sötétség ilyen koncentrált kipárolgását eddig egyedül a fronton éreztem, közvetlen azelőtt, hogy egy napfaló lemészárolta a századom felét pár másodperc alatt. A rohadék gyorsabban mozgott, mint egy felspannolt uránszívű, és keményebben verekedett, mint a legszívósabb szénáldott. Ha egy olyan les ránk odalent, akkor tényleg jobb lenne megvárni az erősítést, ami remélhetőleg .50-es géppuskákkal, páncélöklökkel meg esetleg egy taktikai napbombával érkezik.

Csakhogy nem várhattunk. Tudtam, éreztem, hogy Hymas odalent van, és ez el is döntötte a kérdést a fejemben. Akármennyire gyűlöltem magam érte, akármennyire féltem attól, ami odalent várt ránk, egyszerűen le kellett mennem.

– Nincs időnk – ráztam meg a fejem, miközben megindultam lefelé. Azonban alig tettem meg egy lépést előre, mikor Charra elkapta a vállamat, és megszorította. Erősen.
– Ugye tudod, hogy Hymas jó eséllyel már halott? – sziszegte. – És az se fogja feltámasztani, ha megöletjük magunkat a nagy sietségben! Bassza meg, azt sem tudjuk, hogy mi van odalent.
– Ez most a legkevésbé sem számít – ráztam le a kezét a vállamról.
– Ha miattad meghalunk, tuti kicsinállak! – Charra felhorkantott, de amikor újra elindultam lefelé, már szó nélkül követett. Pontosan ezt szerettem benne. A kemény külső alatt meglepően rendben volt a szíve, ezt pedig kevés szénáldottról, és még kevesebb inkvizítorról lehetett elmondani.

Odalent nem várt ránk se több tucat eretnek, se egy vérre szomjazó napfaló. Szimplán csak egy tágas terembe jutottunk, ami rengeteg gondosan megfaragott oszlopával leginkább egy leeresztett víztározóra hasonlított. Első pillantásra az egész csarnok üresnek tűnt, de aztán a félhomályban kiszúrtam pár tucat kiégett fűtőelemet, amiket mintha csak találomra dobáltak volna egymásra. A katonás rendnek, melyet a Sugárvész által írt működési szabályzat megkövetelt, nyoma sem volt.

– Nem csoda, hogy fostak a minisztériumtól – jegyezte meg Charra feszültségtől remegő hangon. – Ha ide bekukkant valami szövetségi tintanyaló, úgy megbünteti őket, hogy az unokáik sem tudják kifizetni.

Már nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak, hátha a beszédtől megnyugszom egy kicsit, de ekkor a távolban felüvöltött valaki. Torz, elkínzott kiáltás volt ez, olyan, amiből már rég kiveszett bármiféle emberség vagy értelem, én azonban így is tudtam, hogy Hymas az.

– A kurva életbe! Erre!

Úgy rohantam, mint életemben soha. Nem figyeltem a sajgó izmaimra, és az se zavart, hogy kitűnő célpontot nyújtok bárkinek, aki esetleg egy közeli oszlop takarásában lapul. A hátam mögött Charra kiabált valamit, de már ő se érdekelt. Valahol előttem Hymas újra és újra felüvöltött, az én világom pedig erre az elkeseredett, szenvedéssel teli hangra szűkült.

A sűrűn álló oszlopok miatt nem láttam, hová futok, de az öcsém elkínzott kiabálása úgy vezetett át a hatalmas csarnokon, mint a viharban hánykódó hajót a világítótorony fénye. Megkerültem egy kidőlt oszlopot, elfutottam egy halom poros irat mellett, aztán egy pillanat alatt megtorpantam, és csak meredtem magam elé. Léptek csattantak mögöttem, jelezve, hogy Charra is befutott.

– Hé, ez meg mé…

A társam egy pillanat alatt elhallgatott, mikor rájött, hogy az eretnekek mit műveltek az öcsémmel.

Hymas megtört teste a mennyezetbe ágyazott láncokról lógott. Vállát kificamították, lábát több helyen eltörték, de mégsem ettől szorult el a szívem, hanem attól, amit a mellkasával műveltek. Bőrét és húsát felvágták, a bordáit pedig átfűrészelték vagy kitörték, felfedve a szíve helyére ültetett reaktor vértől iszamos acélját. Pont úgy, mint azoknál a szerencsétleneknél a laborban.

De ennyi nem volt elég.

Az eretnekek a reaktorkamráját is megfúrták, és két átlátszó gégecsövet vezettek be egyenesen a magba, amik valami sűrű, sötét és zavaros folyadékot pumpáltak át Hymas testén méla egykedvűséggel. Megbabonázva bámultam a csöveket, mire az egyikben megrándult valami. Egy ujjnyi vastag, legalább húsz centi hosszú, hullafehér féreg.

Ez már sok volt. Félrefordultam és elhánytam magam. Addig görnyedtem kétrét, amíg háborgó gyomrom mindent ki nem adott magából, de még ezután is úgy éreztem, bármikor jöhet a következő roham. Nem! Most nincs idő a gyengeségre, amikor Hymasnak szüksége van rám! Most nem fér bele, hogy megtörjek a borzalmak súlya alatt, amiket látok! Remegő térddel, de újra kiegyenesedtem, és kényszerítettem magam, hogy az öcsém meggyalázott testére nézzek. Kezdjük az elején, haladjunk kis lépésekben. Például hogy a francba lehetne leszedni onnan?

Körüljártam Hymast, próbáltam nem figyelni a lassan már motyogássá gyengülő artikulálatlan kiáltozására, és közben azon törtem a fejem, hogy mit kéne tennem. A két átlátszó gégecső egy hatalmas acélgömbbe futott bele. Nem voltam teljesen biztos a dolgomban, de úgy gondoltam, a Kölcsönösen Biztosított Megsemmisítés sóolvadékos reaktorának az egyik prototípusát látom.

Az acélgömböt az öcsém gerincéhez csavarozták, de a padlóhoz vagy a plafonhoz már nem rögzítették. Oké, szóval mozdítható. Ez jó. Ez azt jelenti, hogy csak a láncokról kell valahogy leszednünk Hymast, és már mehetünk is. A testére erősített géppel így már nem törődtem, az legyen csak Sugárvész mérnök-sebészeinek a problémája. Ők majd szakszerűen kivágnak minden szarságot, aminek nincs helye egy uránszívű testében.

Kérnem sem kellett, Charra magától látott neki a láncok szétszedésének. Öcsém artikulálatlan üvöltései ismét felerősödtek, és kicsit mintha kétségbeesettebbé is váltak volna, mikor elkezdtünk babrálni a bilincseivel. Szegényt alaposan helybenhagyták az eretnekek, tuti piszkosul fájt a válla, valahányszor csak megrándult a lánc. Szerencsére hamar végeztünk: a béklyókat csak pár primitív lakat rögzítette, amiket még az idegtől remegő kezemmel sem tartott sokáig szétpiszkálni.

Hymas tehetetlen teste meglódult a padló felé, csak az utolsó pillanatban tudtam elkapni. Rohadt nehéz volt, az a hátára szerelt szar tuti nyomott vagy egy mázsát. Feje a vállamra hanyatlott, ajka egész közel került a fülemhez, és így már ki tudtam venni, hogy mit motyog azóta, hogy elkezdtük leszedni.

– Csapda…

Ó, hogy basznák szájba magukat!

Az öcsém hátára szerelt gömb mélyén felvisított valami, a következő pillanatban pedig a gégecsövekben eddig csak lustán örvénylő trutyi is felgyorsult. Hymas ismét felüvöltött, de ezúttal már nem fájdalmasan vagy kétségbe esve, hanem csordultig telve haraggal. Ebben a pillanatban megértettem, mi történik. Azok a rohadékok azzal kísérleteztek, át lehet-e mosni tömény Sötétséggel egy uránszívű reaktorát, és végül sikerrel jártak. Láttam, ahogy Hymas tekintetében a végtelen fájdalom átadja a helyét a nyers gyűlöletnek, és tudtam, hogy nekem már nincs öcsém. Ami előttem magasodott, az a Sötétség torz teremtménye volt, kigúnyolása az emberiségnek és mindannak, amit a Fényhozók képviseltek.

Túl későn értünk ide.

Hymas karja követhetetlen gyorsasággal vágódott ki, az egyik közeli oszlophoz csapva Charrát. Társam egy nyikkanás nélkül omlott a földre, és már nem is kelt fel onnan. Haja alól sűrű, ragacsos vér folyt a padlóra, teste még megrándult párszor, aztán végleg elernyedt. Hogy halott vagy csak kábult, azt nem tudtam megállapítani, de jelen esetben nem is számított.

Hymas azonnal megpördült, hogy engem is elintézzen, de én gyorsabb voltam, mint Charra, így még időben le tudtam bukni a felém sújtó ököl elől. Vaktában beleeresztettem egy sorozatot a géppisztolyból, de a húsába csapódó golyókat mintha meg se érezte volna. Ha a Sötétség vegytiszta őrülete megszállta az ember agyát, a fizikai korlátok java hirtelen leomlott. Jól tudtam, hogy esélyem sincs ellene. Kimerültem, fájt mindenem, és még a reaktorom se hűlt le teljesen az irányítócsarnokban lezajlott összecsapás után. Hacsak...

Tekintetem Charra testére ugrott. A derekán még mindig ott figyelt a széles bőröv, rajta a xenongránátokkal. Nem szép halál, főleg nem a tulajdon öcsémnek, de nincs mit tenni. Sötétség ide vagy oda, Hymas még mindig uránszívű volt, és mint ilyen, tuti nem élné túl a tömény reaktorméreg belélegzését.

Csakhogy a szörny, akit pár perce még az öcsémnek mondhattam, pont köztem és a gránátok között állt. Erősebb és gyorsabb volt nálam, ennyit leszűrtem rövid összecsapásunkból, ráadásul őt a Sötétség megveszekedett gyűlölete hajtotta előre, míg nekem be kellett érnem a gyásszal és a halálfélelemmel. Nem állt túl jól a szénám, ezt el kellett ismernem.

De dolgoztam már szarabb esélyekkel is.